“Hány éve is vagyunk együtt?” – kérdem. Mintha mindig is így ültünk volna egymás mellett, kettesben a kanapén, fáradtan egy nehéz nap után. Öt év, nem sok, még gyerekcipőben járunk. Vagy inkább a gyerek jár a mi cipőnkben? Nem, nem, ő már a nadrágot hordja.
Pedig majdnem válás lett a vége. Ha egy évvel ezelőtt kérdeztek, a szülési trauma után, a gyermekágyas időszak és az azóta sem javuló nehéz éjjelek után, biztosan rávágom, “elválok”.
Azóta is mennyi mindenen mentünk keresztül. Mégis mindent elfelejtettem. Kitörlődtek a szép emlékek, pedig amikor közösen megéltük őket annyira, de annyira igyekeztem azon, hogy egy percet se felejtsek el. Átöleltem és azt kértem, egy pillanatot se felejtsek.
Egy nehéz év, két szülő, akik épp összehangolódnak az új szerepükben, és száz undok szó, ami ez idő alatt elhagyta a szájukat. Száz seb, ami száz év alatt sem gyógyul be teljesen. Kilencvenkilenc megbánás és egy, ami már szándékos volt, megbánás nélküli. Majd kettő, három négy, és így tovább, ami mind-mind visszavonhatatlan és végleges volt. Éreztem, hogy nincs visszaút. Hátrafelé biztosan nem. Mégis… mennyire vágytam azokra a meghitt percekre, azokra a közös pillanatokra.
Helyettük megtanultam gyűlölni. Gyűlölni Őt, az életem, a helyzetem, az otthonom. Szégyen. Majdnem elváltam.
Elbújtam egy kicsit. Átgondolni a helyzetünk. Kizártam a Férjem, kiengedtem magamból. Több hét telt el. A 16 hónapos BB nem érezte, hogy ez komoly. Minden nap látta Apát. Képen, vagy élőben, amikor meglátogatott minket. De én kőszikla voltam. Hideg és kevély.
Miután visszatértünk, mintha visszafordítottam volna az idő kerekét.
Észrevettem, hogy mim van. Előtte volt időm azon gondolkodni, hogy mi lenne, ha mindent elveszítenék. Akkor nem hiányzott. A gőg elrejtette előlem a szeretetem.
A nappalink is fényesebb lett, a konyhánk melegebb, az ágyunk forróbb. Szeretem a Férjem, amióta ismerem, azóta szeretem.