A Vikkendhouse címszó zenei kitárulkozást jelent, egy utazást, amiben minden héten más-más ember mutatja be kedvenceit. Ebben cinkosom, és mai vendégem az ifjú karatemester, operatőr-tanonc, vagy akit sokan úgy ismernek, mint „a kamerás fiú a DAC-meccsrű”, vagy „az a háromdés gyerek”, alias Csiba Dávid.
Fotók: Ugróczky István
Csiba Dávid, negyedéves egyetemista, 3. Danos, feketeöves, válogatott karatista.
Írta: Akira Kurosawa, rendezte: Quentin Tarantino, Terry Jones, rajzolta: Hirohiko Araki, megzenésítette: Hans Zimmer, kovácsolta: Andre of Astora, fényképezte: Robert Richardson, felnevelte: Anyu és Apu.
A sport a mindennapom része, egy életstílus számomra a Karate Útja. Sokan kérdezik, hogy mi a célom a karatéval. Erre én azt szoktam válaszolni: „hogy életem végéig űzzem”. Sokan meglepő válasznak tartják ezt. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem szeretnék a világ legjobbjai közé tartozni, viszont a szándékom a tudás átadása, amit én is kaptam.
Szeretem a rament és a sushit. Utóbbi időben rengeteget költök mangákra és regényekre. Az egyetem mellett a StoryLab nevű kurzusra is járok, ahol operatőrszakos hallgató vagyok. Jelenleg a vizsgafilmem forgatókönyvén dolgozom a szabadidőmben. Mindemellett sokat utazom Magyarországra, a páromhoz.
Viszont mindenkinek feltűnt a képeken, hogy az arcomon egy kanji van. Nem tetoválás (Deák Bianka műve), a jelentése tűz.
Néha egy gyertyaláng vagyok, néha erdőtűz. Ez vagyok én.
Beszélgessünk a zenéről. Amióta ismerlek, tudom rólad, hogy egy vagy vele.
Jó barátok vagyunk. Nem szokott cserbenhagyni. Olykor megsirat, olykor megnevettet. Van, amikor felidegesít, van, amikor megnyugat. Sokat utazik velem, mindenhová elkísér, még akkor is, amikor nem akarom. Ott volt a fontos pillanatoknál, kitart mellettem jóban és rosszban. Néha nehéz befogni a száját, de néha jó lenne, ha többet zenélne. Ha egyedül vagyunk otthon, sokat hangoskodik, de éjjel próbál halkabb lenni. Csak áramot eszik, a víz nem jön be neki.
Milyen volt az első találkozás? Emlékszel arra?
Amikor végre megtanultam skálákon belül mozogni, tisztán emlékszem, hogy felszóltak nekem, azzal, hogy: „Na látod, fiam, ezt jó volt hallgatni”. Ekkor azt hittem, hogy én leszek a következő Buckethead vagy Jimi Hendrix.
Jöttek a sulis évek, a nagy zenei behatások. Rád mi volt jellemző leginkább? Milyen műfajok csordogáltak be az életedbe?
Ez egy jó kérdés. Szinte mindent meghallhatok, legyen az rock, metál, metalcore, deathmetal, djent, pop, rap, hiphop, EDM, techno, drum ’n’ bass, jazz, blues, country, filmzene, anime OST, videojáték OST és még sorolhatnám. Gyerekkoromat főleg a metál és a rock írta le, mint a Black Sabbath, Alice Cooper, Motörhead, Queen, The Doors és az ezekhez hasonló nagy kaliberek. Később ismerkedtem meg a Three Days Grace, Slipknot és Skillet bandával. Ezek elindítottak bennem egy lázadó ént.
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy ezután a Bring Me The Horizon, Suicide Silence, The Amity Affliction, Parkway Drive utolérjen. Ez az időszak nagyon a lázadásról szólt, de hát a tinikor kinek nem? Amikor már úgy, ahogy tudtam kezelni a lázadó énem, akkor ismerkedtem meg a mélyebb stílusokkal, mint a death metal és a djent. Ezek a zsánerek a mai napig nagyon komoly hatással vannak rám. Két kedvenc albumom van, ami talán a TOP kategória ebben a stílusban számomra. Egyik a Lorna Shore – Immortal, másik pedig a Ring of Saturn – Lugal Ki En.
Természetesen nem akarom kihagyni azt se, hogy gyerekkorom óta anime- és videojáték-soundtrackeket hallgatok. Edzéshez mindkét DOOM soundtrackjét ajánlom.
A sok felsorolt előadó közül ki a hozzád legközelebbi?
A szívemhez legközelebb álló banda akkor is az AWS. Rengeteg nehéz időn átsegített a zenéjük, és Siklósi Örs egy csoda volt és marad is számomra örökre. Óriási fájdalom a mai napig a tudata, hogy már nincs köztünk. Egy mai metalcore-dal szövegében ritkán hallunk olyan mondatot, hogy: „Hogy fordul át, mikor bíbor dereng át a tájon”. Az akusztikus AWS-koncerten pedig nem lehet nem sírni, annyira gyönyörű. Örs számomra mai napig a legmeghatározóbb zenész és egyéniség marad a nagybátyám (Tilajčík Imi) mellett. Valószínűleg most is közös koncertet tartanak a Mennyben.
