FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Ezen a héten a köbölkúti illetőségű Tóth Gyula szurkolói múltjával ismerkedhetnek meg rovatunk olvasói, aki immár több évtizede DAC-drukker, s nem mellesleg ez év decemberében tölti be hetvenedik életévét. Eme kerek jubileum kapcsán kereste fel szerkesztőségünket Gyula unokája, Gonda Gyöngyvér. Mi pedig az mellett, hogy kíváncsiak vártuk a kérdéseinkre kapott válaszait, egyben erőt, egészséget is kívántunk.
Üdvözlöm kedves Gyula. Köbölkút ugyebár nincs éppen a „kertek alatt”, mi az amiért mégis megérte onnét eljárni Dunaszerdahelyre? Illetve, hogy kezdődött ez a történet?
1985-től járok DAC-meccsekre. Az egész úgy kezdődött, hogy abban az időben a párkányi papírgyárban dolgoztam, és a munkatársaimmal a Komárom mellett a dunaszerdahelyi stadionba is eljutottunk. Nyugodjék édesanyám egyébként nagymegyeri származású, így tehát csallóközi gyökerekkel is rendelkezem. Megyerről a sógorom szokott csatlakozni még hozzám. Első mérkőzésünket az 1. ligában, 9 ezer néző előtt a Vítkovicével játszottuk, 0:0-ra végződött. Ezt követte Prágában a Bohemians elleni összecsapás, ahol újoncként 8:0-ra kikaptunk. Tulajdonképpen minden második héten Dunaszerdahelyen voltam, ha a munkabeosztásom engedte.
Ami megfogott, az egyértelműen az ottani magyarság, a mai napig büszke vagyok rá, hogy Dunaszerdahelyre járhatunk.
Ami pedig a focit illeti: kezdetben Majoros Gyuri, nyugodjék Tóth Laci, majd Tibor Mičinec, vagy Pavol Diňa – aki gólkirály volt Dunaszerdahelyen – nevét emelném ki. Ők azok a játékosok, akik maradandót alkottak a sárga-kék mezben. Az edzői stábból pedig nyugodjék Szikora Gyuri, majd Pecze Karcsi bácsi, akinek a vezetése alatt feljutottunk az élvonalba. ’87-ben sikerült elhódítanunk előbb a Szlovák-, majd a Csehszlovák kupát is büntetőkkel. Csapatkapitányként Karol Krištóf emelte magasba a serleget.
1988 őszén a Bayern Münchennel sorsolták össze a DAC-ot. A dunaszerdahelyi stadionban majd’ 20 ezer néző szorongott, köztük én is. Csapatunk abban az időben Vahala nevével kezdődött, Ostraváról ékezett a kapuba. Aztán a Janko Kapko, Dušan Liba, Fieber Peti, Mičinec, Šoltés, Simon Gyuszi… nagyon jó játékosok voltak, mind nem is jut az eszembe…
Lezárva a nyolcvanas éveket, miképpen alakult ezután a szurkolói pályafutása?
Csehszlovákia szétválása után elmaradtak a nagy derbik a prágai csapatokkal, Spartával, Sláviával. A Spartát sosem bírtuk legyőzni, volt, hogy a félidőben már háromgólos hátrányba kerültünk, majd 1:3-nál nyugodjék Medgyes Józsi doktor két góljával kiegyenlítettünk. Azon a meccsen 10 ezer néző volt a stadionban, 3:3 lett a végeredmény. A kilencvenes éveket, a rendszerváltás utáni időszakot még kiheverte a DAC, de az állandó pénzhiány végül a második ligába való kiesésünket eredményezte. A hullámvölgyek között persze akadtak szép eredmények is, visszakerültünk az élvonalba, majd ismét kiestünk. 2008-ban átvette a DAC-ot egy iráni tulajdonos, akitől sokat vártunk, viszont ő sem volt túl fizetőképes. Vagy olyan vezetőségünk volt akkor, akik nem jól bántak a pénzzel?
A foci és nyilván a DAC feladata igazából az volt – és ez a mai igaz –, hogy örömet szerezzen a szurkolóknak, de a focihoz pénz kellett. Azelőtt a szövetkezetek ezt a hátteret biztosították a klub számára, viszont a szövetkezetek a rendszerváltás után szétestek, mi pedig inkább csak lötyögtünk. A városháza tartotta a víz szintje felett úgy-ahogy a csapatot.
Ennek az érának végül 2014-ben lett vége, amikor is a Világi úr megvette a DAC tulajdonjogát. Kikkel jár mostanság meccsekre?
