FOTÓK: PIXABAY (1), SZERZŐ (3)
Amikor borvidékről beszélünk, lankás domboldalakat képzelünk el, valamint borospincéket a dombok gyomrában. Csakhogy a Csallóközben sosem voltak dombok, de még enyhe emelkedők sem. Borospincék meg? – esetleg vermek. Végeláthatatlan síkság ez, a vásárokban a bazini murcit issza a nép, nincs és talán nem is volt kimondottan csallóközi szőlőspecialitás, kifejezetten csallóközi bormárka, ami meghódította volna a világot. Talán csak a somorjai Derby? – az is csupán a lóversenyek miatt? De rendeznek-e még lóversenyeket Somorján? Hajdanában a Csallóközben nem volt „divat” a szőlőtermesztés. Vagy igen?
Mert hisz’ az sem lehet véletlen, hogy az Aranykert hajdani királynőjét, Tündér Ilonát stilizáló Három Gráciaként ismert dunaszerdahelyi szökőkút nőalakjai búzakalászt, boroskancsót és furulyát tartanak a kezükben. A feltételezéseim szerint egyikük ropogós kenyeret süt a búzakalászból, a másik édes borral kínálja a vándort, míg a harmadik lágy zenével altatja el, örökre rabul ejtve a fiatal legényt és annak szívét. A borhoz viszont szőlő is szükségeltetett. Sok ilyen és ehhez hasonló rege született, nekünk, csallóközieknek speciel nem Csodaszarvasunk, hanem Tündér Ilonánk van! Köves Dezső alkotása egyébként hivatalosan A táncoló tündérek nevet viseli.
Aztán a szövetkezetek létrejötte és fejlődése során alakult ki a bort adó, nemes gyümölcs nagybani telepítése.
Szkeptikusan fogadták egyesek, hogy a tájegységhez idegen dologgal próbálkoztak: Ugyan kérem, ahol borivók laknak, ott a szőlő is megterem! – próbálom elképzelni azt a koncepciót, ami szerint meggyőzték az embereket, hogy igenis helyénvaló dolog szőlőtőkét vinni oda, ahol addig főként csak gabona és kukorica termett. Legfeljebb olyan fajtákkal kell kísérletezni, amiből biztosan lesz valami, s ha már lett, akkor kell csak bővíteni az állományt, illetve némi rizikó mellett más fajtákkal is próbálkozni.
Így történhetett anno a szerdahelyi (sikabonyi) szövetkezetben is, először csupán pár tőke, aztán egy hektár, majd egyre nagyobb területet hódítottak el a szőlőültetvények Sikabony és Kisudvarnok között.
Árpi barátom Sikabonyból ezt a feltevésemet határozottan alátámasztotta: „74-ben még a kanyarban volt a kapu – mondta, mivel a szőlőskert sem volt akkora, amekkorára emlékszel”. Mindeközben a házak táján is egyre több helyütt létesítettek árnyékot adó lugast, ahonnét a gyerekek csipegették a mosolygós fürtök szemeit. Általában egy-két liter mustot is préselt a házigazda, hogy kedves vendégeit majd saját termésű nedűvel kínálhassa.
A szövetkezet hozta, a szövetkezet vitte!
Mikor a szövetkezet megszűnt, a szőlővel sem volt ki foglalkozzon, talán nem látott senki fantáziát a szerdahelyi borban? Sem titkot, sem igazságot, sem semmit? De mi történt volna, ha a Csallóközi Vásárban sikabonyi murcit is mérnek? Meglehet, már sosem tudjuk meg, vagyis egy ideig biztosan nem, mi, akik most itt, ezeket a sorokat olvassuk aligha. S ahol vagy fél évszázada – vagy még több – hallani sem akartak a szőlőről – mert úgy gondolták, hogy a szőlőnek nem gazda, hanem rabszolga kell –, ott ismét gabona és kukorica került a tőkék helyére. Mivel a szőlőt trágyázni kell, kapálni, kitakarni, betakarni, metszeni, kötözni… s csak aztán szüretelni, ám a bor még így is kétséges lehet! S a jövő? Somorja környékén ismét a reneszánszát éli a szőlészet és borászat.
Az én időmben kedvező évek jöttek a sikabonyi szőlőre. Nyáron jó idő és sok meleg, a tőkék oldaláról szeptemberre vastag füzérekben csüngtek a fürtök.
