Férfi, nő, szülő, gyermek: egytől egyig valamiféle általános érvényű sztereotípiával felruházott „fogalmak”, amelyeknek véleményem szerint magunk számára kizárólag személyes olvasatuk lehet. Fejünkben ezek a szerepek valamiféle hasonlóságot mutatnak és alapvetően szubjektív jelentéssel bírnak.
A téma első része:
Gyakran mondjuk, hogy egy anya feladata a „család egybetartása”, a férfié, hogy a „tudást átadja” gyermekeinek. Berögződött sztereotípia általában, hogy „egy nőnek a konyhában a helye”. De ha a sors úgy hozza, a mai világban felléphet családfenntartóként is, ha épp neki van jobban fizető állása.
A szubkultúra, amelyben felnőttünk, és ahonnan kollektív ismereteinket szereztük, döntően meghatározták nézeteinket és meggyőződéseinket.
Ezeknek a „sztereotípiáknak” vagyunk rabjai. Pedig nagyon jól tudjuk, hogy ezek az állítások csak adott esetben igazak. Nem lehet egyértelműen egy bizonyos kultúrára, vagy emberre vonatkoztatni őket. Eric Berne, a tranzakcionális analízis elméletének és módszerének kidolgozója szerint például a gyermekkorunkban hallott meséink világképe, erkölcsi normája döntően meghatározza és befolyásolja a későbbi szemléletünket. Így, ha a kedvenc mesénk mondjuk a Mátyás király volt, nagy a valószínűsége, hogy az átlagnál érzékenyebb lesz az igazságérzetünk.
A ma gyermekképe is a sztereotípiák áldozatává vált. Szabolcs Éva Narratívák a gyermekkorról (Iskolakultúra, 2004/3.) című tanulmánya szerint az 1980-as évektől kezdett megrendülni az addig szilárdnak hitt gyermek-értelmezés. Ennek oka lehetett a gyermekek megnövekedett szabadsága, vagy a szexuális tabuk eltűnése. „A posztmodern bizonytalanság, az egykor kikezdhetetlennek tűnt családi, iskolai, erkölcsi értékek relativizálódása, a felgyorsult élettempó is azt a felfogást erősítik, hogy a klasszikus értelemben vett gyermeki fejlődés segítése, intézményes háttere már nem képes válaszolni azokra a kihívásokra, amelyek érik.”
Ma a gyermek a fogyasztói társadalom kulcsszereplője: „A gyermekeknek szóló reklámok, klipek, televíziós és mozifilmek a valóságos élettel ellentétes, szinte utópikus közeget kínálnak a gyermeknek; olyan álomvilágot, amelyben csak ők léteznek, amelyből kizárhatók a felnőttek. A felnőttek világa ugyanis rossz, disztópikus, abból menekülni kell, hiszen ezt a világot a kemény munka, az unalom, uralkodni vágyás, cinizmus jellemzi.
A felnőtt világból tehát menekülni kell egy álomvilágba, ahol a valóságnak nincs tere.
Ebben az álomvilágban, ebben a gyermeki világban a felnőttek (tanárok, szülők) problémaforrásként jelennek meg, és csak ritkán ered tőlük a megoldás. (Baska, 2004) A gyermekeknek ez az ábrázolásmód azt sugallja, hogy a fogyasztás világa magasabb rendű az iskola reprezentálta felnőtt világnál.”
Az oktatás és a pedagógia képviselőinek az a szándéka, hogy ezzel a mindent behálózó manipulált világgal szemben felvegye a harcot. Emellett igyekeznek kompenzálni a „fogyasztói társadalom” hatalmas befolyását. Úgy gondolják, hogy ez a mesterségesen létrehozott kultúra veszélyeztetheti a generációk egészséges fejlődését.
Folytatása következik…