Reklám
Egyszer egy riportalanyom megjegyezte, hogy írásban sokkal kifejezőbb vagyok, mint szóban. Most mégis bajban érzem magam, mert sehogy sem találom a billentyűzetem betűit. Tán elbújtak? – de mintha sosem lettek volna a helyükön, annyira. Egyedül a kérdőjelet találom, itt ugrál előttem, és szinte könyörög, hogy üssem le újra és újra. ???
Petit a 2016-os, Dunaszerdahelyi Habos Napok rendezvényén ismertem meg, akkor még nem mint Klikkout stábtag, mindössze mint beugrós szpíker, akinek az a dolga, hogy akár négygólos vereség után is képes legyen állva tartani a nagyérdeműt. A meccs után felmentem a VIP-be, bemutatkoztam, és megkérdeztem Petiéket, hogy milyen volt a buli?
„Szóval te vagy a Roberto?” – válaszolta Peti, majd így folytatta: „Négy gólt kaptunk, de hidd el, ebben a sátorban még sosem szólt – sosem sírt – ennyire szívből a magyar Himnusz. Vagy kétezren lehetünk, fergeteges a hangulat, az emberek a vereség ellenére is büszkék a válogatottra… – ezt én akkor igennek vettem.
Reklám
Talán a következő évben csatlakoztam a Klikkouthoz, mint külső munkatárs, s bár ritkán találkoztunk, sosem volt az az érzésem, hogy mint főnök és beosztott beszélgetünk. Épp ellenkezőleg, mint két barát. Gyakran szólt elismerően az írásaimról, de nem csak a „munka” témája érdekelte. Az élet dolgairól beszélgettünk, családról, és persze arról, hogy vajon mikor lesz végre bajnok a DAC? Így lett nehéz időkben a szurkolói riportsorozatom egyik vendége is. Tisztában volt vele, hogy nálam az írás elsősorban szívbeli ügy, az a lételem, aminek persze anyagi vonzata is van. Gáláns volt, kellő időben és nyomatékkal tudta kifejezni az elégedettségét felém. Minden Klikkout-évzáró, vagy bál alkalmával: „Köszönöm a munkádat, Roberto!” – ő maga mégis visszafogott tudott maradni, és ez nagy szó a mai világban, hiszen jól menő vállalkozó hírében állt.
Ezért is állt meg bennem az ütő a lesújtó hírt olvasva. Peti, Te nem ilyen voltál, hogy csak fogod magad, és… Szeretted az életet, a családod, és különösképpen a fiadat! Légyszi’, ha olvasod a soraim odafenn, ne véleményezd! Most ne! Én csak nem értem az egészet, ezért össze-vissza ütöm le a betűket. Bár meglehet, az írott szónak ezúttal is a szóköz ad értelmet?
Nyugodj békében, Barátom! Köszönöm, hogy megtiszteltél azzal, hogy a Klikkout-csapat tagja lehettem!
Petivel a zene hozott össze bennünket. Mindig is vonzódott a minőségi, underground elektronikus zenéhez. Ezen közös szenvedély mentén keresztezték egymást útjaink.
Később a Klikk Out magazin zenei szerkesztőjeként folytathattam az utamat, így a baráti viszony munkaivá is vált. Induláskor alig akadt olvasóm, de elszántan törekedtem arra, hogy értéket közvetítsek zenéről és kultúráról. Peti pedig ott volt mögöttem: biztos háttérként, csendes támogatással, biztonságot adó jelenléttel. Olyan vezető volt, amilyennel manapság ritkán találkozni: értő figyelemmel, szabadságot hagyva, és mégis mindig jelen, ha szükség volt rá.
Ahogy elindult a „Szaval a jó öreg csallóközi” projekt, úgy éreztem, végre valóban kiteljesedhetek – hangban, tartalomban, szellemben. Peti felé érzett tiszteletem és szeretetem azonban eközben is változatlan maradt. Tudtam – és másoktól is hallottam –, hogy büszke rám. Mikor elkészült egy-egy epizód, gyakran elképzeltem, hogyan fogadja majd.
A halálhíre megrendített. Azóta is folyamatosan érzem a hiányát – nemcsak saját óráimban, hanem a Klikk Out jövőjének horizontján is ott tátong az űr, amit maga után hagyott. Karácsonykor egy kézfogás alkalmával, még jelen időben mondtam ki: „csodálatos ember vagy.”
Ő csak mosolygott – ahogy mindig is szokott.
Ha tudtam volna… ha beleláthattam volna a lelkébe, talán segíthettem volna. Most már csak gyászolni tudom Gocoň Petit – a Klikk Out szellemi motorját, a kifutópályám üzemeltetőjét, a legjobb főnököt, a barátot, a techno-cimborát.
Nyugodj békében, Peti.