Jojo Samek – egy fenomenális művész, aki képes meglepni a saját sorsát is

Talán két hónapja történt, hogy egy kávézás közben, amikor a Klikkout dolgait oldottuk, bejelentette nekem, hogy indul a megyei választásokon. Nem tagadom, meglepett ezzel a döntésével. A riportalanyom tehát Jojo Samek, akit egyszerűen fenomenális fotósnak nevezek. Na, Tibi, most légy objektív és nem elfogult!          

Jojo, egy „laza” első kérdéssel indítok: milyen leszel, ha megválasztanak, mondjuk egy év politizálás után?

Az álláspontjaim egyformák lesznek, a nézeteimet ismered, ha egy mondattal kéne azokat jellemeznem, akkor azt mondán: élni és élni hagyni! Szerintem, Jojo maradok.

Az írás megjelent a Klikkout 2017/10. számában. 

Akkor kezdjük: milyen a régiónk, illetve az ország politikusainak a ratingje nálad? 

Picit visszakanyarodok az időben. Átéltem az 1989-es rendszerváltást, amelyhez nagy reményeket fűztem, de túl naiv és idealista voltam akkoriban. Ma már nem úgy gondolom, hogy a politikusok becsületesen és felelősségteljesen végzik a dolgukat.

Milyen szó jut az eszedbe az 1989 utáni időszakról?

Szabadság.

Miként kezeltük (ted) ezt a szabadságot?

Magamból indulok ki. Nem tudatosítottam, hogy a szabadság felelősséggel jár – a tetteidért. Próbálom ezt mélyebben elemezni, hogy mi lett ennek a következménye: az emberek nem mosolyognak, többnyire lehajtott fejjel járnak, az arcukon szenvedést látsz, csupa negatív gondolatot hordoznak a fejükben.

Dobai Bálint felvételei

Milyen az élet szerinted egy olyan társadalomban, ahol szabadságot kapsz ahhoz, hogy alkoss és élj úgy, ahogyan azt elképzeled? 

Sokan azt mondják, hogy nekem teljesült az álmom, és sikeres fotográfus lettem. A sikeres szóval polemizálnék, az első dolog ül. Valaki pénzzel méri a sikert, én a munkámmal, ami marad utánam. Másrészt, az eredményeim még nem olyanok, hogy kijelenthetném, igazán sikeres ember vagyok! Egy biztos, nálam a siker nem materiális érték.

Más téma. Tíz évvel ezelőtt magánvállalkozóként akaratlanul elvesztettél egy végrehajtás után mindent, és az utcán találtad magad…

Tibi, ez megint arról szólt, hogy a szabadság egyik része az, hogy mindenki felel a tetteiért és a következetlenség nagyon veszélyes. Egy lépés megállíthatta volna az egész folyamatot, ha személyesen vittem volna be a hivatalba azokat a konkrét dokumentumokat.

Annak ellenére, hogy a bíróság úgy döntött, ártatlan vagyok, részben én is felelős vagyok a történtekért.

 

Sokan azt mondják, hogy ez számomra nehéz időszak lehetett, igen, az volt, de egyben tanulságos is.

Szóval, az utcán találtad magad, meddig tartott ez az időszak?

Öt hónapig, és megjegyzem: októberben kezdődött, a téli időszak előtt.

Milyen szavakkal tudnád ezeket a hónapokat legjobban ábrázolni?

Fekete-fehér kép, eső, falevelek hullása, szél, a hideg, a félelem és a szorongás érzése.

Miként jött a várt fordulat?

Azzal a tudattal jött, hogy nem kell, hogy ez a helyzet örökké tartson. Az első gondolatod ilyenkor az, ha az ember éhes, akkor a szemeteskonténerbe kell nyúlnia, de elég volt néhányszor elhurcolni papírkartonokat, amelyekkel az étteremben dolgozó nők mindig bajlódtak, és ők rákérdeztek, nem akarok-e enni egy levest.

Persze, hogy akartam, novembert, decembert írtunk, fáztam, mi lenne mennyeibb, mint egy meleg leves?! Akkor rájöttem, van kiút, de még nem tudtam, milyen.

 

Az életben sokszor segít egy kis szerencse, egy kis véletlen, mintha mindig valaki tartaná felettünk az őrzőkezét.