Visszatértek a szurkolók, felépült egy gyönyörű stadion, megalakult az akadémia. Ebben az új arénában öröm lenni, bármelyik szektorból is nézzük a meccseket. Ültünk már a B-ben, C-ben, D-ben, talán csak a főtribünön nem, de mindenhonnan nagyon jó nézni a focit. Anno a kollégákkal jártam, mostanság az unokámmal, Gyöngyikével, valamint a vejemmel, Gonda Gáborral. Illetve még egy falubeli munkatársammal, akit Béres Imrének hívnak, szintén 70 éves, ahogy én, anno együtt jártunk iskolába.
A foci, mint mondottam nézhető, bár az utóbbi időben a színvonal visszaesett. Eladták Krstovićot, aki gólkirály volt, elment Kalmár Zsolti, Davis. Nekem ezek a játékos nagyon hiányoznak a csapatból. Nincs, aki agresszívan focizzon, nincs, aki irányítsa a játékunkat. Hiányzik az impulzus, egy Kapko szintű védő, aki felszaladt oldalt, beadta a labdát, ami mindig góllal kecsegtetett. Vannak felvillanásaink, de már nem olyan attraktív a játékunk, mint azelőtt. Nem tetszik ez a fajta hátrapasszos játék, ebből kapjuk a gólokat. Valamikor én is fociztam, előre játszottunk, előre passzoltuk a labdát, sosem hátra. Nem húztuk magunkra feleslegesen az ellenfelet.
Elpasszoltuk a Balićot Besztercebányára, eladtuk Divkovićot, aki a szélről képes volt becsavarni a labdát. Régebben kétszer ennyi gólt rúgtunk, a foci sava-borsa pedig ugye a gól. Amelyik csapat több gólt rúg, az nyer – ilyen egyszerű. Tavasszal elszalasztottuk a nagy lehetőséget, ám a hatpontos előnyünket nem a Slovan elleni meccsen herdáltuk el, hanem még előtte, Zólyombrézón meg Nagyszombatban is.
Az atmoszféra azon része, hogy Dunaszerdahelyen jó magyarnak lenni, megmaradt és meg is fog maradni. A Himnusz és a Nélküled éneklése közben libabőrös lesz az ember. Egyértelmű, hogy ha újra születnék, ismét csak DAC-szurkoló lennék.
Tartalmas kikapcsolódást ad, és az összes emléket a szívemben hordozom magammal. Emlékekből pedig akad bőven, kezdve azzal, hogy Ostraván, Morvaországban születtem. Nyugodjék szüleim ott dolgoztak a bányában meg a vasgyárban. Édesapámmal ezalatt az Ostrava első ligás mérkőzéseit látogattuk. Ott kezdetem el járni iskolába is, majd Köbölkúton építkeztek a szüleim, ekkor kerültem csak át magyar iskolába. Mindezt úgy, hogy tulajdonképpen nem tudtam perfekt magyarul, de megtanultam.
Most fejeztem be egy könyv olvasását: „Olyan időket éltünk” címmel. Abban az időben a felvidéki magyarság is bizonyos szempontból olyan időket élt, de kitartott mindvégig.
Már a csehszlovák időkben is előfordult, hogy kitépték a szurkolók kezéből a magyar zászlót. Az egész stadion fütyült, nehezen viselték az emberek az esetet. A Bayern ellen letéptek a rendőrök egy transzparenst, amire az volt írva angolul, hogy „Isten hozott Nagy-Magyarországon!” Szóval előfordultak ilyen incidensek is…
A környékünkről amúgy számtalan játékos játszott a DAC-ban, magyar gyerek mind. Talán a legnagyobb név a garamkövesdi Saláta Kornél volt. Ugyanígy Kianek Zsolt „Kiki, ő pedig bélai származású. Továbbá köbölkúti születésű – tehát falubelink – Hornyák Gabi, akinek a testvére, Zsolt most a Puskás Akadémia trénere. Szurkolunk nekik, ők a mi vérünk. Ahogy Radványi Miki például, aki jelenleg a komáromiak edzője. Valamelyik éven kiejtették a DAC-ot a kupából, voltam is azon a meccsen Komáromban. Nagy álmom, hogy egyszer a DAC-stadionban elvégezhessem a középkezdést…
Remélhetőleg egy alkalommal erre is sor kerülhet. Köszönöm szépen a beszélgetést Gyula és Isten éltesse a továbbiakban is. Hajrá, DAC!