FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Üdvözlöm a Tisztelt Olvasókat. Ez itt a Klikkout legújabb, keddenként megjelenő szerdahelyi sorozata, melyet Önökkel együtt írnánk, amennyiben a Facebook-oldalunkon lévő legjobb hozzászólásokat majdan csokorba gyűjthetnénk. Ha felkeltettem az érdeklődését, kérem ne habozzon billentyűzetet ragadni, szóljon hozzá bátran. Ez itt az én történetem, az én utcámból, ami a Te utcád is.
Amit nyolcvanas években nem kaptunk meg a Vámbéry téren, az nem is létezett. Jobban mondva létezett, csak nem a mifajtánknak, a vasfüggöny ezen oldalán. Naponta – akár sötétedés után is – a templom téren sétáltunk. Nem akartunk venni semmit, csupán lestük a kirakatokat. Ízlésesen felöltöztetett próbababák kínálták a boltok legújabb portékáit. Reklámújságok híján, így tudta meg az ember, érdemes-e lenne bemenni. Persze, csak úgy divatból benézni nem volt szokás, annyi pénzünk sosem volt, hogy stresszoldás gyanánt vegyünk egy cicanadrágot vagy pólót. A shoppingolás fogalmáról pedig kb. annyi tudomásunk lehetett, mint az atomfizikáról.
A Vámbéry tér volt anno a város – ha úgy tetszik – bevásárlóközpontja.
Üzletek körben a templomot körülölelő tér árkádja alatt. Az emberfiának két lehetősége maradt: szorgalmasan tanult és ügyesen gyűjtögetett. Olykor a mendikálásból csurrant-cseppent némi pénzmag, ám aki nem volt rest, valamilyen házimunkát is végezhetett. Apám mottója szerint csak akkor tanulom meg értékelni a javaimat, ha először a fejembe vésem, miért mennyit kell dolgozni. Ne tessenek semmi extrém melóra gondolni, elég volt felporszívózni a lakást, megöntözni a virágokat és máris zörrent a malacperselyem.
Bár speciel nekem nem is malacperselyem volt, csak egy kis házikóm, amin egy kallantyú segítségével kiöltötte a kutya a nyelvét.
Arra kellett ráhelyezni a pénzérmét, a kallantyút visszahúzni és máris bent volt, aminek bent kellett lennie. Ha jól emlékszem, a Kék Duna áruház második emeletén volt a játékbolt és a papírüzlet, ott lehetett kapni efféle csecsebecsét. Persze gyűjthettem volna a pénzem anyám valamelyik befőttes üvegében, vagy rakhattam volna akár a párnám alá. De nem, a pénzgyűjtésnek is megvannak a maga íratlan szabályai!
Várj csak fiam, írom a listát – mondta anyám, és én tudtam, hogy ez jó jel, hiszen a bevásárlás szintén kellő motivációt jelentett.
Tej, vaj, kenyér – ilyesmiket bátran rám lehetett bízni, aztán ha elvégeztem a feladatot, kaptam mondjuk 50 fillért. Nem egy nagy vagyon, de akkortájt teljesen más szelek fújtak. Kérhettem fél kenyeret, sőt akár negyedet is – az elárusítónő készségesen kiszolgált. Próbáljon csak holnap bemenni a „kenyeresbe” és kettévágatni a barna kenyeret!? Néznek majd Önre, mint a plébános a perselypénz közt talált, alufóliába csomagolt kabátgombra. Állítólag ilyen csalafintaság is megtörtént mifelénk…
A kérdésem roppant egyszerű: Ön mire vágyott a legjobban a Vámbéry téri üzletek kínálatából, amit végül sikerült megvásárolnia?
Én mindenáron egy eredeti focilabdát szerettem volna. Alig hiányzott pár korona a kívánt összeghez, amikor úgyszintén a Kék Dunában megláttam azt a gyönyörű kis piros színű tranzisztort. Néhány nap gondolkodás után felkerekedtem, de a Vámbéry tér acéloszlopos árkádja alatt még mindig furdalt a lelkiismeret.
– Hát nem labdára gyűjtöttél fiam? – vont kérdőre édesanyám.
– De igen, viszont ez is nagyon tetszett és sokkal praktikusabb lesz majd ezen hallgatni a sporthíreket, mint a fater böhömnagy Sokol rádióján. Úgy sem hozott szerencsét, Prágában nyolc gólt rúgott nekünk a Bohemians! Végtére is a labdát megvehetem később, mondjuk a jövő nyáron.
Én lettem a világ legszorgalmasabb gyereke, a lakásunk mindig tip-top állapotban volt, és ha boltba kellett menni, szó nélkül húztam fel a cipőmet. Úgy vélem, sok minden mást is megtanultam, nem csupán a pénzt értékelni. Egy esztendő múlva a labdára való is összejött, abban az évben Mexikóban rendezték a foci vb-t. Apám színes tévét vett. Hatot kaptunk benne a szovjetektől…
