FOTÓK: FEKETE NÁNDOR
Csiba Dávid jelenleg a Comenius Egyetem hallgatója, a kiadványszerkesztői szakon tanul. Alig volt másfél éves, amikor édesapja, Csiba Tibor, az IPPON Karate Klub vezetője már karjában tartva levitte őt a pincéjükben kialakított edzőterembe, ahonnan a mai napig nem tudott elszabadulni. De miért is szabadult volna, ha az ott eltöltött idő, és a kemény edzések hozták meg számára a sikert? Ötéves korában megszerezte első övét, a sárga övet. Azóta pedig számos aranyérmet és dobogós helyezést tudhat maga mögött, többszörös Európa-bajnoki résztvevő, válogatott, 2. danos karatemester és versenybíró. A kimonót levetve pedig egy fiatalsága legelején járó dunaszerdahelyi srác, aki él-hal a japán mentalitásért.
Édesapádtól tudom, hogy szinte alig múltál el egyéves, amikor ő már a karjában tartva magával vitt téged az otthon tartott karateedzésekre. Emlékszel valamire ezekből az időkből?
Ha arra nem is, hogy ott ülök édesapám karján, de arra biztosan, hogy a nagynéném kétéves születésnapomra varrt nekem egy kimonót, s ezzel tulajdonképpen megpecsételődött a sorsom, és elválaszthatatlan kötelékbe kerültem a karatéval. Azt viszont már tisztán látom magam előtt, ahogy bepárásodnak az ablaküvegek a pincénkben tartott edzések után.
Nem túlzás, ha azt mondom, hogy én ebbe az egészbe beleszülettem.
Hogy tudnád megfogalmazni, mit jelent számodra a karate és miért éppen a karate?
Ez egy életstílus. Nincs olyan nap, hogy ne foglalkoznék vele. Ha az egyetem miatt bizonyos napokon nem jutok el edzeni, akkor is a karatén kattog az agyam. Ilyenkor jobbhíján videókat nézek róla a neten vagy más formában foglalkozom vele. S hogy miért épp a karate?
Ebben nyilván nagy szerepe van édesapámnak, aki idestova 45 éve műveli ezt a harcművészetet, másrészt odavagyok a japán mentalitásért. Gyerekként a japán animációs rajzfilmek, azaz az animék kötötték le a figyelmemet, később a szigetországi kultúráról, mentalitásról szóló könyveket kezdtem el olvasni, három éve pedig a nyelvet is tanulom. A tiszteleten alapuló kultúra közel áll hozzám.
Én azt gondolnám, hogy aki kiadványszerkesztői szakon tanul, az biztos, hogy nem űz semmilyen harcművészetet. Számomra távolinak tűnik egymástól ez a két világ, de cáfolj rám, ha tévedek.
Az igazság az, hogy az ELTÉ-re is jelentkeztem, japán szakra, de épp akkortájt lettem tagja a válogatottnak, és végül nem bántam meg, hogy így alakult. A versenyzés szempontjából úgy érzem, könnyebb, hogy Pozsonyban kötöttem ki Pest helyett. Így reggel, még mielőtt elindultam az első előadásra, otthon tudtam edzeni egy órát, majd este a másikat. Most sajnos az órarendem miatt lecsökkent az edzéseim száma. Ez jelentősen visszatart az edzésekben, de amint hazaérek, már veszem is fel a kimonót.
Térjünk rá a versenyekre, hiszen az azokon elért eredményeknek köszönhetően lettél a szlovák karate-válogatott tagja. Hogy emlékszel vissza az elsőre párharcodra?
Versenyezni mintegy hat évvel ezelőtt, középiskolásként kezdtem el. Addig csak edzésekre jártam, és szereztem egyre sötétebb színű öveket, de az iskolában már elvárták tőlem, hogy versenyeken is megmutassam, mit tudok. Nagysurányban volt az első komoly megmérettetésem. Emlékszem, előtte való este alig tudtam elaludni az izgalomtól. De aztán jöttek sorban a meccsek, és nem mondom, hogy az országos versenyeken vagy az Európa-bajnokságon nem izgultam, de már sokkal rutinosabban álltam ki a szőnyegre.
Olaszországban, Lengyelországban, Ausztriában, Magyarországon, Romániában, Horvátországban is megfordultam az utóbbi időben. Junior és felnőtt kategóriában is részt vettem a nemzetközi megmérettetéseken. Azóta, hogy versenyzem, sokkal magabiztosabbnak érzem magam.
Ha nem is nyerek mindig, a legfontosabb, hogy a legtöbbet hozzam ki magamból. Még ha tartok is az ellenfelemtől, nem szabad kimutatnom, mert azt a bírók is látják. Megtanultam minden helyzetben nyugodt maradni.
Nehezen viseled, ha legyőznek?
