Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Csóka György (2. rész)
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL, ARCHÍV
Szurkolói rovatunkban ezúttal a dunaszerdahelyi Csóka Györggyel készült interjú 2. részét, illetve a klub első és egyedi kitűzőjének történetét olvashatjátok. Ha lemaradtál az 1. részről, itt megtalálod.
Üdvözlöm ismét riportsorozatunkban, kedves György. Legutóbb 1974-ben hagytuk abba, amikor elvállalta a DAC labdarúgó-szakosztályának titkári funkcióját. A kapusposzt után milyen volt ebben az új szerepkörben dolgozni a klubnál?
Az egyesületen belül minden szakosztálynak külön titkára volt, de mennyiségbelileg a labdarúgó-szakosztály titkárának volt a legtöbb munkája. Az 1974/75-ös évek a betanulásról szóltak. Saját tapasztalatomból ismertem a futballjátékosok működési elvét, már csak a titkár feladatkörét kellett elsajátítanom. Heti program szerint volt beosztva, hogy az egyes csapatok hova és mikor mennek. A gondnoknak kellett leadni a szereléseket, már senki sem hordta haza a focicsukákat, mezeket. Mindenkinek megvolt az öltözőben a saját, ún. kajütje, ahová beült, épp csak a nevek nem lettek kiírva rá, ahogy napjainkban.
Nagyon jó együttműködés alakult ki a szövetkezetek, állami birtokok és az egyesület között. S mivel a Jednota már nem bírta a szponzorálást, „nevet kellett adni az új gyereknek”, így lettünk a Jednotából „DAC Poľnohospodár”. Többnyire csak az A-csapattal szoktam kimenni, de ott volt még a B-csapat és a „nagydoraszt”. Mindnek volt külön csapatvezetője.
Említettem Veréb Pista bácsit meg Matics Karcsi bácsit, akik nagyon hosszú ideig tevékenykedtek a DAC-nál. Az előbbi mint szakosztályelnök, Karcsi bácsi pedig csapatvezetőként, viszont ő korábban kapusa is volt a DAC-nak. ’63-tól ismertem őket, és a Pista bácsi még ’85-ben is szerepelt a csapattal mint vezető. A titkári munkában nagy segítségemre volt Csirik Imi, az elődöm. Mi ezekért a tisztségekért nem kaptunk egy vasat sem. Teljesen amatőr szinten dolgoztunk, valójában a játékosok is.
Kényes téma, az anyagiak.
Na igen, az anyagiak előteremtésével már Csirik Imi időszaka alatt, tehát ’59-től gondok voltak. Imi bá említette, hogy 1960 körül beadtak egy kérvényt bizonyos helyre, de visszajelzésként azt kapták, hogy: igen, gondoltunk rá, viszont addig takaródzhatnak, ameddig a pokróc ér. Szóval nem kaptak semmit. ’75-ben felvetettem neki, hogy össze kellene boronálnunk valamit, ha netán valamibe belelépnénk, tudjuk, mégis melyek azok az összegek, amelyek felszínen tudnák tartani a csapatot. Összeállítottuk az elképzelésünket, mindezt a kor szellemében, tehát mint ötéves tervet, ’75-től ’80-ig. Erre kitaláltam, mi lenne, ha hozzátennénk a másik öt évet is? Vagyis eléje megyünk a dolgoknak, és felterjesztjük, hogy mondjuk ’85-ben mi már 2. ligát fogunk játszani!?
Hogy mennyire nem volt őrült ötlet, az idő megmutatta. Mert bizony jöttek ám az eredmények. Ez a csapat kiharcolta a Divíziót, majd a 2. ligát is. Pedig az a ’75-ös beadványunk végül nem lett beiktatva, egyszerűen azért, mert nem kértünk iktatót, így választ sem vártunk rá. De legalább tudtam, mennyi az annyi. Igyekeztem a személyes kontaktust megtalálni a tsz-ek és az állami birtokok elnökeivel, ez a filozófia jól működött. Elindult az a folyamat, amelynek során egy-egy tsz egy-egy mérkőzést patronált. Komoly ideológiai cenzúra alatt összeállították, mit kell – mit szabad – bemondani reklámként, cserében állták a játékvezetők és a játékosok vacsoráját, meg hasonló dolgokat.
1975/76 a csapatépítésről szólt. Majthényi Lóri abbahagyta az Internél és eljött a DAC-ba. Egy jó kapusnak mindig meghatározó szerepe van a csapatban, és Lóri ligás kapusnak is kiváló volt. Összejött egy nagyon jó gárda, mind csallóközi és mátyusföldi gyerekek, épp csak két szlovák srác volt köztük, Velický meg Katrušák.