November elején viszont már beálltak az őszi fellegek, és örökkévalóságnak tűnő szürke búrával vonták be az eget. Reggel hétkor épphogy csak virradt, fél négy után pedig már sötétedni kezdett. S a télkirály egyre csak közeledett, míg végül megrázta fehér szakállát, beterítve vele Sikabony eme szegletét is. Megmetszeni ekkora mennyiséget bizony irdatlan munka volt. Hóban és fagyban, szűrcsizmában, pufajkában és usankában tépni a lemetszett venyigét, melyet száz kacsok tartanak, támasztanak a ragaszkodó drótokhoz. Maga a metszés folyamata művészet. Sajátos technikája van, minden fajta szőlőt másképpen metszettünk. Egyszer kézzel, másszor hidraulikus, levegőnyomásos metszőollóval. És folyton útban volt a traktor hátuljáról lelógó spirális cső, hát azt is elmetszette az ember. Az meg sziszegett, sípolt, nyivákolt fenemód és dobálta magát jobbra-balra, mint a durcás kisgyerek, kinek elvették a játékát. Isten lássa a lelkemet, kishíján most nótázni kezdtem.
Én metszettem, Géza tépett utánam, de folyton lemaradt szegény. Próbáltam segíteni neki, viszont a négy olló egyszerre mozgott, a cső sem volt túl hosszú, nem tarthattam vissza a traktort.
Persze utólag visszamentem… Ahogy a maszek mondaná, tartsd és tartasd be az ütemtervet, s ahogy a „komcsi” mondaná, légy picit sztahanovista, „szakítsd” meg a normát. Aztán mikor kézzel metszett mindenki, akkor a venyigét is maga tépte. Emlékszem, ki volt adva a munka, megszabták hány sort kell naponta „kivinni”, és ebbe a karácsony is bele volt számolva. A szőlőskertben nem tartottak karácsonyt, így nyugodjék édesapám jött segíteni, hogy legalább szenteste otthon lehessek. Elmagyaráztam neki, mit hogy kell: ezt így, ezt úgy, ezt hagyd két szemre, amazt metszd vissza ott. Rettenetesen kuli meló volt, havi kétezer hatszázért, és évek múltán, prémium gyanánt jöttek elő a visszerek a fázástól.
De vajon megírtam volna ezt az olvasmányt, ha nem éreznék késztetést visszatérni, akárcsak egy napra vagy egy órára?
Az ilyen fajta „visszajárásnak” bizony hagyománya volt anno. A régi időkben a gazdák naponta jártak vissza. Sőt, ahogy a szőlőtermelésnek, szüretnek, borkészítésnek, ugyanúgy a pincejárásnak is megvolt a maga rendje. Az volt a szokás, hogy a gazda, amikor este megetette az állatokat, kiballagott a pincéhez vacsorázni. Miután megvacsorázott, s megitta a vacsora utáni porcióját, bort töltött az üvegbe vagy demizsonba, amiben vitte haza a „másnapra való bort”. A gazdának a pincéhez minden nap illett kimenni. Ha az öreg gazda netán beteg volt, akkor a fiatal gazda vagy az unoka ment a pincéhez, s hozta haza a „másnapra való bort”.
A pincéhez járás a férfiak privilégiuma volt.
Az asszonynép évente egyszer – ha a szüretet nem számítjuk –, Luca napján ment, vagyis mehetett ki a pincéhez. Kolbászt, sült oldalast, disznótorost vittek ilyenkor magukkal. Luca napján nagy volt a vidámság, ettek, ittak, mulatoztak. A rokonok, sógorok, komák pedig Luca napjának estéjén meglátogatták egymást. Hol máshol, mint a pincénél. Kár, hogy nekünk ott a sikabonyi szőlőskertben nem lehetett pincénk. Csak évtizedekkel később érezhettem azt a furcsa és felemelő érzést, amikor a gazda levisz magával a pincébe, mert csakis a gazda kiváltsága, hogy a vendégnek ily’ módon is kedveskedjen.
A vendégnek pedig kutya kötelessége lekísérni a gazdát, mivel visszautasítás esetén sérelem vétsége foroghat fenn!
Feleségemmel minden esztendőben az alsóörsi rokonoknál nyaralunk. Köztudott, hogy a Balaton északi partja gazdagon termő borvidék. A gazdát Jancsi bácsinak hívták, s már a megérkezésünk estéin „le kellett menni” a pincébe, hogy megkóstoljuk az előző évi termést, és természetesen felhoztuk a „másnapra való bort” is. Aztán amikor Jancsi bácsi meghalt, a fiatal gazda, vagyis Jancsi bácsi fia, Szabolcs vitt le a pincébe. A program ugyanaz volt: koccintás, kostolás, plusz a „másnapra való bor”. Mert a régi idők nem múlnak el, legfeljebb a mód változik. A szőlő és a bor szintén örök marad, amit minden évben meg kell metszeni… (folytatjuk)