Rögtön a párharc után bosszant, hogyne. A fenébe, miért nem sikerült? – teszem fel ilyenkor magamnak a kérdést.
Nagyon önkritikus vagyok magammal szemben. Aztán átgondolom a történteket, és megfejtem, mi az, amire még az eddigieknél is jobban kell összpontosítanom a jövőben. A hibának is lehet motiváló hatása a későbbi felkészülés során. Lehetünk csalódottak, de ha sikerül tanulni és kiküszöbölni a hibáinkat, akkor a várt eredmények sem maradnak el. Megállás nélkül lehet magunkat fejleszteni, és mindig van hová fejlődni.
Évente hány versenyen veszel részt?
Rengetegen. A szombatjaim, vasárnapjaim kéthetente versenyzéssel töltöm. Az idei évben már voltam Zólyomban egy nemzetközi tornán, ahol második lettem. Pozsonyban a Grand Prix Slovakia nem úgy sikerült, ahogy elképzeltük, a harmadik körben kiestem. Ott volt aztán a nyugat-szlovákiai bajnokság Naszvadon. Itt a dobogó legmagasabb fokára állhattam fel, s ezzel indulási jogot szereztem az országos bajnokságon, ahol ötödik helyet értem el. Az Alsókubinban megrendezett akadémiai országos bajnokságon pedig bronzérmes lettem.
Most sajnos a koronavírus miatt a versenyek elmaradnak a járvány végéig.
Más harcművészet felé soha nem is kacsingattál?
Van egy barátnőm, aki az aikido mellett kendózik is, és hívott, hogy menjek el vele edzésre. Azt válaszoltam neki, hogy rendben, de csak nyáron. Más ott a testkultúra, mint a karatéban, és nem akarom, hogy versenyszezonban összekeveredjenek a gyakorlatok egy más harci ágazat mozdulataival. Mert akkor se ebben, se abban nem lennék jó. Fontosabbnak tartom, hogy egy dologra összpontosítsak, de arra száz százalékkal.
Gyermekkorom óta a shito ryu karatét csinálom. Ez tartalmazza a legtöbb katát a karatestílusok közül, közel hatvanat. Ezek fele a shotokanos katákhoz, másik fele a goyu ryu katáihoz hasonlít. A shito ryu a laza, gyors és dinamikus, kirobbanó technikákat részesíti előnyben. Ebben a stílusban specializálódtam, ebben érzem magam jónak.
Persze, ez nem azt jelenti, hogy más testkultúrát szigorúan elutasítanék, mert néha kell, hogy kicsit kimozduljak a komfortzónámból, és megtanuljak például szaltózni.
A karatén belül versenyezel, ugyanakkor tanítványaid is vannak már, akikkel foglalkozol, és versenybíróskodsz is. Ez a hármas szerepkör nem okoz zavart a számodra?
Nagyon sok verseny zajlik úgy, hogy letudom a saját meccsem, majd levetem a kimonót, és megyek bíráskodni. Ha megszerzed a barna övet, onnantól el lehet végezni a bírói továbbképzést is. Ennek első fokát már elértem, szeptemberben pedig szeretnék eggyel magasabb szintre jutni bíróként is.
És igen, edzői asszisztensként is foglalkozom a karatéval. Idősebb és fiatalabb tanítványaim is vannak. Számomra is szokatlan volt először, amikor egy negyven év feletti férfi hallgat a szavamra és azt teszi, amit mondok neki, de ez is a japán mentalitás része. Civilben én adom meg neki a tiszteletet a kora miatt, az edzőteremben pedig ő tisztel meg engem a fegyelmével, és azzal, hogy elfogadja, amit tanítok neki.
Az elért eredményeidre Dunaszerdahely vezetése is felfigyelt már, hiszen két éve neked ítélték oda a Pro Urbe Juvenis város díjat. Hogyan reagáltál, mikor megtudtad, hogy kitüntetett lettél?
Óriási megtiszteltetés volt számomra, és nagyon meglepődtem. Amikor eljutott hozzám a híre, hogy én kapom a díjat, elsőént felhívtam a szüleimet, és megköszöntem nekik a támogatásukat, mert nélkülük nem nyerhettem volna érmeket, nem lehettem volna a válogatott tagja. A baráti köröm is büszkén fogadta.
Hol látod magad a sportágon belül mondjuk öt év múlva?
Szeretnék benne lenni a szűk válogatottban és a jelenleginél komolyabb szinten akarok bíráskodni. Ez azt jelenti, hogy nemzetközi versenyeken is pontozhatom majd a versenyzőket. Valószínűleg addig az edzői vizsgát is leteszem, és
szeretném, ha a jövendőbeli tanítványaim eredményesek lennének, mert sokszor jobban esik, ha egy tanítványom nyer, mint mikor én magam. Ilyen visszaigazolásoknak nagyon tudnék örülni a jövőben, de ami még ennél is fontosabb, hogy élvezzék a karatézást.