Nálad a táskádban lévő, otthonról megmaradt fényképezőgép jelentette a megváltást?

Az említett fényképezőgépet nem akartam eladni, s tulajdonképpen nem is volt már értéke, egyszerűen kinyitotta nekem az ajtót a fényképezés világába, általa eljutottam az utcáról a panzióba, onnét a fotóstúdióba…

 Az utcáról a National Geographic-ba és a Vogue-ba. Hihetetlenül hangzik, de ez is a te történeted…

Én soha nem tanultam a fotózást, soha nem érdeklődtem a sikeres fotográfusok alkotásai iránt. Eleinte azért, mert nem is volt rá módom, később pedig rájöttem, hogy más fotósok alkotásainak megtekintése azzal jár, hogy az emberre ráragad a gondolkodásuk és ezzel befolyásolja önmagát. Ezért kerülöm a konfrontációt más alkotókkal, mert meg akarom tartani a saját stílusomat és irányomat.

Akkor mi Jojo Samek titka?

Nem futok a technikai tökéletesség után, engem a lélek érdekel. Ez megfogott jópár embert egy fotókra specializálódott weboldalon, ahol publikáltam. Így jött létre a National Geographic és a Vogue ajánlata. Igazat megvallva, a Vogue-fotózás nem fogott meg annyira, a professzionális modell parancsra bármit megcsinál, tulajdonképpen ezért sikeres egy modell. A gond az, hogy ilyen fotózásból eltűnt a fotózott alannyal való kommunikáció. Visszanézve ezeket a fotókat, lehet, hogy valaki szép fotóknak találja, de számomra ilyen képeknek nincs nagy varázsa. Ennek ellenére kitűnő tapasztalat volt.

A National Geographic-nál más jellegű fotózással találkoztam, teljesültek az álmaim, hogy utazhattam a világban, de ez a típusú fotózás rendkívül kimerítő, és manapság egészségügyi szempontból már nem merészelek vállalni ilyen kalandot.

 

Számodra mi jelenti az igazi művészetet?    

Az öreg festők alkotásai. Rembrandt. Amikor belépek egy ilyen galériába és látom a festményeket, melyekből a fény és az árnyék játéka eszméletlen hatással van rám, na, ez az, amit próbálok belevarázsolni a fényképeimbe. Az idővel, kultúrával és véleményekkel kipróbált művészetet.

Igen, ez az idővel kipróbált művészet, de mi az igazi kortárs művészet?

Ez egy kérdés, amelyre talán nem is tudok válaszolni, mert előttem lebeg számtalan kiállítás, amelyeken részt vettem az egyik ismerősömmel, akinek nagy áttekintése van a művészetben. Talán ennek az úrnak a hatása alatt vagyok, mert neki rendkívül ellenszenvesek az értelmetlen, szöktetett akármik, amit művészetnek neveznek, de ahhoz semmi köze. Manapság bármit művészetnek lehet nevezni, mintha a mi iskolaügyünk is elfelejtené a művészet valós lényegét, és olyasvalamit keresnek, ami sokkol, kiüti a biztosítékot.

Befesteni valakit arany színnel és hagyni őt futkosni a városban, hogy bántsa az embereket, ezt forgatni és a művészet új kommunikációs formájának nevezni, számomra teljes züllöttség.

 

Mit szólsz ahhoz a kiállításhoz, ahol halottak testét mutatták be?

Jézusom… Az emberek elfelejtették, hogy létezik elementáris tisztelet? Abszurd, én szinte rosszul vagyok ilyen dolgoktól…

Térjünk vissza a fotózáshoz, mit ad neked, milyen érzéseket?

A kezdetekben a fotózás segített, hogy elfeledjem az összes gondomat, egy ideig más ember bőrébe bújhattam, aki a fotózás rövid pillanataiban boldog, és én ezt a boldogságát átérzem.

Közel egy éve már, hogy igent mondtál a kérésemre, hogy működj együtt a Klikkouttal. Milyen tapasztalat ez neked?

