NYITÓKÉP: UGRÓCZKY ISTVÁN
A minap olvastam egy cikket arról, hogy létezik olyan vadmacska faj, melyet kölyökkorától háziasítani lehet, és magától nem is fog megvadulni. Érdekes, eddig úgy tudtam, az ösztön az egyik legerősebb viselkedési tulajdonság, hiszen ahogy mondani szokás: a vér nem válik vízzé. Elnézést, hogy egy fociról szóló jegyzetbe biológia órát csempésztem, de szerettem volna szemléltetni, hogy a viselkedés, és az elvárható magatartás közötti űrben mennyire idegenkedve járunk minduntalan. Időközönként előbukkan egy-egy megvadult hálátlan „házimacska”, miközben a hálás „vadon élők” alázatosra szelídültek.
Mert ugye egy professzionális labdarúgótól idegen a kicsapongás. Aki ennek ellenkezőjéről szeretett volna meggyőzni, eddig sem volt sok esélye, és ez a tendencia az idők folyamán egyre csak erősödött. Már a serdülőben csapatszellemre nevelik, és a célok elérése érdekében a lemondásokkal is kénytelen nap mint nap szembenézni.
Nem úgy a szurkoló, akinél természetesen lecsúszik két sör a meccs előtt, aztán ha bordelt csinál, max. kicsapják a stadionból. Alapból szórakozni indult, mégha a szenvedélye neki nem a szórakozás tárgya. Hólyagos kezei a „vérprofik” fizetésének jobb esetben az ötödét, ha markolják havonta, és plasztikus gondolkodása a józan paraszti ész mezsgyéjén maradt. Egy valamiért foggal-körömmel ragaszkodik:
Elvárja, hogy soha ne nézzék hülyének. Egyszerű kérés, mégis néha teljesíthetetlen.
Annak idején szeretett klubunkat a megszűnés fenyegette, sokan ezt a vészkorszakot nem is ismerik az egyesület történetéből. Egyre-másra jöttek pénzes emberek és pénzéhes koldusok, akik szerettek volna a város és a környék futballszeretetéből tőkét kovácsolni.
Miközben a csapat éppen győzelmi szériában volt, vagy elindult lefelé a lejtőn, mindig maradt pár ember, pár „elvetemült”, akik nem tántorítottak a stadion környékéről. Ez a klub az életük volt és lesz, semmiért nem cserélnének, inkább a pokolban égnének meg! Ne csodálkozzon hát senki, hogy a klub hagyományait és értékeit nem tisztelő labdarúgókat pellengérre állítanák:
Te, igen, Te kedves labdarúgó, egy olyan helyre jöttél, ahol az ősök verejtéke mélyen a földbe ivódott. Ahol a hely szellemét nem az acél és a kő adja, hanem a vének és a fiatalabb generáció lelke, akik akkor is itt voltak, amikor már mindenki lemondott rólunk! Tartsd szem előtt, hogy játszhatsz több pénzért nevesebb klubokban, átélhetsz sikereket másutt, de míg sárga-kék mezt viselsz, az egyetlen dolgod: felnőni a hely szelleméhez. Ha erre képes vagy, isten leszel, ha nem, akkor csak egy senki!
Talán kissé sarkított lett ez a mostani jegyzetem, de eljutottam egy olyan pontra, amikor az egészségesnél jóval több botrány tarkítja szeretett klubomat. Ahol megeshet, hogy a szemem láttára két labdarúgónk matt részegen cibálja egymást a rájuk leselkedő veszély elől, ott elég, ha a haraszt egy picit megzörren, mert ha amott nem tudtam vak lenni, emitt süket minek legyek?
Ki kell mondani, hogy hiányzik az erős kéz, aki atyai pofont oszt ki. Ezt elbagatellizálni csak újabb és újabb rosszat szülhet, és olyan veszéllyel jár, melynek következményei egyelőre beláthatatlanok. Mert ugye nem annak kéne megbotránkoztatónak lenni (és most szurkolótársaimhoz szólok), amikor egy játékos a Nélküled fordítását kéri szlovákra, épp ellenkezőleg!?
Elsősorban nem azért jár a tisztelet, és most az edző szavaival élek: „a játékosoknak tisztelet jár, azért ahogy lehozták a meccset”! Nem ez volt a dolguk? Miért kellett megvárni, hogy olyan helyzetbe kerüljünk, ahol „körülmények” vannak?
Miért fontosabb egy gagyi „maszkotot” ránk erőltetni, mint az, hogy ne fordulhasson elő – már sokadszorra -, hogy a fogyasztó szurkoló bugyvadt sört kap az Arénában? Tehát én úgy vélem, hogy tisztelet elsősorban annak a sokezer szurkolónak jár, akiknek ilyen hektikus hét után megmaradt a hitük, és nem tántorította el őket az erős kéz hiánya sem. Akik látva az első félidő meddő próbálkozásait, bíztak legalább egyetlen gólocskában. És mert szegény embert az ág is húzza, még a tizenegyes is kimaradt.
Persze ha cinikus lennék, leírhatnám, egyben hálátlanok is vagyunk, hiszen a második helyen tanyázunk éppen. Ilyen véleménynél mindig kiráz a hideg, ha a dolgok mögé nézek. De főleg attól, hogy még mindig hiányzik az az erős kéz, ami atyai pofont osztana. Enélkül elsők is hiába lennénk, a keserű szájízt nem bírná feledtetni…
A sárga-kék mez kötelez, a címer szentírás! Csak a DAC! Mindenki Pozsonyba!
(Roberto)