Aszpikpatkány

FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL

Mai vendégem egy igazán sokoldalú alkotó, akinek gyerekkora szó szerint egy kastélyban kezdődött: Hostomský Fanni színésznő, zenész, a Pressburg sorozat egyik emlékezetes szereplője, akit a Komáromi Jókai Színház színpadáról éppúgy ismerhetünk, mint az alternatív zene világából, ahol Aszpikpatkány néven alkot. Gyerekkori történetei mesébe illőek, de felnőttként sem állt meg: játszik, tanít, zenél, rendez, és éppúgy otthon van a vitaszínházban, mint a bábszínpadon. A komáromi 60. Jókai Napokon az általa rendezett Golding-drámájával a GIMISZ Diákszínpad fődíjat szerzett, mindemellett a Jókai Színház júniusi évadzáróján megkapta a legjobb női alakításért járó Ferenczy Anna-díjat.

Kedves Fanni, ha most újra hatéves lennél a csicsói kastélyban, ugyanazt az utat választanád ma is?

Köszönöm szépen a meghívást, és ez a kérdés nagyon vicces, mert pont pár hete merült fel, amikor a Jókai Napokon a fődíjat sikerült elhoznunk a csapatunkkal, utána az ünneplés éjszakáján – már jócskán benne az ünneplésben –, feltette nekem az egyik barátom ugyanezt a kérdést. És azt mondtam neki, hogy ne hülyéskedj, dehogyis, mennék orvosnak, rögtön. És mondta: komolyan gondolod? Mondom, persze! És józanon azért az ítélőképességem teljesen más: és azt kell mondanom, hogy nem választanék más utat, hogyha újrakezdhetném, akkor sem! Mert a döntéseim és a vágyaim hoztak idáig, eddig a pontban az életemig. Úgyhogy ezek alapján éltem, és nem hiszem, hogy ha még egyszer élnék, akkor más lenne.

Csicsóról indultál, aztán mellette ugye zenét is tanultál, zeneiskolába jártál Nagymegyerre, illetve a Komáromi Selye János Gimnázium volt az alma matered. Nemrégiben ott épp a Pressburgról beszélgettetek Molnár Csabival.

Igen, pont egy hete, igen.

És igazából oda visszatérni neked az alma materbe, az milyen érzés?

Egy kicsit olyan érzés, mintha el se mentem volna, ami nagyon jó, mert én kereken tíz éve érettségiztem, és visszatérni a gimibe nekem olyan, mintha hazamennék, gyakorlatilag mindenkit ismerek. Jó, azóta a tanári karban voltak változások, de rengeteg diákot ismerek a GIMISZ miatt, nagyon sok tanárt ismerek, sőt a tanári karban már vannak évfolyamtársaim és barátaim is, akik velem jártak anno, és most már tanárok lettek a gimiben, úgyhogy én oda úgy járok, mint haza, és nagyon jó érzés, hogy nem egy idegen intézménybe lépek be, hanem otthon vagyok.

Kollégista voltál?

Nem, én tisztességesen buszoztam minden nap két órát: egy órát oda, egy órát vissza Komáromból – úgyhogy végigbuszoztam a gimis éveim nagy részét.

De mellette azért a GIMISZ már akkor is ment, ugye?

Igen, gimiszeztem elsős koromtól kezdve, és mellette, ahogy érkeztem, úgy Nagymegyeren jártam zenesuliba, meg próbáltam azért kivenni a részemet a komáromi diákéletből, még akkor is, ha bejáró voltam.

Ha ment a busz, akkor is.

Igen.

És innét aztán Pozsonyba vezetett az utad.

Igen, jelentkeztem a Színművészetire, és egy év kihagyás után vettek fel… Elsőre nem vettek fel, és utána mentem újra, megpróbáltam, és másodszorra felvettek.

Nem vette el a kedvedet, hogy elsőre nem sikerült?

Nem. Nem, mert igazából nagyon jó eredményt értem el akkor is. Ami nagyon-nagyon kiábrándított, az az volt, hogy én láttam azt a listát, amin rajta volt a nevem, és láttam a csíkot, hogy hol van meghúzva, hogy kiket vettek fel, és pont a csík alatt voltam.

Fájt?