Nekem ez az együttműködés örömöt hozott és visszatérített az emberek közé. Egy állítólag sikeres ember minden felől hallgatja a dicséreteket, és ha az az érzése, hogy jogtalanul, akkor ez nem tesz neki jót, inkább nehezíti a dolgát. Másrészt, az együttműködés a szerkesztőiddel, fotósaiddal, kezdőkkel vagy tapasztaltakkal, vagy veled, a múltra emlékeztet, amikor a csapaton belüli munkáról szereztem tapasztalatokat. Kellemes érzés ezt figyelni, ha nincs a hátamon az a felelősség, mint neked (nevetés), s ha lenne, akkor lényegesen többször kirobbannék, mert ha a dolgok nem úgy működnek, ahogy elképzelem, és a kollégáim nem hajlandóak minimum annyit tenni a közös érdekért mint én, akkor nagyon kellemetlen tudok lenni.

Politika. Miért döntöttél úgy, hogy indulsz a megyei választásokon?

Intuitív döntés volt, mert egy illető azt mondta, hogy befolyásolhatom az eseményeket a régiónk kultúrájában és a sportban. Ez volt az egyetlen ok, és a döntésem okozataira nem gondolok.

Kinek a politikai mezét fogod viselni és miért?    

Az SAS listáján vagyok, és a liberális álláspontjaik miatt döntöttem így, de az nem azt jelenti, hogy mindennel egyetértek. A régiónkból nyolc képviselőt választanak ki, és itt a legerősebb valószínűleg az MKP, és most picit alibista leszek, szeretném megszerezni az egyik helyezést, mert bízok a közös együttműködésbe. Akik ismernek, jól tudják, hogy beletartozom ennek a városnak az úgymond színskálájába.

Bevándorló vagyok, de az MKP elnöke azt mondta nekem, hogy „Jojo, ty si vlastne náš, ty si asi-milovaný…”.  

 

Konkrét választ akarok, mi lenne az a kulturális rendszerváltoztatás, amelyet szeretnél átütni, ha megválasztanak?

Elegendő pénzforrás megszerzése arra a célra, hogy támogatást kapjanak olyan fiatal művészek, akik dolgoznak önmaguk fejlesztésén.

Fejlett nyugati országokban működik egyfajta mecénásrendszer, amely a művészek java részét megkíméli az élet általános gyötrelmeitől.

 

Megjegyzem, ez a segítség nem a luxusról szól, ilyen művész sem él gondok nélkül, mert ezek a művészek saját magukért felelnek. Példát mondok: egy évre kap egy fotóstúdiót használatra, technikával együtt. Nem az övé, viszont nem kell neki az anyagiakat oldani, és van hol alkotnia. Így invesztálhat olyan dolgokba, ami különlegessé teszi a fotót, festményt, az egyes művészi forma kivitelezését.

Igen, viszont ez a mecénásrendszer az adott nemzet egyfajta kulturáltságáról is szól, ez a mi régiónkra nem jellemző és rendszertelen… Jól értem, te ezt akarod bevezetni?

Pontosan. Azt akarom, hogy az emberek ismerjék a művészeket, és megkönnyítsék nekik a munkát, megteremtsék a lehetőséget az alkotáshoz. Egy művész, aki egzisztenciális gondokkal küzd, a lehetőségei határán tud csak alkotni, mert más dolgok aggasztják. Ez érvényes a sportra is, hiszen látom, hogy a kis sportok mennyire küszködnek, kevés a pénz. Én hiszek abban, hogy a gazdag emberek nálunk, ahogy te is mondtad, megérzik annak szükségét, hogy az effajta támogatás bizonyos alapja a gazdag réteg viselkedésének. Ezt tartom a legfontosabb feladatomnak, beiktatni ezt a nívót a kultúra és a sport támogatásába.

Melyik politikussal és művésszel tudsz azonosulni?

Politikussal nehezen. Nem ismerem őket annyira, hogy kijelenthessem: XY politikussal tudok azonosulni. Hm… és a művészekből?  Lehet, hogy levágom a fülemet… (nevetés)

Keď van Gogh prišiel o ucho, bola to láska…

Igen, van Gogh… azzal a darab őrültségével is, azzal a nagy adag naivitással és idealizmussal, de mindig azzal a hittel, hogy az emberek alapvetően jók. Ilyen politikust nem ismerek.

Jojo, az interjú végén rendhagyóan nem köszönöm meg a türelmedet, hanem átadlak az eddig mellettünk ülő és hallgató Dobinak, hogy legyen oly kedves és akassza a hóhért…

Ám legyen!

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább