A cikk megjelent a Klikk Out 2013/03. számában.
Előfordulhat, hogy a cikk némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
A parittyás-csúzlis srácok, ülve a faluszélen levő erdő fűjén, kihalásznak a zsebeikből egy maréknyi fotót. A fényképek eszméletlenül vonzóak, a filmvásznon csodált pompás színek varázslatos módon a gyerkőckezekben tartott kincsekre is átszálltak…
Nekem van ebből kettő, cserélünk? – ugye emlékeznek ilyen mondatra? A legértékesebb fotókon az általában mérföldmesszeségbe tekintő két főhős arcképe virít. Winnetou és Old Shatterhand. Falusi gyerekkorom legizgalmasabb, legkalandosabb, legmegfogóbb jelképei a jónak. A rossz és a jó véget nem érő harcában.
A német Karl May legismertebb regényhőseinek történetei nem éppen filozofikus traktátok, nem a kifinomult stilizálások kavalkádja, de mégis… Egyenes, nyílt, hátsó kapukat nem kereső, a jót és a rosszat egyértelműen megnevező, s nem relativizáló iromány. Karl May regényeinek fantasztikuma, zsenialitása valahol itt rejlik.
Van-e értelme manapság irodalmi hősökről és arról beszélni, hogy milyen hatást gyakorolnak az olvasókra? Természetesen, leginkább a gyerekekre, a fiatalokra vonatkozik ez a kérdés – mivel a felnőttek java része saját részre már kevésbé, ha egyáltalán keresi még az irodalmi hősöket, példaképeket.
Hát, e téren eléggé nagy zűrzavar keletkezett May jóság-poétikájától napjainkig. Nem csak a filmművészetben, filmiparban, de az irodalomban is. Mi volt az első – a tyúk vagy a tojás? Körülbelül ilyen szinten folyik a vita. Amikor megkérdezték Quentin Tarantinót (bár filmes, de példának nagyon jó alany), hogy miért van annyi erőszak, tehát rossz a filmjeiben, s hogy miért hagyja győzni a negatív hősöket, miért kreál belőlük borzasztóan szimpi karaktereket, a válasza ez volt: „Reflektálom a valóságot.” Napjainkban már közhellyé vált univerzális válasz, mely sok rendező és író segítségéül szolgál.
Könnyedén lehetne ezzel a nézettel polemizálni, mert az említett tyúk vagy tojás szemlélet teljesen feleslegessé válna, ha egy őrült, például Thomas Harris regényének főhősét (Hannibal Lecter-t) kopírozva felzabálná a fél rokonságunkat… Összefüggéseket kereső szociológusnak, pszichológusnak vagy egy írónak talán nem válna feleslegessé, de a hozzátartozóknak biztos. Tudom, ez durva volt, de hasonló esetek sora már megtörtént, jelen időben történik, és a továbbiakban történni fog.
Talán belenyugodtunk két dologba – ahogy az életben, úgy az irodalomban vagy a filmvilágban is – a hősök nem csak a jó győzelmére használhatják eszközként a rosszat, de egy hős lehet tolvaj, gyilkos, vagy a rossznak szolgája. Amúgy is – mondjuk – „csak” filmről és „csak” könyvről van szó, tehát csak szórakozásról.
Kár, mert a könyvekben rengeteg pozitív hős található. Az egyértelmű jó jelképei. Mint Winnetou és Old Shatterhand. Hasonló hősökkel legalább a gyerekkorunkban jó lenne „élni”, jó lenne szeretni őket. És ha csak egypárszor is jutnának az eszünkbe felnőttkorban, ha csak egypárszor miattuk meggondolnánk, hogy rosszat tegyünk vagy rosszak legyünk, már megérte…