Nagyon, nagyon, de talán azért, mert nekem nem volt ilyen tapasztalatom, hiszen én mindig tiszta egyes tanuló voltam, én versenyekre jártam, nekem mindig minden úgy könnyen jött: dolgoztam, és akkor megcsináltam… És most úgy éreztem, hogy dolgoztam, és nem jött össze.

Jött a stop.

Jött a stop. Az első ilyen élmény volt, és nagyon fontos volt, hogy ezt megtapasztaltam, nagyon sokat köszönhetek ennek, hogy egy évvel később vettek fel, mert egy teljesen más osztályközösség tagja lettem, nagyon sokat tapasztaltam. Egyrészt elmentem Pestre főiskolára, ahol megtapasztaltam az ilyen igazi egyetemista létet nagy előadótermekkel, szemináriumokkal, vizsgákkal.

Mit tanultál?

A Corvinuson tanultam kommunikáció–média–szociológia–politológia összevont szakot. És szerettem amúgy odajárni, jó hangulat volt, és jó dolgokat tanultam szerintem, de utána azért egyértelmű volt, hogy könnyű szívvel megválok tőle, amikor felvettek Pozsonyba.

Szokták mondani, hogy erősebbé tesznek a kudarcok, mint a sikerek… tehát hogy erősebbé tett az a stop, amit ott megkaptál?

Igen. Mindenképpen, mert megtanultam azt, hogy van olyan helyzet, amikor hiába dolgozok, vagy hiába adok száz százalékot, van, amikor nem elég a száz százalék. És ez nem kudarc, ez egyszerűen így jött ki: én kihoztam magamból a maximumot, én megtettem mindent, többet nem tudtam tenni. És ezt megtanultam ott akkor.

És emlékszel arra a napra, amikor elsőéves és elsőnapos egyetemista voltál Pozsonyban?

Igen, emlékszem. Emlékszem, azt is tudom, hogy hetvenhetes volt a felvételi sorszámom – a sorszám papírja a mai napig benne van a pénztárcámban. És emlékszem az első napra, és hát most jó, ez most ilyen nagyképű lesz, de eldicsekedek azzal, hogy

amikor másodszor felvételiztem, akkor a lista legtetején voltam: elsőnek vettek fel, és ez nagyon jó érzés volt, hogy akkor is maximumot nyújtottam, előző évben is maximumot nyújtottam.

Annak örültem. Fura volt az első nap, nagyon-nagyon meg voltunk szeppenve. Mindenki, ültünk, vártuk az osztályfőnököt, nem mertünk nagyon beszélgetni se. Én csak a Melecsky Kristóffal beszélgettem, aki alattam járt eggyel suliba, őt ismertem, ő is magyar volt, és egymás között csak így halkan, csöndben magyarul beszélgettünk, hogy majd mi lesz.

És mi lett?

Nagyon sokat fejlődtünk szerintem, de nem kimondottan színészileg, hanem emberileg, tapasztalatilag. Hirtelen nagyon fölnőttünk: mindenki még ilyen gyerekfejű volt, amikor odamentünk egyetemre, olyan nagyon idézőjelben gyerekesek voltunk még, és az ötödik végére nagyon-nagyon megértünk, vagy nagyon sokat öregedtünk hirtelen.

Ezt a a tanáraitok érték el vagy maga a helyzet, hogy színésznek készültök? Vagy is-is?

Szerintem inkább a tanáraink érték ezt el, és én ezért hálás vagyok nekik. Ők olyan szakemberek voltak, akik kimondottan arra fektették a hangsúlyt, hogy egy színésznek nem elég az, ha színész. Rengeteget kellett olvasnunk. Volt olyan, hogy kiültettek minket sorba, és mindenkinek el kellett mondani, hogy azon a héten milyen előadásokat látott, ki rendezte, mit gondol az előadásról, milyen könyveket olvastunk el, milyen újságcikkeket, esetleg valami új dolgot, mi az, amit megtanultunk, satöbbi, satöbbi. Úgyhogy ebben nagyon-nagyon következetesek voltak: az én osztályfőnököm ezt megkövetelte tőlünk, és ez nagyon rányomta a bélyegét az évfolyamunkra, hogy hirtelen komolyodtunk ettől az elvárástól.

Nagyot nőttetek.

Hát így nem biztos, de komolyodni mindenképpen megkomolyodtunk tőle.

És onnan rögtön Jókai Színház?

Igen, ez egy kivételes eset volt az én esetem: a  harmadik év végén kaptam egy fél szerződést az akkori igazgatótól, Tóth Tibortól. Tulajdonképpen azért, mert

abban az évben elment Bárdos Judit a színháztól, és nem volt fiatal színésznője a színháznak. Én akkor végeztem, és pont úgy jött ki, hogy felkértek, nem jönnék-e. Először vonakodtam, mert nem akartam ennyire gyorsan elkötelezni magam valami iránt még úgy, hogy egyetemista vagyok, aztán a végén rábólintottam, és nem tettem rosszul.

Miért nem tetted rosszul?

Mert nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem már az alatt az idő alatt, amíg egyetemen voltam, és nem maradtam ki semmilyen egyetemi munkából hál’ Istennek. Úgy ki tudtam sakkozni, hogy az összes egyetemi munkám megvolt, közben a Jókaiban is voltak darabok, és már beletanultam a társulati létbe, hogy ez hogy működik… Mire befejeztem az egyetemet, addigra a társulatnak már a megszokott, szerves tagja lettem. Tehát nem újként mentem oda, hanem úgy párhuzamosan az egyetem végzésével – és aztán ezt a szerződést hosszabbította meg később Gál Tamás egész szerződésre, és most már azóta ötödik éve vagyok a Jókai Színháznál.

Az már gombócból se kevés! És az, hogy a színjátszás mellett megjelent az Aszpikpatkány, az igazából a Covidnak köszönhető…

Igen.

Ez is része lett a mindennapjaidnak, azt gondolom…

Igen, bár nem teljesen tudatosan, mert az egész Aszpikpatkány projektet úgy gondoltam, hogy kitaláltam magamnak, hogy én ezt szeretném… Megvalósítottam, kiadtam ezt a hat kis dalt, és én ezzel befejezettnek láttam a történetet. Gondoltam, hogy még magamnak, a fióknak írogatok később is dolgokat, de jó nagy volt a nyomás a környezetemtől.

Nagy sikere volt…

Igen, nagyon sokan szerették, és kérdezték, hogy mikor lesz koncert. A koncert azért az teljesen másik műfaj. Mert a szobámnak a kuckójában csöndesen, egyedül, valamit tökéletere csiszolva, játszogatva zenét csinálni, az teljesen más, mint ott és akkor egyszer most eljátsszuk, és olyan, amilyen. Ráadásul

ez a zenekar dolog is egy olyan műfaj, ami nekem teljesen új volt, és még most is azt kell mondanom, hogy eléggé izgulok, amikor állok színpadon, mert épp nem egy szerepben vagyok, itt nem másoknak a gondolatait tolmácsolom, hanem a saját zenéimet és a saját szövegemet, és mögé kell állnom, hogy ez az enyém, nem másét éneklem, hanem saját magamét…

És ezt így vállalni kell, és ezt még mindig gyakorolom, hogy ez egy másfajta előadói lét, mint a színész.

Kitárulkozóbb lét ez?

Sebezhetőbb szerintem.

Ez egy alteregó, vagy ez egyenesben Te vagy?

Szokták kérdezni, a szövegek mennyire vezethetők vissza az életemre, ez most itt ez a sor mire vonatkozik…

Meg akarnak fejteni…

Igen. És sokszor van, hogy nem mindig annyira mély a tartalom alattam, mint amennyire sejtik, de ezt nem szeretem elárulni, mert hiszen milyen jó, ha többet látnak a dalban, mint amit gondolnának. De egy csomó mindent lopkodok a környezetemből, érzéseket, történeteket, néha szövegrészleteket, kifejezéseket, amiket hallok és elsajátítok, és azt mondom, á, ez nagyon jó, ezt egyszer megírom, vagy felírom a telefonomba, hogy ezt egyszer használni fogom, ezt a jó kifejezést. Úgyhogy valahogy így tevődik össze ez az alteregó. Igen, ez egy jól elválasztható jelzőt vagy egy nevet szerettem volna, ami leválik a színészi munkáimtól, meg a pedagógiai munkámtól teljesen elkülönül. Valami olyat szerettem volna zenész névnek. Hogy hogy jött ez az Aszpikpatkány, ezt most már igazából nem tudom, meg kicsit meg is bántam…

Igen, úgy néha elképzelem, hogy hogyan is néz ki egy Aszpikpatkány…

Igen, igen, igen. Egyrészt jó, mert nem lehet nagyon összetéveszteni semmivel.