A ’76-os évnek mindenképpen döntő szerep jutott, a mai napig nem tudom, hogyan tudtuk összehozni. Mert bár mindegyik srác őstehetségnek számított, de olyan felkészültségük nem volt, ami feljogosította volna őket a magasabb osztályra. Mind egyszerű falusi gyerekek, ami kihozta belőlük a maximumot, az a két edző munkája: a Gödölle Béla edző és Horváth Kalmi másodedző. Horváth Kalmi a mezőgazdasági iskolának volt a tornatanára, egy rendkívül szeriózus, ugyanakkor kemény ember. A Greššo-féle szisztéma Gödölle Béláéknál is működött. Kalmi is megkövetelte a játékosoktól a 14 kilométert!
Mint az egyesület titkára, alkalmam nyílt megismerni a nemzetközi osztály Kamerhoffer nevezetű vezetőjét. Tősgyökeres pozsonyi, mindhárom nyelvet bírta, engem úgy fogadott, hogy: hajrá, DAC! Majd átnyújtott nekem egy olasz levelet, amelyben, mint utóbb kiderült az Unione Sportiva Roma munkás szakszervezet sporttagozatának meghívója volt. Otthon összehívtunk egy rendkívül gyűlést, hogy mégis mi legyen? A tsz-eknek köszönhetően volt némi pénzünk, na de egy olasz út az mégiscsak meghaladta a képességeinket. Akkor még Magyarországra is csak vízummal utazhattunk, és a meghívás vendégjátéknak minősült, tehát mi megyünk oda, az olaszok jönnének ide. Ez a kölcsönös út 50 ezer csehszlovák koronát tett ki. ČSAD-s létemre legalább az autóbusz sofőrjét megválaszthattam.
A Komenský Egyetem Román Tanszékének dékánja, Dr. Prof. Pažitka lett tolmácsként a segítségemre, akivel Velencében kellett találkoznunk. Rengeteg adminisztráció után 1976 szeptemberében végül egy hárommeccses olasz túrán vettünk részt. Párma mellett voltunk elszállásolva, két győzelem (Sansamagora-DAC 0:4, Pandino-DAC 0:2) és egy döntetlen (Créma-DAC 2:2) lett a mérlegünk. Ki merem jelenteni, hogy ez az olasz túra a csapat mentalitását alapjában megváltoztatta. Elkezdődött az 1976/77-es bajnoki idény, ami a Divízióba jutást jelentette a DAC-nak. Mérhetetlenül büszke vagyok, hogy játékosként és vezetőségi tagként is bajnok lehettem a DAC-cal.
1976-ban jelentős változás állt be az ifjúságnevelés területén is. Ivan Hrdlička egykori csehszlovák válogatott, aki az ifjúságnevelés vezetője volt akkoriban, az egyesületek titkárai részvételével megrendezett gyűlésen bejelentette, hogy ezentúl több támogatást fog kapni az ifjúsági foci.
Odahaza összehívtam a tornatanárokat, hogy aktivizálni kéne az iskolákat. Ebben Takács Vili ifjúsági edzőként is a segítségemre lett, illetve, aki a későbbiekben szintén nagyon jól dolgozott az ifjúság területén, Lépés Gyuri. Minden évben megtörtént a válogatás 8 éves kortól felfelé, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy kiválasztjuk a DAC számára a jövő tehetségeit. Megerősítettük a „doraszt” színvonalát. Meghirdettük az iskolák közti bajnokságokat, elindult egy folyamat, amiben aktívan részt vett Dunaszerdahely akkori polgármestere, illetve a Mezőgazdasági Szakközépiskola.
Az első kupa a Polgármesteri Kupa volt, ami később a népszerűvé lett, nemzetközi Aratási Kupává forrta ki magát. 6 csapat a szocialista tábor országaiból: NDK-beliek, lengyelek, magyarok, csehek, szlovákok és a DAC ificsapata. A vendégcsapatok a Mezőgazdasági Szakközépiskola kollégiumában voltak elszállásolva. Mindez kölcsönös alapon működött, a mi fiataljaink szintén jártak tornákra az említett országokba.
Térjünk vissza a felnőtt foci berkeibe. 1977-ben ismét egy olasz út várta Önöket, majd 1978-ban személycsere történt az egyesület elnöki székében.
A szurkolósereg már másfél órával a mérkőzések előtt megtöltötte a stadiont, az előmérkőzésekre is kíváncsiak lettek. Mivel jó volt az együttműködésünk a szövetkezetekkel, állami birtokokkal, az ő elöljáróik és alkalmazottaik is egyre inkább elkezdtek érdeklődni, mondván: ha már támogatjuk a DAC-ot, nézzük is meg, mit produkálnak. Csak egy név a sok közül: Bartal Feri bácsi, a gellei szövetkezet elnöke. Egyszer viccesen azt mondta: patronáljuk a meccset, de vacsora csak akkor lesz, ha nyer a csapat. Csak a titkárnője hívhatta elvtársnak, mindenki másnak Feri bácsi volt. Talán az egyetlen tsz-elnök, aki minden egyes alkalommal személyesen fogadta a csapatot az egykori dohányszárítóból átépített gellei kultúrházban. Nagyon bírtam az öreget, ha a tsz-esekkel kellett tárgyalni, hozzám tartozott a járás északi fele, Nagy Pistáé, az egyesület alelnökéé pedig a déli rész.
