NYITÓKÉP: AFP
Az ultra mozgalmak az ’60-as években indultak Olaszországban. Ezek a csoportok egy különleges társadalmi teret próbáltak létrehozni a stadionon belül, és a társadalom domináns konfliktusait és politikai jelenségeit is ötvözték a foci világával.
Az ultra csoportok legfőbb ismérve a csapat buzdítása eredménytől függetlenül, melyhez látványelemeket, ún. koreográfiákat is felhasználnak. A tábort az előénekes (cápó) vezeti, akit a tábor tagjai kórusban követnek. Elsődleges cél, belehajszolni szeretett csapatukat a győzelembe.
De…
Azt is lehet tapasztalni, hogy az ultrák néha nem is a foci miatt vannak jelen, hanem politikai ideológiákat szándékosan visznek be a stadionban, amely így egyfajta reprezentációs felületté minősül. Maga az ultra szó latin eredetű, jelentése: „ami túl van”. Az ultra mozgalomból Angliában fejlődött ki a casual és a huliganizmus, ezek gyakorlatilag teljes más szubkultúrák. A zene világához hasonlítanám, ahol a komolyzene és a heavy metál közti tér gyakorlatilag végtelen. A jó zene pedig általában stílustól, és zenei irányzattól független, vagyis egymás elismerése a minőség szintjén alap. Ezzel máris kibontottam egy újabb témát, így egyszerűbb lesz leírni is.
Ellentétes csoportok között, és csapatszimpátiától függetlenül is létezik egyfajta közös empátia, amely elismeréssel viszonyul a szurkoláshoz és a csapatok iránti elkötelezettséghez.
Az egyes csoportok figyelemmel kísérik egymás aktivitását, legyen szó a szurkolásról, a mérkőzés látványelemeiről, stb. Általános nézet, hogy az ellenséges tábortól elvárható az a sajátos lojalitás, mely szerint az íratlan szabályokat betartva ténykednek egymás ellen is. Ez az elv viszont nem minden esetben érvényesül. Bár az ultrákat kemény legényeknek tartják legtöbben, gyakoriak a jótékonysági akcióik. Kiemelt ügy az elesettek és a betegek megsegítése, vagy például egy természeti katasztrófa esetén a kárelhárításban való részvétel.
Az erőviszonyok, mint a kártya lapjai ki vannak osztva, de akinél éppen a joker van, sosem ülhet hátratett kézzel.
Ezt az előbbi mondatot, kérem szigorúan idézőjelbe tenni! A rivalizálás örök, mert anélkül elveszne a cél. Stadionon belül az ellenfél szurkolói mindenkor „szívesen látott vendégek”, üres vendégszektor mellett a hazai csapat szurkolásának fénye veszt az értékéből. A csapatot buzdító rigmusok mellett gyakori téma az ellenfél táborának heccelése. Manapság annak lehetősége, hogy stadionon belül „találkozzon” egymással két ellentétes tábor, szinte egyenlő a nullával. Amire viszont nem kerülhet sor a stadionban vagy az utcán, arra is létezik megoldás. Mégpedig előre lebeszélt találkozó formájában, és itt a találkozó szót már nem raknám idézőjelbe.
Ustawka – lengyel eredetű szó, jelentése lebeszélés, megbeszélt találkozó.
A két fél előre leegyezi a helyszínt, a konfrontálódó csoportok létszámát, esetleg életkorát. Aztán ha eljön az idő, indulhat a bunyó, akarom mondani a közös gombaszedés és a gombák szétválogatása. Külön az ehető fajok és külön a mérgezők… Ha olvasták Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényét, akkor könnyen elképzelik, miben mérik a győzelmet. Nagyjából itt is az a szabály, hogy aki egyszer már kifeküdt, az kiesett a buliból.
A szurkolók mellett vannak még ugye a nézők, akik fogyasztóként vannak jelen, képesek akár minőség szerint válogatni csapatok, vagy egyes meccsek között.
Egy néző se’ csodálkozzon, ha az ultra megvetéssel tekint rájuk, hisz’ pont az hiányzik belőlük, amiért az ultra az „életét adná”. Érzelmileg egyáltalán nincs kötődésük, csak mint színházba járó emberek, aki a darab végén megtapsolják az előadást, vannak jelen. A szurkolók ezzel szemben egy előre eldöntött elköteleződés mentén választanak csapatot. A szurkolók kötődése attól függetlenül, hogy milyen a meccs színvonala, vagy milyen tétje van a bajnokság egy adott szakaszában nem változik.
(Roberto)