NYITÓKÉP: FEKETE NÁNDOR
Éppen hat éve annak, hogy a klub életében hatalmas változás állt be. Ez a hat év reményt hozott, egyszersmind kérdéseket állított mindnyájunk elé. Ha csak eredmények összességét nézzük, pozitív fejlődésről beszélhetünk, lásd a mindenkor elfoglalt helyünket a bajnokság táblázatán, vagy az egyesület infrastruktúrájának lendületét. Ez megkérdőjelezhetetlen, ahogy az is, hogy időközben már kétszer is kikacsintottunk európai vizekre, viszont a bajnoki cím, vagy egy kupagyőzelem nagyságrendileg más kategória. Tudatában vagyunk, mit jelentene magasba emelni a kupát, mekkora magasztos érzés lenne átírni a történelmet úgy, hogy ennek aktív részesei vagyunk.
1987, az az évszám, amikor mindez sikerült, s bár ennek már több, mint három évtizede, gyakorta még ma is ebből táplálkozunk. Nekifutottunk egyszer, kétszer, háromszor… és a mostani már a sokadik alkalom, ám talán még egyszer sem voltunk ennyire kecsegtető helyzetben, ha nem vesszük ide azt a szenicei elődöntőt, amikor kirúgtuk a labdát a stadionból. S vele együtt mintha eldobtuk volna a lehetőségünket is. Tudtuk, nem lesz egyszerű újrakezdeni. Ismét új szakmai stáb vette át az irányítást, csapatot építünk, immár sokadszorra… Talán az utóbbi az, ami valós kérdéseket vethet fel, és az álmok mezsgyéjén tarthat minden hűséges szurkolót.
Álmodni jó dolog, de egy szép álomból felébredni már hatalmas csalódás ennyi idő után.
Ezért a nagy óvatosság, ezért tekinhettünk egy második ligás csapatra is úgy, mint az álmaink elrontójára. Ráadásul pont a Tátra-aljai gárda mindezt már megtette velünk, pedig a siker érzése nekünk az élet. Elevensége akkor kezdődött, amikor elbúcsúztattuk a régi stadiont, és az új életünket szimbolizáló apró DACos „palánták”, halvány villanyfényben kifutottak a gyepre. Nekik egy lehetőség volt, nekünk hitünk megerősítése. Számtalanszor visszatérünk még erre a szimbolikus eseményre, ahogy Európa kapujának „berúgására” a rózsahegyi dombok alatt. Ezekre a dolgokra visszaemlékezve vágtam neki az útnak Arénánk felé.
Még négy meccs és mérföldkőhöz érhetünk, az oldalamon lógó sál csak egy jelkép, az igazi DACizmust a pulcsim alá takartam.
Szenvedély és alázat, a reflektorok már teljes fényben pompáznak. Az elmaradhatatlan meccsfüzet két alkalomra szóló meghívást kínál, ez a mostani különleges a maga nemében. Legutóbb Zsolnán már megmutatkozott a tudásunk, nincs kétségem felőle, hogy ne lenne ma is elég, csak az a kisördög mindig ott motoszkál, ahol nem kéne, és a sorok közt pedig hamar elveszik a lényeg. Te fránya kis lény, már megint itt vagy? Kalmár lesérült a bemelegítésnél, majd a kilencedik percben kényszerű cserét kell végrehajtanunk. A foghíjas lelátó (szerda van!) átérzi a helyzet súlyát és nagyobb tónusokba kezd! Három éve ugyanitt fele ennyien voltunk, abból a csapatból már csak Davis van nálunk…
Meddő, de erőteljes próbálkozásaink elhalnak, egészen az első félóra leteltéig, amikor berobban a dél-amerikai ék, fejel, s labdát már csak a háló képes megtartani. Góóól!
Szünetben a másik három meccs kimenetelét vizslatjuk, a Marót, Rózsahegy, Slovan trióhoz csatlakozhatunk 45 perc múlva. Kéne még egy gól előlegbe, hogy a végén már csak a diadal perceit élvezhessük! Reményteljes a játékunk, az eddigi tavaszi szenvedésünket valóban végleg elfelejthetjük?! Aktívan kezdődik a második felvonás, egyre kevesebbet foglalkozunk a beköszöntött hideggel, mert a pálya felbillent a mi oldalunkra. Hiába szűrik vendégeink a középpályát, a szitán rést találó, ügyesen futballozó horvát újoncunk, nem törődve a debütért kiszabott öltözői „adózással”, bevágja második gólunkat. Végül gólparádét is rendezhettünk volna, ha ordító helyzetekben nem a poprádi kapust fényezzük csillogósra.
Első tavaszi győzelmünket már a pályaedzőnk sem bírja hátratett kézzel nézni, heves gesztikulálásba kezd…
…és a küzdőtér szélének megóvása érdekében a gyepmester inkább visszahűti felforrósodott luzitán temperamentumát. Az esetről külön “novella” született:
Amikor megjelent a pálya szélén, egy pillanatra elcsuklott a hangom, megint ugyanaz a bosszús érzés tört rám… Nem volt rajta semmi különleges, a frizurája is a régi, ugyanaz a többször mosott kabát, kissé borostás arc. Elég hideg volt, de ő csak ott állt ahogy szokott, hátratett kézzel. Nem mondhatom, hogy daliásan, mert hát valljuk meg, kissé köpcös az ipse… Éppen az egyik támadáshoz készülődtünk, a center pontos labdát adott a szélre, amivel szélsebesen viharzott előre a fiatal csatárunk, és ekkor megdermedtem… Megmozdult! Először csak apró mozdulatokat tett, mint ha jelezni szeretne valamit, ezután heves gesztikulálásba kezdett. A meglepetéstől megszólalni sem tudtam, ez él és mozog..!
Kiszolgálni a sikerre éhes közönséget, ez volt továbbiakban a cél, amihez hús-vér „eszköze” is akadt Hélder mesternek. Németh Krisztián beállításánál felpattant az is, aki eddig ülve nézte a meccset, ez nem mese, de mégcsak nem is a Valami Amerika. Ez Dunaszerdahely, Isten hozott köztünk Némó! Egy találkozás mindig új színt vihet az életünkbe, talán ez volt a cél. Érik a kupa, május elsején kézbe foghatnánk! Éljen a munka ünnepe (is).
Szombaton Nagyszombat, vagy nagy szombat?! Ha kijössz megtudod. Jobb a harc a szenvedésnél…
(Roberto)