Azt mondják, egy férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út. De legyünk őszinték: Attól, hogy egy nő esetében jó eséllyel nagyobb a társadalmi nyomás, hogy a mérleg nyelvére kevesebb nyomást gyakoroljon, még mi is ugyanúgy szeretjük a hasunkat. Nem beszélve a gyerekekről! Na jó, van az a kategória, akit felmenői örökké villára szúrt falatokkal kergetnek mindhiába, de mondjuk az én két gyerkőcöm, ha némiképp válogatósak is, szíves örömest kiesznek a vagyonomból. De vajon mivel tömték meg a feneketlen bendőnket anno a mi szüleink? Na, lássuk!
Földi pályafutása elején a mostanában milleniálisnak nevezett csecsemő persze ugyanúgy nem válogathatott, mint most az ő ágyékának gyümölcse. Az A terv nyilván akkoriban is az anyatej volt, de hát akinek van egy kis tapasztalata a szoptatással, jó eséllyel tudja, hogy nem mindig megy az olyan egyszerűen és magától értetődően. Esetemben sem volt ez másként. Néhány hétig csócsáltam ugyan édesanyám kebleit, türelem- és fájdalompróbának kitéve őt, de aztán feladta, és maradt a B terv: a tápszer, aminek hála bőszen hízásnak eredtem.
Mára ezer meg egy tanulmány bizonyítja, hogy azért ez nem teljes értékű pótléka az anyatejnek. Másrészt viszont ha anyatejes, ha tápszeres a baba, előbb-utóbb ugyanúgy a földről fogja enni a mekis „hranolkit” szülei nagy megrökönyödésére. Jó, jó, akkoriban még nem volt Meki, úgyhogy a nagyi kertjének zsíros földjéből a földigilisztát, de ez részletkérdés.
Előreszaladtam, tudom. A hozzátáplálás általában nem gyűrűsférgekkel veszi kezdetét. Manapság ezer meg egy tippel látja el a friss anyukát az internet. Könnyűszerrel tölthetők le a hozzátáplálási táblázatok, melyek részletesen tájékoztatnak, hány hónapos korban milyen zöldséget, gyümölcsöt érdemes megkóstoltatni az örökké éhes csimótával. Negyven éve inkább csak a háziorvos, a védőnő és kortársaik tanácsai álltak rendelkezésre, bár az én hozzátáplálásom meglehetősen unortodox módon kezdődött. Akkoriban még anyai nagymamámnál laktunk, s míg szüleim nem voltak odahaza, a drága Klárimama vette magára éhségem csillapításának terheit. S mivel épp vadas volt otthon, első igazi étkem mi más lehetett volna, mint épp ez.
A vadas egyébként ízletes és tápláló étek: levében zöldségek és fűszerek aromatikus keveréke kényezteti az ízlelőbimbókat. A megfelelő mennyiségű fehérjét a benne megpuhult hús biztosítja, nálunk pedig köret gyanánt „pöcök” járt hozzá: bő olajban belül puhára, kívül ropogósra kisütött krumplis tészta. Add össze: zsír, fehérje, szénhidrát, só – van itt minden, ami a pár hónapos csecsemő igénybevételhez nem szokott gyomrát erősen próbára teszi. Viszont állítólag én élvezettel cuppogtam hozzá, s a sorsom így idejekorán megpecsételődött.
Már ekkor eldőlt, hogy nem leszek állati eredetű eleséget mindenestül elutasító, elkötelezett vegán, sem a tányérján unott arccal salátalevelet tologató szupermodell. Cserébe a vadas mindenkori kedvenc életeim sorában kiemelt, és dobogós helyet foglal el mind a mai napig. Na, meg nem kellett többet gondolkozni, mit ehetek, mit nem, innentől szabad volt az út a kulináris élvezetek felé.
Egyébiránt is kifejezetten el voltam kényeztetve ezen a téren: a sütőből gyakran bukkant elő a házi csikmák, igény szerint mákkal, házi lekvárral vagy épp dióval. A pozsonyi kiflik egy mély vajlingban vettek porcukros élményfürdőt. A darakása bőven meg volt szórva a Grankós kakaóporral, de gyorsan tűnt el a tányérról az aranybarnára pirított, zsíros tejföllel megspékelt krumplikása is. Arról nem is beszélve, milyen omlós volt a sült hús a disznóölések után. Mondjuk ezt a műfajt nem szerettem, sajnáltam szerencsétlen páros ujjú patásokat, az alkoholgőzös felnőttek kiáradó szeretetmegnyilvánulásai elől pedig a nagyszobába, a tévé elé menekültem, nehogy véletlenül meg találják csípni az arcomat. A kóstolóval viszont kedvtelve jártam be a szomszédságot, mert olyankor számomra egész komolynak tűnő összegeket zsebeltem be, amit a Napsugár miniboltban lehetett édességekre váltani.
S mivel mind apu, mind anyu az egykori legendás ZHZ-ban dolgozott, alaposan el voltunk látva a jobblétre szenderült baromfik húsából készült különféle konzervekkel. Emlékeim szerint a löncshús kimondottan király volt, pláne átsütve, ahogy anyukám szokta tálalni, friss kerti zöldségek társaságában. Ezek némileg ellensúlyozták, hogy a fő fogás nem volt se eko, se bio, se különösképpen egészséges, cserébe viszont legalább ízletes.
Mindenesetre, ahogy legtöbbünk esetében, gyermekkorom ízei nekem is mélyen beírták magukat az agytekervényeimbe. Ezek nem csak a testünket táplálták ugyanis, hanem valamiképpen a lelkünket is, jó visszaemlékezni rájuk. Akinek összefutott a szájában a nyál, s még megvan a nagyija, rögvest hívja hát fel, és rendelje meg nála kedvenc gyerekkori csemegéjét! Mindkettejük napja szebb lesz tőle.
