FOTÓK: UGRÓCZKY ISTVÁN
Aki az elmúlt három évben járt már Pozsony Óvárosában a Prímási palotától mindössze pár lépésre található Dolnozemská krčma nevű étteremben, az biztos, hogy jóllakottan jött ki a helyről. Hogy mi az ide betévedők elégedettségének oka? Mindenekelőtt az a kiváló étek, melyet a Budapesten tanult dunaszerdahelyi fiatal mesterszakács, Weisz Tibor tesz le eléjük az asztalra. Tibi a hajnali ébredést követően sokszor napi 15-16 órát áll a tűzhely mellett, s több mint egy éve borkereskedéssel is foglalkozik. Civil a pályán rovatunk első 2020-as vendégénél viszont nem az új év trendi receptjei iránt érdeklődtünk, hanem arra voltunk kíváncsiak, milyen szerepet tölt be az életében a sport.
Azt mondják, az igazán jó szakács, szereti a hasát. Mikor legutóbb láttalak, még volt egy kis „séfpocak”, most viszont egy stramm fiatalember ül velem szemben. A sportnak van köze ehhez a pozitív változáshoz?
Nem is kevés. Tudni kell, hogy a Pesten eltöltött éveim alatt is volt egy hasonló próbálkozásom. A doki akkor eléggé rám ijesztett, mert a vizsgált eredményeim nem voltak a legjobbak. Akkor kijártam futni, és sikerült is elég sok kilótól megszabadulnom. Nagyjából másfél évig tartott mindez, aztán jött a jojó-effektus. 2019 júniusában döntöttem úgy, hogy megint nekidurálom magam.
Konditerembe járok tornázni, nemrég pedig újból elmentem kézilabda-edzésekre.
Az „újból elmentem” nyilván azt jelenti, hogy korábban kézilabdáztál.
Gyermekkorom nagy része a kézilabdáról szólt. Másodikosként kezdtem el ezt a sportot, és több mint tíz évig űztem. Kálmán Miklós keze alatt pallérozódtam, aki véleményem szerint az egyik legjobb ifjúsági edző volt az országban. Heti három edzés mellett keddenként még Szunyog László tanító bácsival is edzettünk az akkor még Komenský utcainak hívott alapiskola tornatermében, hétvégenként pedig jöttek a meccsek. Balkezes vagyok, ezért jobb szélső vagy jobb lövő poszton játszottam.
Nem is ment rosszul a játék, sőt egy időben úgy gondoltam, hogy profi játékos leszek.
Aztán a kézilabda szeretete idővel átváltozott a konyhai munka iránti szerelemmé, és a szakács lettem. Néhány hete azonban újra járok kézis edzésekre is.
Milyen érzés volt hosszú idő után újra beleszagolni a tornatermi levegőbe?
Az első alkalom 2018 decemberében volt, amikor Pogány Dávid korábbi ifjúsági válogatott kézilabdázó biztatására elmentem egy edzésre. Akkor száztíz kilót nyomtam, nem csoda, hogy mindössze tíz percig bírtam, mert meghúztam az ágyékomat. Aztán 2019 októberében gondoltam azt ismét, hogy mégiscsak jó lenne elmenni egy-két edzésre. A kondizást akkor már hetek óta műveltem, ezért azt hittem, könnyebb lesz, de tornateremben futni, meg labdát dobni egészen más, mint a fitnesszben. Az első alkalom után mindenem fájt másnap, de az izomláz sem tántorít el a folytatástól.
Azt még nem tudom, hogy meccsekre is beállok-e majd, de ha az időm megengedi, szeretnék eljárni. Érzem a jótékony hatását is az egésznek,
most már a kilencven százalékát le bírom futni annak az időnek, mint a többiek. Bár azt nem mondom, hogy a testépítéssel úgy szeretnék foglalkozni hosszútávon, mint a konditerembe járó fanatikusok, a célom eléréséhez mindenképp nagy segítség, és nem is szeretném abbahagyni a tornázást.
Nem ismerek olyan sportolót, aki ne azt mondaná, hogy a sport fegyelemre, önkontrollra, küzdeni akarásra és precizitásra tanította őt. A kézilabdás múltad miatt te is osztod ezt az állítást?
A konyhában ugyanolyan pontosságra van szükség, mint a kézilabdában. Ha ötkor volt az edzés, akkor én öt óra előtt öt perccel átöltözve a pálya szélén vártam a kezdést. Ezt a mentalitást a konyhába is ugyanúgy átmentettem. Mindezért édesapámnak is hálás vagyok, aki mindig is fontosnak tartotta a pontosságot.
Tanuló koromban egyszer megesett, hogy már nem volt időm átöltözni, ezért pizsamában mentem el otthonról, csak hogy beérjek időben.
Azt mondtam, ha a séf ott tud lenni pontosan, akkor hogy jövök én ahhoz, hogy elkéssek?
Beszélgetésünkre egy Italia-feliratú pulóverben érkeztél. Ebből arra következtetek, hogy a futball iránt sem vagy közömbös.
Az olasz válogatott és az Inter Milan a szerelmeim. Arra már nem emlékszem, hogy ez hogy alakult ki, de csak nekik szurkolok. Nincs olyan, hogy egy kicsit a Barcelonának is, aztán meg egy kicsit a Bayern Münchennek is. Nem, nálam csak az Inter létezik. Az egészben az a szép, hogy a szintén olasz-drukker bátyám meg juventusos.
Néztünk már úgy Derby d´Italiá-t, hogy otthon egy betört ajtó lett a vége, annyira intenzíven éltük meg a szurkolást. Ez a hév viszont már a múlté, azóta mindketten lehiggadtunk.
Van egy nyolc-tíz fős baráti csoport, akik mind olasz drukkerek vagyunk. Eb és vébé idején rendszerint együtt szoktuk nézni a meccseket valamelyik sörözőben. Ilyenkor nagy élmény olasz mezben, zászlókkal végigvonulni a városon. Bár ma már mások a prioritások mindegyikünknél, én azért még benne lennék egy ilyen buliban.
Hasonló jelenetek, mint amit a DAC-drukkerek megélnek kéthetente.
Ha Dunaszerdahely, akkor DAC, ez természetes. Amikor az elmúlt évtized közepén megalakultak a különböző szurkolói klubok, mi a Felvidéki Harcosokhoz csapódtunk. Ők teremtették a legjobb hangulatot a meccseken, meg az on tour kirándulásokon.
Mentünk, buliztunk, együtt voltunk. Sok jó emlékem van erről az időszakról.
Ma viszont a munkám miatt már nem tudok minden meccsen ott lenni. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne követném az eredményeket. A facebookon is mindig elolvasom a híreket, bár a vitákba nem avatkozom bele, nem ez a lényeg.
Hogy fogalmaznád meg a lényeget?
Szeretem, ha sportot és az azt körülvevő miliőt kollektív élményként éljük meg. Mondok egy példát. Az egyik jó barátom rajong az amerikai fociért. Én egyáltalán nem értek hozzá, a szabályait sem ismerem. Mégis volt olyan alkalom, amikor összeültünk páran, s míg a többiek nézték a meccset, addig én főztem nekik valami finomat. Együtt voltunk, kiválóan elbeszélgettünk, szurkoltunk, s közben még ettünk is egy jót. Mi több kell még?