Az 1977-es feljutásunkat követően megismétlődött az olasz túra, annyi előnyöm volt, hogy már tudtam hogy kell megszerezni egy ilyen utat. A kerület összes klubja irigykedve nézett ránk: mit tud ez a Szerdahely, hogy már másodszor utazhatnak Olaszba? Ravenna környékén voltunk elszállásolva, jártunk San Marinóban, láttuk a pisai ferde tornyot. Két futballmérkőzést játszottunk, Riminiben kikaptunk ugyan, na de akkor ők a Seria A-ban fociztak! Tősér Pityu azóta is emlegeti, hogy ezen a szinten csak ő tudott gólt rúgni közülünk. A bajnokságban tiszteletet vívtunk ki: kifutott a DAC csapata a pályára, akik Olaszországba járnak futballozni! – mondogatták Gyetván, Komáromban, Aranyosmaróton.
1978-ban Magyarics Vince, a dunaszerdahelyi járási pártbizottság újonnan kinevezett vezető titkára összehívta a tsz-elnököket és pártbizottságok elnökeit a pártépületbe. Ekkor lett eldöntve valami ahhoz hasonló, amit mi anno a Csirik Imivel beterjesztettünk volna. Nem mondták ki, hogy a mi tervezetünk adta az ötletet, de megmozdult valami. Sokkal közvetlenebb lett a viszony a pártbizottság és a DAC között. Óvatosan ugyan, de már bele lehetett nyúlni a kasszába. Ennek a történetnek volt egy másik fontos momentuma is, tudniillik ugyanebben az évben Weisz Misi bácsi lett az egyesület elnöke. A tsz-ek elnökeit innentől kezdve minden egyes alkalommal ő fogadta, a Misi bácsi rendkívül korrekt tárgyalópartnernek bizonyult.
Meddig tevékenykedett titkárként a DAC-ban?
1983-ig. Bejelentettem Misi bácsinak, hogy feladom, de kikötötte, addig nem enged el, míg nem szerzek magam helyett valakit. Valójában már 1977-től szét lettek osztva a feladatkörök. Jól működött a klub, a játékosokat papíron az egyes mezőgazdasági vállalatok alkalmazták. Úgy fogadták a játékosokat, mintha istenek lennének. Meg volt határozva a meccsprémium, ami csak győzelem esetén járt, de teszem azt, ha Nagyszombatban döntetlent játszottunk, akkor is. Együtt élt a járás a DAC-cal, és nemcsak a járás. És hogy ki lett az utódom? Az utolsó Slovan elleni mérkőzésen találkozott a három titkár, készült egy fénykép is. Azt írtam a kép alá, hogy az utolsó három titkár, aki képviselte a DAC-ot 1974-től napjainkig. Lejött Nagy Krisztián a bemondófülkéből, ő az egyik, a másik Vígh „Duci”, a harmadik pedig én.
Vagyis Vígh „Duci” János lett az utódja. 2025-öt írunk, sok ember munkája kellett ahhoz, hogy elérjen odáig a DAC, ahol jelenleg tart. Az Ön keze munkája is kellett hozzá. Mint egy jól működő gépezet, amelyben Ön volt az egyik fogaskerék.
Megtiszteltetés volt számomra, hogy a DAC-ot képviselhettem. Tulajdonképpen minden egyes eset, ami szakosztályon belül vagy kifelé történt, egy új történelem. Az, hogy távlatilag mi az, ami ebből megmarad, attól is függ, ki mit és miért csinált. Nem egy emberen múlott, de sok hozzásegítő ember munkája van benne.
Persze nem lett mindenből siker, amihez nyúltunk, viszont arra törekedtünk, hogy a rossz dolgok se váljanak a Csallóköz negatív hírnökévé. Megtanultuk, hogy felelősséggel tartozunk a kollektíváért és a címeres mezért, amit viselünk.
Szerencsém volt, mert játékosként megismerhettem a klubot belülről, és tagja lehettem annak a csapatnak, amelyik bajnoki címet nyert. Egyedül kevés lettem volna hozzá, azoknak a fogaskerekeknek együtt kellett mozdulniuk. Együttéreztem a tömeggel, a szurkolósereggel, akárcsak a ’65-ös árvíz idején az emberekkel. Megszületett az összefogás, amire később az ország is felfigyelt. Azok a csehek, akik akkor az árvíz idején segítették a járást – s akikkel ČSAD-s alkalmazottként együtt voltunk beosztva – évtizedekkel később gratuláltak, hogy a DAC már Ostravára is eljutott!
