Füzekről, hódokról és az emberi leleményességről – Az aszpirin története | Sárkány ellen sárkányfű

Ha van olyan gyógyszer, amelyiknek a neve a világon mindenki számára ismerősen cseng, az minden bizonnyal az aszpirin. Tuti, hogy a szüleid gyerekkorodban ezt erőltették le a torkodon, ha felugrott a lázad, ezt kaptad be, ha fájt valamid,  és ki tudja, talán máig ehhez folyamodsz egy különösen rossz „másnap” alkalmával, amikor háborog a gyomrod, és hasogat a fejed. De tudtad-e, hogy igazából egy csomó másra is jó, sőt, ma már inkább másra használják? Vagy, hogy már az ókorban is szedték az emberek?

Na jó, nyilván nem ebben a formában.

Az aszpirin hatóanyaga, a szalicilsav viszont egy csomó növényben benne van. Az ókorban a gyógyulni vágyóknak még nem nagyon volt más választásuk, mint az önmagukon való kísérletezés. Ehhez kellett némi bátorság: egészen biztos, hogy néha végzetes következményekkel járt, és a beteg fűbe harapott attól, hogy fűbe harapott. (Bocs.) Néha viszont meglepő módon siker koronázta a próbálkozását, és jobban lett, majd mindenkinek eldicsekedett a találmányával. Növényi részek fogyasztása révén már a sumérok, meg az ókori egyiptomiak is felfedezték maguknak a szalicilsav pozitív hatásait, csak épp persze halvány lila gőzük nem volt, hogy létezik olyan.

Mindenesetre a vagy 4500 éves egyiptomi Ebers-papirusz ódákat zeng a fűzfakéregről, mely ezt a  vegyületet tartalmazza. Az időszámításunk előtti 5. században Hippokratész szülési fájdalmakat, meg lázat csillapított vele, később a római Galénosz a foglalkozási ártalmaktól szenvedő gladiátorait kezelte a segítségével. A jupik nevű eszkimó törzs tagjai pedig egy különösen kreatív alakban fedezték fel maguknak: rájöttek, hogy a hódok bűzmirigyéből szivárgó váladék enyhíti a lázat és fájdalmat. Na, most itt végképp nem tudom, melyiknek és miért támadt gusztusa először letesztelni a dolgot, mindenesetre beletalált valamibe, mert ez a váladék szalicilsavban gazdag – előállítói, a hódok ugyanis gyakran rágcsálnak füzet.

Történetünk a 18. századi Angliában folytatódik.

Méghozzá egy Edward Stone nevű fickóval, aki már benne van a korban (jó, csak 56 éves, de ez akkoriban teljesítménynek számít). Reuma kínozza, és valószínűleg unatkozik, mert kísérletezhetnékje támad; az otthonához közeli füzesben hámozza le a kérget az egyik fáról, hogy megkóstolja.  Elég gyatra íze van: keserű, mint a ménkű, de erről mindjárt eszébe is jut valami. A hidegrázás, azaz malária ellen már bizonyítottan működő kininnek is ugyanilyen undorító íze van. A fűzfa pedig a hideg, nedves helyeket kedveli, amint a malária is ilyen helyeken szokta felütni a fejét – ekkoriban az a tévhit járja, hogy a hasonló jellegű dolog hasonló bajra ír. Stone elhatározza hát, hogy próbára teszi a fűzfakérget a hidegrázás ellen, mivel az olcsóbb, könnyebben hozzáférhető alternatívát jelentene a Dél-Amerikából importált kininnel szemben. Mit ad Isten, nem is téved olyan nagyot, hiszen a maláriás betegek jobban érzik magukat a keserű portól, amit megetet velük. Ha meg nem is gyógyulnak, legalább lemegy a lázuk.

Stone nagy lelkesen ír a londoni Royal Society-nek (értsd: az akkori Tudományos Akadémiának) egy levelet, melyben részletesen beszámol a sikereiről, és marha büszke magára. Csakhogy van egy elég nagy bibi az orvosságával: valódi gyomorgyilkos, rosszullétet, vérző fekélyeket okoz, ha az ember nagyobb adagot kényszerül szedni belőle. Nem egy főnyeremény, így nem is nyer népszerűséget a potenciális fogyasztók  közt.

Azonban hamarosan dolgozni kezdtek azon, hogy ez ne így legyen.

A Bayer nevű cég, amely eredetileg festékanyagokkal foglalkozott, fenntartott egy kisebb farmakológiai részleget, melynek három dolgozója, Heinrich Dreser, Arthur Eichengrün, valamint Felix Hoffmann az Aspirin nevű gyógyszer atyjaiként került be a köztudatba. Hoffmannak személyes érdekeltsége is volt abban, hogy a szalicilsavat fogyasztóbaráttá tegye, merthogy édesapja kínjain szeretett volna ezáltal segíteni. Ezt az acetilizáció eljárásával sikerült elérni, az így nyert acetilszalicilsav ugyanis már sokkal kevésbé volt agresszív, miközben a pozitív hatásokat ugyanúgy kiváltotta, mint az elődje.

A Bayer azonban nem sokáig profitálhatott az új gyógyszerből. Európában nem sikerült bevédetnie azt, csupán Amerikában. Ám aminthogy fellendültek volna az eladások, kitört az első világháború, és noha az USA kezdetben nem akart belépni a háborúba, a közvélemény fokozatosan a németek ellen fordult. Nem segített a dolgon, hogy az amerikai gyárban a gyártási folyamathoz használt karbolsavval, ami egyben a háborús időben nyilván stratégiai jelentőségű robbanóanyagok gyártásához is elengedhetetlen kellék volt, nem egészen tisztességesen üzleteltek. Ez egészen filmszerűen derült ki: egy német nagykövet az üzlet részleteit feltáró dokumentumokat a vonaton felejtette, amin utazott, az őt már eleve figyelő amerikai ügynök pedig rögtön el is kobozta azokat. A vége az lett, hogy a német cég egész gyárát elárverezték, annak minden vagyonával együtt, s így lőttek az Aszpirin szabadalmának is.

Ettől azonban a gyógyszer renoméja nem sérült, sőt!

Igazán csak a két világháború között kapott rá a nagyközönség. Mivel a szabadalom már nem kötötte a gyártók kezét, egy csomó különböző készítmény került a piacra, amely az aszpirin hatóanyagát tartalmazta, kombinálva például koffeinnel, kalciummal, vagy az azt még inkább gyomorbaráttá tévő szódabikarbónával, mind más név alatt és minden kutyafüle kínra intenzíven reklámozva. Csakhamar a fél világ otthoni gyógyszeres dobozkájának a része lett, még Dél-Amerika legeldugottabb falvaiba is elvitték az utazó ügynökök, akik a mozit soha nem látott helyieket rövid filmekkel szórakoztatták, melyeket persze aszpirinreklámok szakítottak meg.

Idővel azonban az aszpirin mégiscsak kiment a divatból. Ennek az egyik oka, hogy olyan alternatívák jelentek meg, melyek a fájdalmat és a lázat még ettől is hatékonyabban csillapították. Másrészt az is kiderült, hogy kisgyermekeknél nagyon ritkán ugyan, de durva mellékhatásokkal járhat – ezért gyermekorvosod biztosan nem is ajánlja, hogy meleg homlokú csemetédet ezzel kúráld.

Az aszpirin ennek ellenére nem került le a gyógyszertárak polcairól.

Merthogy időközben rájöttek, hogy ha a fájdalom és láz ellen vannak is jobb orvosságok, az aszpirin mégiscsak életmentő cucc. 1953-ban egy Lawrence Craven nevű orvos észrevette, hogy ha a mandulaműtét után lábadozó páciensei Aspergumot, azaz egy aszpirintartalmú rágót rágtak, sokkal nehezebben múlt el a vérzésük. Rádöbbent, hogy a szernek valószínűleg véralvadásgátló hatása van, és felfedezését követően több, egymástól független kísérlet is igazolta a gyanúját. Lehet, hogy a szóban forgó betegeknek ez nem jött jól, de nagyon is jól jön azoknak, akiknél szívinfarktus vagy agyvérzés rizikója áll fenn, és ma már rutinszerűen fel is írják az aszpirint hasonló esetekben. Mi több, továbbra is rengeteg tanulmány születik a hatásairól, és úgy tűnik, bizonyos ráktípusok megelőzésében is hatékony lehet.

Az aszpirin tehát igazán hosszú, és gazdag karriert futott be eddig. Életeket mentett a spanyolnátha idején, és életeket ment ma is. Csak nem ajánlott orvosi felügyelet nélkül nyakra-főre szedni.