Hangyák a tévében, avagy gyermekkorunk televíziója | Made in 1988 – Gyerekkor akkor és most
Egy (két, három…) kisgyermek mellett az élet nem csupa játék, de csupa mese. Mármint, áll a bál az egész házban, próbálsz takarítani, főzni, de a kamrába menet belelépsz egy legóba, s a csemete máris tanul egy új szót, amit az oviban majd nem feltétlenül díjaz a tanító néni. Közben folyamatosan hallod, amint az új neveden szólítgatnak – valljuk be, amikor próbálsz csinálni valamit, kevés idegesítőbb szóegyüttes van annál, hogy „anya, anyaaa!”. Néha tehát nincs mit tenni, bekapcsolod a tévét, hogy lélegzetvételnyi időt nyerj magadnak. Nos, így voltak ezzel a mi szüleink is, a képernyő előtt legalább lenyugodtunk. Lássuk, mit adtak a tévében 30 plusz évvel ezelőtt a mi épülésünkre – vagy épp leépülésünkre, ugye, mert hát műsora válogatta már akkoriban is…
Kell némi szerencse ahhoz, hogy az ember jó alvó gyerekeket fogjon ki magának. Nekem mindenesetre nem sikerült, úgyhogy masszív alvásdeficittel küzdöttem végig a kisgyermekkorukat – kis híján vasaltam cumit és néha érthetetlen angyalnyelven beszéltem. Anyukám szerint viszont csak visszakaptam a kölcsönt, jómagam ugyanis szintén kakasszóra ébredtem. Mikor már elég nagyra cseperedtem ahhoz, hogy megtanuljam használni a távirányítót, szüleim úgy szereltek le, hogy hétvégenként megengedték, hogy tévézzek, hadd húzzák még egy kicsit a lóbőrt. Igaz, megesett, hogy azzal ébresztettem őket, hogy elromlott a televízió, mert hangyák mennek benne (értsd: olyan hamar kapcsoltam be, hogy még nem volt adás). Többnyire azonban bevált a taktikájuk.
Mi, milleniális csemeték szombat, illetve vasárnap reggel a Kölyök Klub adásait élvezhettük, már amennyi kilátszott belőle a tévé tetejéről kötelező jelleggel kissé lelógó horgolt terítőcske alól. Jónás Rita köszöntött bennünket „Jó reggelt, kalózok!” felkiáltással, piros kalózjelmezben és kalapban, és a rajzfilmek közötti szünetben gyerekeket versenyeztetett változatos ügyességi feladatok keretében. Ez engem viszonylag kevéssé érdekelt, na de a mesék már annál inkább.
Szerintem a mai napig el tudom énekelni a Gumimacik, no meg a Balu kapitány főcímdalát. Ugye, kedves Olvasóm, te is hallod magadban, hogy „Hovarepülamasina – vezetiamedve, belekeveredikBaluaveszedelembe – bambam bambabam…”? Meg azt, ahogy Frédi lelkesen süvölti, hogy subidubidú, ha épp bejött neki az élet? Na, és látod magad előtt, ahogy a Chip és Dale-ben Kvarg Lipót föld fölött lebegve elvarázsoltan követi a sajtszagot?
Nem tudom, te hogy vagy vele, de én voltam az az elvetemült gyerek, aki már unta, hogy szegény, szerencsétlen Hókuszpók mindig melléfog, úgyhogy drukkoltam, hogy Sziamiaú legalább egy nyavalyás törpöt fogyaszthasson el. Mondjuk az idegesítő Okoskát, vagy az örökkön izmozó Törperőst, ne legyen már akkora arca. De az örökkön egymást gyepáló macska-egér párosból is Tomnak drukkoltam, nem Jerrynek.
Hétköznap délutánonként a suliból megjőve viszont be kellett érnem a Cartoon Network idiótaságaival. Egy eljövendő, magas kultúrán edződött bölcsész fitymáló fensőbbrendűségével untam a két hülye kutyát, Boci és Pipi korlátoltságát, valamint Menyus és a nagy hátsó fertállyal megáldott ördög idétlenkedését. Azt sem vettem be, hogy a spenóttól majd bedurrannak az izmaim, meg beindul a tesztoszterontermelésem úgy, mint Popeye-nak. A menzán csak a krumplit meg a kemény tojást voltam hajlandó a tányéromra engedni, ha az undorító zöld löttyöt is ráloccsantotta a konyhás néni, már nem voltam hajlandó enni egy falatot sem. A lényeg, hogy ha olyat hallasz, hogy a régi mesék mennyivel értelmesebbek voltak a mai kínálatnál, akkor ezt ebben a formában egy pillanatig se hidd el. Akkoriban sem minden az edukációnkat szolgálta, volt alpári szórakozási lehetőség elég.
A kedvenc egész estés mesém viszont A hercegnő és a kobold nevű magyar-brit-japán koprodukció volt, amelyben Angelika hercegnő és a Kófic nevű bányászfiú törnek borsot a gonosz koboldok orra alá. Alig vártam, mikor adják újra a tévében, de szerencsémre ez eléggé gyakran megtörtént. A mai napig dúdolgatom néha, hogy „nem kell hősnek lenned, csak őrizd ezt a fényt…”. Bár a történetre részleteiben már nem emlékszem, megmaradt bennem, ahogy az egyik föld alatti ocsmányság kibányássza méretes orrából a kövér takonydarabot, zöldes galacsint gyúr belőle, majd elpöccinti. Nos, ezzel a gusztusos jelenettel szabadjára is eresztelek benneteket, utánajárok, hol lehetne beszerezni ezt a mesét – na nem a galacsin miatt, hanem mert amúgy tényleg jó volt – hadd lássák az én gyerekeim is, amit én anno!
Az előző epizód:
Őrület a (másik) Tengerentúlról
