Bock Sylvia: „Egy többnapos síelés akár hónapokra is feltölt energiával”

FOTÓK: UGRÓCZKY ISTVÁN

A koronavírus-járvány első hónapjait a profi és amatőr sportolók egyaránt megsínylették, hiába szakadt a nyakukba váraltanul egy csomó szabadidő. Bezártság, korlátozások, óvintézkedések – sorolhatnánk a tényezőket, melyek miatt elmaradtak az edzések és a versenyek. Volt azonban egy másik csoport is, akiknek pont a vírus miatt fikarcnyi idejük sem maradt arra, hogy a sportoláson gondolkodjanak. Ők voltak az első vonalban dolgozók: ápolók, nővérek, orvosok, járványügyi szakemberek, egészségügyi ügyvezetők. Utóbbiak közé tartozik Civil a pályán rovatunk e havi vendége is. Bock Sylviát, a Svet zdravia társaság által fenntartott dunaszerdahelyi kórház és rendelőintézet igazgatónőjét egyebek mellett arról kérdeztük, mennyi ideje jutott a sportra a mögöttünk álló hónapokban.  

Gondolom, nagyon sokan tettek fel Önnek az elmúlt hetekben, hónapokban a vírusjárvánnyal és a kórház felkészültségével kapcsolatos kérdéseket. Mennyire volt megterhelő ez az időszak egy kórházigazgató számára, és milyen hatással volt a pandémia a sportéletére?

Egyik napról a másikra lezárták a határokat, és mivel én a Duna túloldalán lakom Komáromban, nem léphettem át Magyarország területére. Az első két hónapot végig itt töltöttem Dunaszerdahelyen, egy panzióban. Ez az időszak szinte másról sem szólt, mint a rengeteg munkáról.

A kórházat fel kellett készítenünk a járványra, ami mindnyájunkat új feladat elé állított, így a sportolásra sajnos semmi időm és energiám nem maradt. Szinte csak aludni jártunk haza. Az óvintézkedések sem kedveztek semmilyen szabadidős vagy sporttevékenységnek a pandémia elején.

De ahogy múlik az idő, egyre inkább tudatosul bennem, hogy szükségem lenne legalább heti két-három alkalommal az aktív testmozgásra. Legyen az kerékpározás, úszás, vagy akár másfél óra kutyasétáltatás a barátnőmmel. Bármi, amit a szabad levegőn el lehet végezni. Télen például síelni járok. Nem igazán tudom elképzelni, hogy zárt térben sportoljak valamit. A fitneszterem nem az én világom. Atlétikában viszont jó voltam diákkoromban.

Hadd tippeljek. Szerintem a síkfutás volt a kedvence.

Kapcsolódó tartalom

Ezzel bizony mellé trafált. Futni ugyanis soha nem szerettem. Képtelen voltam lefutni a 1500 métert. Egy ilyen tornaóra után haza kellett kísérjenek az osztálytársaim, mert egyszerűen rosszul lettem. Magasugrásban viszont elég jó voltam. Az alapiskolában volt egy kiváló tornatanárunk, Csintalan tanító bácsi, aki felfigyelt rám, és látott bennem fantáziát. Hetedikes voltam, amikor a felkészítésével elkezdtem versenyekre járni. A diákcsapatunk nagyon sikeres volt akkoriban, mert a járási és kerületi versenyekről senki sem tért vissza érem nélkül.

A gimnáziumi éveim alatt pedig a komáromi röplabdacsapat tagja voltam. Mivel magas voltam, a leütések mentek a legjobban, a szerva nem igazán volt az erősségem.

Szerettem azt a két-három röplabdázással eltöltött évet, a városi csarnokot időről-időre sikerült megtöltenünk szurkolókkal. Aztán elkerültem főiskolára, és ott már felhagytam az aktív sportolással.

Diákként tehát volt alkalma belekóstolni a versenyzésbe. Adott Önnek ez valamiféle pluszt a későbbiekben?

A rendszerességet mindenképp. Édesapám is mindig arra tanított, hogy ha valamit elkezdek, azt fejezzem is be, és abban a bizonyos dologban legyen valamilyen rendszer. A versenyszellem, mint olyan, nem hiányzik. Gyermekként is elég trémás voltam néha. De az edzések rendszeressége és a sok gyakorlás adott egyfajta kitartást. Igazából erre tanított meg engem a sport.

„Az, hogy lehetetlen, csak egy a lehetséges lehetőségek közül” – olvasható ez a kézzel írt mottó az irodája falán. Netán egy kedvenc sportolója mondta ezt?

Bevallom, ez az idézet nem tőlem származik, és igazából nem is egy sportoló szájából hallottam. Még a kórház korábbi igazgatója, Horváth Zoltán írta fel, de én sem töröltem le, mert nagyon jellemző a gondolkodásomra. A munkám során sokszor találkozom azzal a kifogással, hogy ezt meg azt nem lehet megcsinálni, mert…

Ha ehelyett arra fordítanánk az energiánkat, hogy hogyan szüntessük meg azt a bizonyos mert-et, akkor sokkal előbbre lennénk. Ez a sportra is nagyon igaz.