Végezetül kérem ejtsünk szót a dunaszerdahelyi labdarúgás első ismert kitűzőjéről, amely az Ön jóvoltából került a DAC klubmúzeumába.
Hosszú idő telt el, míg elkerült arra a helyre, ahová eredetileg is szántam. 1974-ben jutottam hozzá, az, hogy pontosan kitől és hogyan, nem publikus! Nem ismertem a történetét, csak azt, hogy 1908-ban gyártották Bécsben. Első gondolatom: mitévő legyek? Aki átadta nekem, titokban tartotta, mert attól félt, hogy esetleg illetéktelen kezekbe kerülhet.
1974-től 2014-ig, tehát 40 évig úgy őriztem, mint a legszebb ereklyét, ami a DAC-é – nem az enyém! Tudtam, hogy át fog kelleni adnom a klub azon képviselőinek, akik tisztességgel fogják tudni tovább őrizni. Meggyőződésem, hogy az értéke nem anyagi, hanem történelmi, vagyis inkább erkölcsi. Egyetlenegy olyan tárgyi emléke a DAC-nak, amelyik egyedi darab.
Annak már utánajártam, kinél lehetne még, azzal a szándékkal, hogy szeretném megvásárolni, de egyelőre nem jártam sikerrel. Feltételezem, hogy nem egy darab készült belőle, talán külföldön valakinél lehet még, hisz maga az elkészítése azzal az üvegzománccal mestermunka. Ettől függetlenül valaki ráléphetett, mert lepattogott róla az üvegzománc, kissé elfintult és letört a tűje.
2014-megbátorodtam, hogy most már odaadom valakinek, aki gondját viselné. Világi úrra is gondoltam személyesen. Rátaláltam a város krónikása és helytörténésze, Nagy Attila által szerkesztett „Az én városom, Dunaszerdahely” c. várostörténeti Fb-oldalra. Honnét van, eredeti? – kérdezte meglepődve Attila. Felvettük a kapcsolatot, elcsodálkozva tartotta kezében a kitűzőt: – Kikölcsönözhetném lefotózni? – érdeklődött. Elmeséltem a történetét, hogy 40 évig őriztem, és nem szeretném, ha bántódása esne, vagy eltűnne, majd Attila igazolta, hogy szavahihető ember. Az ereklye digitalizálása után visszaszolgáltatta.
Később szóltam a DAC PR-menedzserének, Nagy Krisztiánnak is, aki tudatta velem: 2018 márciusában múzeumot nyit a DAC. Rendben, akkor a megnyitó egyik pontja legyen az, amikor átadom a Világi úrnak ezt a kitűzőt. A klubmúzeum megnyílt, az átadás megtörtént: – Hihetetlen, hogy itt tartom a kezemben! – érzékenyült el Világi úr. Igen, és úgy tessék tartani, hogy én ezt az ereklyét a DAC-múzeumnak ajándékozom – válaszoltam. Meghatódott, hálás volt érte. Kikerült a nyilvánosság elé, mindenki megnézhette, lefotózhatta. Egyetlen kikötésem volt: minden jog a DAC-ot illeti, kivéve a kitűző eladását! Nagy visszhangja lett, többen felhívtak és megköszönték, hogy mit ajándékoztam a DAC-nak. Ha tudnátok – gondoltam magamban – hogy én ezt az ereklyét 40 évig őriztem, s bárhova mentem vagy költöztem, vittem magammal! A klubtól ígéretet kaptam, hogy ott fog szerepelni a nevem a kitűző mellett mint adományozó, de erre egyelőre még nem került sor.
Volt egy olyan szándékom, hogy készítsünk belőle egy 20 cm átmérőjű kerámia-plakettet, és hozzá egy díszdobozt. Ezzel szerettem volna propagálni a klubot és a kitűzőt. Össze is jöttem egy ismerősömmel, aki ilyen dolgokat készít, de végül mondjam azt, hogy hál’Istennek nem sikerült! Maradt egyedi darab, legalább kisebb az esélye, hogy lába kél, mint pl. a csehszlovák kupának. Azt sem tudja senki, hogy hogy tűnt el, illetve végül ki hozta vissza. Én nem vettem el semmit, csak hoztam egy tárgyi emléket, amit a klub 120 éves történelméből 40 évig én őriztem. Bízom benne, hogy egyszer valaki ezt is leírja…
Ez itt és most, a Klikkout magazin jóvoltából megtörtént. Köszönöm szépen a tartalmas a beszélgetést, kedves György. További jó egészséget, és persze hajrá, DAC!