Az biztos.

Úgyhogy ilyen szempontból tök jó. Másrészt meg mindenki kérdezi, hogy hogyan, mi ez, fúj, hogy patkány, mi? Tudom, hogy a Kispál és a Borzra gondoltam, hogy mindenképpen valami olyat akarok, amiben van valami állat, de nem csak állat, hanem valami jelzős állat, és aztán valahogy jött, hogy a patkány, hogy az milyen intelligens, meg hogy közben meg ilyen városi, meg falusi egyben.

És van folytatás is, ha úgy jól tudom: a Lakoma az tavaly őszre állt össze….

Hát nem teljesen, mert a kiadási dátum az 2025 májusa. Gyakorlatilag most jött ki. Elhúzódott ez az egész. Több dal már megvolt ősszel, de úgy szerettem volna, hogy legyen egy dramaturgiája, vagy egy kompaktabb formában már meglegyen, amikor kiadjuk, és ezért nagyon sokat kellett várni másokra, meg magamra is, meg a munkáimra, aztán a kazettakiadóra is, vagyis hát a cégre, amelyik kiadta a kazettákat.

Kazettán jelent meg? Miért kazettán?

Az első is kazettán jelent meg. Azért, mert szerettem volna, hogy valami kézzelfogható analóg hordozón legyen rajta a zeném, és a lemez az azért egy olyan vállalás, meg az egy más kaliberű dolog. Ráadásul sokkalta drágább is, és hát lemezt, majd ha egyszer lesz lemezem, úgy szeretnék, ha tényleg valamilyen nagy albumot írok, és nagy sikere lesz, akkor esetleg majd kiadom lemezen.

Ezek sem kicsi sikerek…

Hát örülök, ha hallgatják, meg hallgatnak, meg felismernek, meg néha rám írnak, most már zenészek is, ismerősök, lassan nem ismerősök is, úgyhogy ennek nagyon örülök. De a lemeztől még azért irtóznék. Ezért a kazetta volt egy ilyen köztes út.

Maximalista vagy? Mert azt mondtad, hogy szereted nagyon sokáig csiszolgatni, tökéletesíteni a dalokat, hogy úgy jelenjenek meg, ahogy Te azt elgondoltad… Ebből következtettem arra, hogy magasan van az a léc.

Hát nem próbálok nem az lenni.

Miért?

Mert ez a maximalizmus egy idő után bele tud dönteni egy olyan csapdába, hogy nem készül el a dal, mert még mindig nem vagyok vele elégedett, még mindig nem jó. Ide még mindig ki lehetne találni valamit, és el kell, hogy jöjjön az az idő, amikor elengedem a kezét, és azt mondom, hogy jó: akármilyen vagy, akármilyen lettél, így sikerült, én most már nem szeretnék foglalkozni veled, mert késznek nyilvánítalak.

Járd az utad…

Igen, de utána még mondjuk a kocsiban megyek valamerre, és akkor hallgatom, és még azon gondolkodok, hogy a fenébe, ide még jó lett volna valamit kitalálni, hogy itt ezt egy kicsit máshogy lehetett volna…

De ha a zenekarral még van ilyen lehetőséged, akkor ott még újraszülethetnek, újra lehet öltöztetni ezeket a szövegeket, dalokat…

Igen, és például hál’ Istennek olyan fantasztikus zenészeket gyűjtöttem magam köré, és olyan jó, hogy ők elvállalták ezt, és benne vannak velem ebben a zenélésben… Például a dobos, az most Varjú Attila, és őneki is olyan jó új ötletei vannak, főleg a dobos részekhez, amikhez én nem értek, mert dobolni tényleg nem tudok, és nem is tanultam soha, a dobokat mindig úgy tettem a számhoz, hogy hát ez talán jól szól, és tegyük alá mint egy ilyen szőnyeget… És most, hogy elkezdtünk együtt próbálni, most kezdek belelátni a dobosnak a munkájába, meg a dobos gondolkodásba, meg az ötleteibe, hogy milyen jókat hoz. És akkor mondtuk is, hogy van pár szám, amit lehet, át lehetne hangszerelni dobilag, vagy csinálni egy ilyen remix verziót. Ezek a dalok aztán meg tudnak újulni idővel.

Ezt a magam történetéből is tudom, hogy vannak dalok, melyeket teljesen másképp játszok, mint valamikor, és pont azért, mert az idő hozzátett valamit: vagy más értelmezést, vagy más ritmust…Te nemcsak zenélsz, nem csak színészként dolgozol, hanem ahogy mondtad: van pedagógiai munkád is. Erről is mesélj, kérlek, mert hát ahogy mondtam, ez a Te éved: fődíj a Jókai Napokon, Ferenczi Anna-díj a Jókai Színházban…

Úgy néz ki, hogy összeálltak a csillagok.

Vagy elismerik, hogy jól csinálod, amit csinálsz, nem?

Lehet, de mondjuk úgy éreztem, hogy tényleg az utóbbi másfél év az ilyen megfeszített tempójú munka volt, nagyon sok projektnek most lett vége, most fejeződött be, és igazából csak hálás vagyok, hogy ilyen jól sikerültek, vagy ennyire így értékelték a munkámat. A pedagógiai munka az számomra úgy jött, hogy

mindig is szerettem volna visszatérni egy kicsit a GIMISZ-hez és diákokkal dolgozni, és próbáltam a GIMISZ-nek a közelében maradni az évek során, és utána elvégeztem Pesten két féléves egyetemi továbbképzést, ami arról szólt, hogy alkalmazott színház. Vitaszínház, fórumszínház, hogyan csinálunk színház különböző szociális rétegekkel, hogyan alkotunk együtt mondjuk diákokkal, felnőttekkel, tanárokkal, nyugdíjasokkal, hogyan készítünk együtt elő egy előadást saját ötletekből mondjuk

– ezt tanultam, és ezeket próbálom kamatoztatni most a GIMISZ-ben. És mostanra jött el talán az az idő, hogy egy év intenzív munka után kialakult egy csapat, aminek nagyon örülök, és ez volt a legnagyobb siker számomra, hogy egy olyan összetartó csapat jött össze a gimisták között, ami évfolyamokon átívelő, barátságokon átívelő, összetartó – egy alkotó közösség.

Nyugdíjasokat is rendeznél?

Az nagyon érdekes lenne amúgy, igen, az biztos. De nem tudom, hogy erre itt nálunk hogyan lennelehetőség, vagy van-e erre igény… De például tudom, hogy Pesten nagyon sok ilyen színjátszó kör van, ahol ki van mondva, hogy ide csak hatvan és felett lehet belépni.

Hát igen, azt gondoljuk, hogy a színjátszás az egy olyan dolog, amit a fiatalok az ember az életpályájának egy bizonyos idejében, mondjuk míg diák addig csinálja, aztán vagy professzionális lesz, és utána ez majd bekerül az albumokba, és kész az egész. De hát miért is ne? Tehát ez egy tök jó dolog lehetne.

És az amatőr színjátszás is eléggé el van hanyagolva nálunk: kevés a színjátszó vagy amatőr színjátszó társulat. Például itt közelben csak az újfalusiakat tudom, az ÉS! színházat felhozni, akik amatőrök, és a mai napig együtt dolgoznak.

Azt azért meg akartam még kérdezni, hogy ki volt Rád úgymond a legnagyobb hatással abban a kérdésben, hogy Te színésznek álltál, illetve hogy ezt a pályát, ezt a hivatást választottad?

Hát ez jó nehéz kérdés, mert én amúgy nem szerettem volna sohasem színész lenni, nem voltak ilyen álmaim… Nem volt gyerekkoromban ez a tervem, hogy én színész leszek. Egyáltalán nem is merült ez fel. Színjátszóztam, meg zenéltem, meg néptáncoltam egy ideig.

És lám: így jártál…

És hát ezek igazából ilyen kis lépcsőfokok voltak, amiket nem is vettem észre, de beépítettem szépen az eszköztáramba ezeket a dolgokat, és annyi halmozódott a végén fel, hogy gimi negyedikben azt mondtam, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni. De talán a legnagyobb ilyen motiváció a keresztanyám volt, aki pedagógus volt, azóta sajnos elhunyt: ő volt az, aki engem erősen nyomott a művészetek felé. A szüleim is járattak zeneiskolába, és ők is támogatták a művészeti fejlődésemet, de terveik között azért az szerepelt, hogy én jogász meg orvos leszek, vagy valami jó, egy szép szakmát választok majd magamnak… A színész nem volt közöttük, de nálam sem volt közte.

És a keresztanyám volt az, aki aktívan terelt engem efelé. A színházba járással, ő készített fel engem a Tompa Mihály vers- és prózamondó versenyekre, a színjátszókörre ő beszélt rá. Ilyen csomó aprósággal úgy terelgette az életemet, hogy a végén ide folyt ki. Azt már ő nem élte meg, hogy engem felvettek a Színművészetire. Nem tudom, mit gondolt volna róla, de hát idézőjelben ő a hibás, ő a hunyó benne.

Hiszed azt, hogy nézi fentről az előadásaid?

Igen. Valamelyik nap is álmodtam vele, és azt álmodtam, hogy a konyhánkban ülünk és beszélgettünk, és mondtam, hát Lívia, te már meghaltál. Igen, igen, de jó, hogy itt beszélgetünk erről. Szóval úgyhogy azt hiszem, hogy valahogy, ha emlék szinten is, kommunikálunk még.

Azt észrevettem, hogy nagyon tudatos vagy. Tehát, hogy így valamit, ha magadban érzel, akkor azt folytatod, vagy éppen elveted, vagy elengeded, mint a dalaidat. Ez a tudatosság, ez mindig ott volt az életedben kicsi korodtól?

Igen, én második gyerek vagyok, tehát a bátyám kilenc évvel idősebb, és nekem mindenben utol kellett érnem őt.

Kilenc év lemaradással.

Igen. És ezt belülről éreztem, szóval kívülről soha nem volt ilyen nyomás, hogy nekem olyannak kell lennem, én belülről akartam olyan lenni… Meg ügyes lenni mindenben, olyan dolgokban, amit a bátyám tud, sőt jobban akartam tudni. Úgyhogy ez valószínűleg innen fakadt, aztán az, hogy suliban is nagyon szerettem. Én szerettem jól teljesíteni, szerettem tiszta egyes lenni, nekem ez örömet szerzett, ha láttam, hogy csomó egyes van egy sorban a bizonyítványon. Nekem nem volt soha az, hogy haj, de rossz tanulni, vagy nem akarok, hanem nekem ez öröm volt.

És most a színházban?

A színházban megtanultam egy kicsit különválasztani azt, hogy mi a munka, és mi az, amikor alkotunk: mert sajnos van olyan, hogy munkában vagyok, tehát hogy egy bizonyos határokat kell megszabni. Az alkotásnak is meg kell szabni a határait. Tehát a saját érdekemben, ha meg van mondva, hogy hattól tízig van próba, van, hogy elhúzódik fél tizenegyig – főpróbánál akár éjfélig is. De ha mondjuk előfordult az, hogy egy rendező rendszeresen ráhúzott, és figyelmeztettem magamat, meg mondjuk a kollégákat is, hogy ez nem jó, ez nem helyes, hiszen mi nem tudunk feltöltődni, a munka ettől eddig tart, mi se vagyunk gépek.. Az alkotásnak is megvannak a szabályai és a feltöltődésnek az ideje, ami muszáj ahhoz, hogy másnap örömmel tudjak idézőjelben dolgozni és alkotni.

Egy kérdés még a végére. Ha nem lenne színház, zene, nem lenne ez a nevelő pedagógiai munkád, nem lenne kamera, akkor mihez kezdenél magaddal?

Biztos vagyok benne, hogy állatorvos lennék. Otthon nagyon sok a háziállatunk, szerettem volna gyerekkoromban állatorvos lenni: csak a biológia meg kémia, hát mentek mindig, csak borzasztóan unalmasnak találtam őket, és ezért nem választottam később az állatorvosit… De nagyon-nagyon szeretem az állatokat: az otthoni állatokat, úgy látom el, hogy van két bárányunk, amikor ellenek, akkor ott vagyok, ha kell, cumiztatom a bárányokat… Januártól van egy lovam, őt is ugye aktívan ápolom – van szeretet bennem az állatok felé.

Mi azért nagyon örülünk, hogy zenélsz, hogy színpadon vagy, és hogy láthattunk, és bízom benne, hogy láthatunk a továbbiakban is. Köszönöm a beszélgetést.

 

KAPCSOLÓDÓ: 
Menyhárt Dodi vendége Hostomský Fanni | Magunk között
Akusztikus minikoncert Hostomský Fannival és Kalocsányi Gáborral | Klikkusztik