Számtalanszor láttunk már példát arra, hogy valaki nem ismeri a lehetetlent, és megcsinálja, amit más feladott volna. Nagyon értékelem azokat a versenysportolókat, akik gyerekkoruktól kezdve hajnalban kelnek, edzésekre járnak, megvannak az álmaik, és kemény munkával, valamint kitartással valóra is váltják azokat.

Csapatjátékosnak tartja magát, vagy az egyéni sportágak érdeklik inkább?

Aktívan a csapatjáték, passzívan inkább az egyéni sportok jönnek be. Ha sportot nézek akár élőben, akár a televízióban, akkor többnyire az egyéni sportágak ragadnak magukkal. Persze ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem követem a csapatsportokat.

Az olimpiákat a családdal együtt gyerekkorom óta végig izgultuk. A magyar csapatoknak és egyéni versenyzőknek is nagyon-nagyon szorítottunk és szorítunk mind a mai napig. Vízilabda, úszás, kézilabda, kajak-kenu, vívás – jöhet bármi.

Nagyon szerettem nézni a műkorcsolyát is. Emlékszem, anyukámmal akkoriban még fekete-fehér tévén követtük a közvetítéseket. Gyulai István kommentátor hangja még ma is a fülembe cseng. Sosem felejtem el, ahogy leírta, melyik versenyző milyen ruhában futotta a kűrt, de lehetett az bármilyen színű, mi szürkének láttunk mindet.

Nézni tehát szereti a sportot, de mennyire tartja magát szurkolónak?

Nagyon ismerős közegben kell legyek ahhoz, hogy felugorjak és kieresszem a hangom, mivel inkább introvertált típus vagyok, befelé izgulós. De azért volt már ilyenre példa, és természetesen voltam már pár DAC-meccsen is. Ott helyben valóban magával ragadt az az érzés, ami eluralkodik a szurkolókon.

Megmagyarázhatatlan és felfoghatatlan a MOL Aréna hangulata.

Maga a futball viszont nem a zsánerem, a focimeccsek miatt nem kapcsolom be a tévét.

Pedig, ha jól tudom, a kórháznak volt egy saját orvoscsapata is.

Ez a csapat még ma is megvan. Ha valaki végigsétál a kórház folyosóin, találkozhat a csapat tablóival. Amennyiben nem tévedek, hetente egyszer játszanak meccset, és évente egy vagy két alkalommal többnapos összpontosításra is elutaznak. Nemcsak a kórházunk orvosai fociznak a csapatban, hanem olyanok is, akik már nem itt dolgoznak, de korábban valamilyen formában kötődtek a dunaszerdahelyi kórházhoz. Nagyon sok olyan fiatal kollégánk van ezen kívül, akik aktívan űznek valamilyen sportot.

Említette, hogy szeret síelni. Mennyire tartja magát vakmerőnek a havas lejtőkön?

Az egyik barátnőmmel már nagyon régóta eljárunk síelni. Eleinte csak kettesben mentünk, most már mindketten párban. Szeretünk új pályákat felfedezni. Korábban a Tátrába, az utóbbi években pedig az Alpokba járunk, de mindig más helyre. Annak idején amilyen pályát láttunk, azon lesiklottunk. Nem néztük azt, hogy ez most vörös vagy fekete jelzésű.

De ahogy telnek az évek, úgy váltam egyre elővigyázatosabbá. Kevésbé vagyok vakmerő, mint öt-tíz évvel ezelőtt.

Egy hét aktív síelés egy hónapra vagy akár fél évre is fel tud tölteni. Nemcsak fizikailag, lelkileg is. A fehér hó, a szikrázó napsütés hihetetlen energiát ad. Főleg ezért szeretem ezt a sportot, nem is a lejtőn való száguldás miatt.

Szeret egyébként száguldani?

Van egy túramotorunk, de a motorozást sem a sebesség miatt kedvelem. Akárcsak síeléskor, a motor hátsó ülésén ülve is azt érzem, hogy szinte eggyé válok a tájjal.

Szívom magamba a friss levegőt, és szabadon kémlelem a bennünket körül ölelő természetet. Számomra ez a motorozás lényege.

A párom vezeti a gépet, a túráinkat, távolabbi utazásainkat pedig én szoktam megszervezni. Felállítom az útvonalat, lefoglalom a szálláshelyeket, utánanézek a látnivalóknak, nevezetességeknek. A Balkánt, Görögországot, és Andalúziát is megjártuk már motorral. Az idei tervünket viszont keresztülhúzta a koronavírus, de remélem, lesz rá alkalom, hogy a jövőben bepótoljuk, mert Portugália két keréken még a bakancslistánk része.

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább