FOTÓK: ÖRZSIK ÖDÖN
Pár hete, vagy talán hónapja is már, hogy kezembe került egy könyv. A címét inkább nem árulom el. Nem azért, mert nem ildomos reklámot csinálnom neki ezen a helyen, egyszerűen szégyellem, hogy nem fedeztem fel korábban. Lassan megy az olvasása, nagyon lassan. Fejezetenként, laponként nyelem a könnyeim, és folyton az utolsó oldalra lapozok. Az utolsó oldal utolsó mondatához. Rólunk szól, felvidéki magyarokról, mindarról, amit átéltünk. Amit át kellett élniük elődeinknek, amit el kellett szenvedniük. Az a bizonyos utolsó mondat pedig így hangzik:
– Nos, nehéz a Felvidéken magyarnak lenni?
Hogy miért írom most mindezt? Egyszerű a válasz. Ez a könyv ihletett meg azon motivációs beszéd megfogalmazásában, melyet páran már olvashattak – olvashattatok – a közösségi oldalamon, és a Szívünk sárga-kék Facebook-csoportban. Hogy végül eljutott-e ez öltözőbe a Klikkout által? – fogalmam sincs. Talán nem is lényeges.
A klub mindenesetre azt nyilatkozta, hogy játékosaink mindent megtesznek, küzdeni fognak a végsőkig. Igen, értünk szurkolókért is küzdöttek. Egy bizonyos pontig lehet küzdeni, de azon a ponton túl már szélmalomharc. Büszke vagyok a csapatomra, és büszke vagyok Rátok szurkolókra. Küzdöttünk, emelt fővel szenvedtünk vereséget. Ezzel valószínűleg elszállt a bajnoki címünk is. Fáj, rettenetesen fáj! S ha meg kell válaszolnom a kérdést, hát megválaszolom:
– Bizony nehéz magyarnak lenni a Felvidéken, de sosem hagynám itt ezt a darab földet. Soha! Minél nehezebb egy küzdelem, én annál büszkébb leszek a népemre. És büszke leszek szeretett klubunkra. Arra a sárga-kék mezre, ami szememben megtestesíti a jelenkor küzdelmeit. Erről szólt ez a pár sor is:
Képzelt jelenet az öltözőben
Fiúk, egy perc figyelmet kérnék tőletek, mielőtt a zuhany alá álltok. Mielőtt lemossátok magatokról a sarat és az izzadtságot. Bár szinte mindegyikőtöket más-más nyelven tanított meg édesanyátok, és az országban, ahol felcseperedtetek, egy másik zászlót lobogtat a szél, ezt most mindenképpen meg kell hallgatnotok.
Szeretném, hogy tudjátok, az első osztály jelenleg legöregebb klubjának mezét viselitek. Egy olyan klub mezét, amiről talán keveset hallottatok korábban. Valóban nem bővelkedett sikereiben az elmúlt közel 120 év során. Ez a klub egy jelkép, nem csak a város klubja, hanem rengeteg emberé, egy hosszan elnyúló régiójé. Százezreké…
Ti nem ismerhetitek őket, de ők titeket biztosan. Azért bíznak bennetek, mert senki másban nem tudnak már. Elszakították őket a testvéreiktől, kitaszítottak lettek. Tilos volt anyanyelvükön megszólalni, de ők mégsem hagyták magukat. A templomokban énekeltek tovább, iskoláikért harcoltak. Az sem véletlen, hogy a pálya széléről kórusban biztatnak benneteket, azon a nyelven melyen fohászkodni is szoktak. Hatalmas dac van bennük, hatalmas DAC. Ugye, most meglepődtetek ezen a kifejezésen?
Itthon leírták őket, otthon már nem kellettek, mégis büszkék rá, hogy magyarabbak maradtak tán mindenkinél ezen a földön. Most bennetek bíznak, a lábatok lesz a kardjuk, fejetek pedig a nyelvük. Általatok szeretnének egy hatalmasat kiáltani a nagyvilágba, és elhihetitek, ami nektek csak egy strigula lenne, csak egy sportsiker, nekik az életük. A szívük és a lelkük, a mindenük!
Most is, ahogy konyháikban az asszonyok lefőzik a kávét, ahogy a férfiak az állásokon robotolnak, most, ebben a pillanatban is csak ti jártok a gondolataikban. Sokuknak még belépőjegy sem jutott, mégis a vasárnapot várják. Titeket kérnek arra, hogy az utolsó leheletig harcoljatok a pályán. Küzdjetek magatokért és a küzdelmetek átszáll majd rájuk is. És akkora erőt adnak vissza nektek, amilyennel eddig sosem találkozhattatok… és talán soha többé nem is fogtok.
Gyerünk előre, mi vagyunk a sárga-kékek! Mehettek zuhanyozni fiúk…
A mérkőzést megelőző héten a feje tetejére állt egész Dunaszerdahely. Másról sem lehetett hallani, csak a Slovan elleni találkozóról. A belépőjegyek elfogytak, mindenki szerette volna élőben látni a nagy aranyderbit. Saját balgaságom miatt is, de végül csak a D2-be sikerült szereznie a feleségemnek egy tikettet. Kiállta a sort… A szurkolói keménymag véradásra buzdított, nem volt kérdés, ott a helyem. Mi az a pár csepp vér mindazon dolgokkal szemben, amit a könyvben olvastam rólunk, felvidéki magyarokról? Mi az a pár csepp vér, ha amúgy kezünkben a sorsunk. Már nem a második ligában bukdácsolunk, van víz, fűtés, villany, akad szív is. Van csapatunk, van stadionunk, akár bajnokok is lehetnénk… Ha engedik?! Mert mi „magyarul énekelünk, egész ország ellenünk!”
Ilyenkor hajlamos vagyok túlpörögni és beleképzelni magam a helyzetbe: véremet adom a bajnoki címért, ahogy tettem ezt annak idején az öreg stadionért is.
Ha ez egoizmus, hát legyek egoista. De az érzést, hogy segíthettem, ugyanúgy megtartom magamnak! Aztán eljött a vasárnap, átverekedtem magam a városon, a hatalmas embertömegen. Ezt a percet vártam régóta, talán negyven éve is lehet már annak, hogy édesapám először kivitt magával DAC-meccsre. ’83 óta elraktam minden meccsfüzetet, és lám, ezúttal nem jutott. Elfogyott, szétkapkodták, mint a cukrot. Mindegy, az a fő, hogy már bent vagyok – gondoltam. Nézőcsúcsot dönt az Aréna, az már biztos. A DAC pedig vezetést szerzett az ötödik percben! Krstović – 1:0! Madarat lehetett volna fogatni velem abban a pillanatban. Vezetünk az ötödik percben a Slovan ellen, ország-világ előtt.
Pokoli hangulat, feldúlt érzelmek, fanatizmus! – de erre számítottam. Arra is, hogy a D2 mellett ott a vendégszektor, és hallok majd olyat is, amit nem kéne.
Megmondom őszintén, a Slovan meg nem adott gólja utáni perpatvarban én azt hittem, hogy a játékvezető a „maďarské kur**” miatt félbeszakította a meccset. Hogy volt töke megtenni! – ugyan már, dehogy volt. Én vagyok a kis naiv, ez a bíró inkább megenne minket vacsorára, minthogy precedenst teremtsen. Ha a pozsonyi elesik, menten fúj, ha a miénket buktatják, továbbot int. Kalmárra utaztak, lehetett látni. Ezt az öreg Kuckát is ajnározhatja eztán bárki, nem lesz a szívem csücske, ahogy az a Jean Claude van Damme „dublőr” Kankava sem! Ekkor még nem sejthettem, hogy lesz még valaki, akit tőlük is jobban megutálok…
1:1 a félidő. Bármi lehet, még megcsinálhatjuk! Valami zenekar hangol az A-D sarok sebtében összeácsolt balkonján. Modern világban élünk, nincs ilyesmihez szokva a fülem egy focimeccsen…
…1:2-nél pedig az ember mindent felrakna egy lapra. Rettenetesen kemény meccs, és fordulatokban sincs hiány! Ramadan kiegyenlít! – 2:2. Felnézek az égre, aztán megint, majd ismét. Pedig a küzdelem a gyepen zajlik. Istenem, de szép lett volna, ha fordítunk is! Aztán jött az a tizenegyes, és jött a kis Weiss… Ilyet szabad, kedves labdarúgó szövetség? Vagy fegyelmi bizottság, vagy mit tudom én mi? Undorító viselkedés egy sportembertől, egy embertől is…
Vége, kikaptunk. Vége van, azt hiszem ennyi volt, ma ennyire tellett, ennyit engedtek nekünk.
Azt gondoltam, egy világ dől össze majd bennem, ha mégsem sikerül. Mert valljuk be, benne volt a pakliban, hogy nem sikerül. Azt hittem dühös leszek, de „csak” szomorú vagyok. Szomorúan büszke! Hosszú évekig, évtizedekig nem volt rá példa, hogy mi a bajnoki címért küzdjünk. Igazából sosem volt rá még tán példa. S bár elbuktuk, de emelt fővel buktuk el. Minden évben úgy vagyunk a kupával: majd jövőre. De bajnoki címért folyó küzdelemben még nem mondhattuk ki őszintén, hogy majd jövőre. Most igen! Állva tapsolt az egész Aréna, pedig elszállt egy álom. De mi majd tovább álmodunk, mert ami nem öl meg, az megerősít! Hisz’ ahogy hazát, úgy klubot sem cserél az ember…
Csak a DAC! – a gyűlölet nem pálya, magyarnak lenni a Felvidéken büszke gyönyörűség!
DAC 1904–SLOVAN 2:3 (1:1)
Gólszerzőink: Krstović, Ramadan
DAC 1904: Petráš – Alex Pinto, Kružliak, Brunetti, Andzouana (11. Davis) – Nebyla, Káčer, Kalmár – Blackman (46. Ramadan), Krstović, Veselovský (78. Niarchos).