Van olyan műfaj, amivel sosem tudtál azonosulni?
Hát… Nekem sose jöttek be a Nicky Minaj-szerű zenészek. Nem tudom értékelni a zenéjüket egyszerűen. A probléma lehet velem van, nem mondom, hogy ez nem egy opció. Falra tudok mászni az ilyen Hiro, AK26, Essemm, Mr. Busta és egyéb ilyen minősíthetetlenségtől is. Nem ítélem el azt, aki ezt a zenét szereti, de azonnal megvan a véleményem az ilyen emberekről. Mi ebben a művészet és az üzenet? Az, hogy jó gazdagnak lenni, drogozni és a nőket tárgyiasítani, mert ők úgyis csak szexre kellenek? Sajnos a mi régiónkban a sznobság egy mindennapi nüansz, és ezek a zenék másra nem is tanítanak. Legyen BÉENVÉ meg GUCCSI, és az, aki nem menősködik, az egy senki. Az ilyen emberek általában egy Zoránon alszanak, az opera szó hallatára már a szemüket is forgatják, a metálra mást nem tudnak mondani, csak azt, hogy „sátánista” vagy „sikítozás”. A legszomorúbb pedig az, hogy már tizenhárom éves gyerekektől is lehet hallani, hogy ilyen szennyeket hallgatnak.
Gyakran jársz koncertekre. Fel tudod idézni azt az élményt, ami mélyen hatott rád?
Életem legnagyobb koncertélménye látvány és performance szempontjából egy Barba Negrás Amon Amarth koncert volt. El nem tudjátok képzelni, hogy az milyen látványos volt. Pirotechnika, tűzijáték, füst, koreográfia, minden volt. Az egész színpad úgy nézett ki, mint egy viking hajó. Volt egy számnál, hogy két színész vikingnek volt beöltözve és harcoltak a szám alatt. A legjobb része az volt, amikor egy felfújható óriási sárkány volt a színpadon, az énekes egy nagy, Mjölnir-szerű kalapácsot megfogott, maga fölé emelte és amikor elindult a zene, akkor a földre ütött vele és abban a pillanatban tűz, tűzijáték, minden „berobbant az arcodba”. A vérnyomásom valahol az Olümposz tetején lehetett.
Manapság mennyi időt töltesz zenével, és ha hallgatod, miket hallgatsz főleg?
Sajnos amióta elhunyt a nagybátyám, nehezen veszem rá magam, hogy zenéljek. Pedig a sport mellett ugyanúgy sokat volt a kezemben a gitár, szinte naponta. Ez egy kisebb töréspont volt az életemben. Régen bandákban is játszottam, mint ritmus- vagy szólógitáros, az utolsóban screamer voltam. Ma már inkább csak a szobámnak zenélek.
Persze attól még zenét szinte mindig hallgatok, futás közben, edzés közben (kivéve karateedzés közben), operatőrködés közben, meg a válasz írása közben is épp ordít a zene. Nekem ez a Spotify nagyon bejött, olcsó és megéri szerintem, mert így az összes friss albumot meg tudom azonnal hallgatni.
Szerinted mindegy, milyen zenét hallgat az ember?
Szerintem sokat elárul egy emberről a zenei ízlése. Az ember lelke rezonál a zenével. Nektek is biztos volt már olyan érzésetek, hogy egy számotokra új dalt meghallgattatok és hirtelen beütött az adrenalin és akkor kábé aznap körbe és körbe hallgattátok azt a dalt. A szöveg, az ütem és a hangzás nagyon sokat elárul valakiről. Egy ismerősöm mondta például, hogy a C minor az egyik legszebb skála. Gyengéd, szép, könnyű használni és aki ezt mondta, ő is maga a C minor megtestesítője. Szerintem az ember öltözködési és hajstílusán is virít, hogy milyen zenét hallgat, bár ez csak egy elmélet.
Mennyire van hatással a zene a sport-, illetve a videós tevékenységeidre?
Óriási hatással van! Versenyek előtt, amikor bemelegítek, rajtam van a fejhallgató és próbálok koncentrálni. Rengeteget segít, főleg egy nagyszabású versenyen, ha ki tudom akkor zárni a külvilágot és csak magamra koncentrálni. Tudományosan bizonyított tény egyébként, hogy ha a kedvenc zenéd hallgatod edzés közben, sokkal nagyobb az állóképességed. Ezt számtalanszor tapasztaltam már akár futás, súlyemelés, kardiózás és úszás közben is. Egy plusz adrenalinlöketet. A karaténál viszont ez máshogy van. Ott általában a csend a legnagyobb adrenalin. Hallani a Karate Gi csattanását, a lélegzést… teljesen más. A karatéban a lélegzés a metronómod. Hülyén hangzik, de talán így tudom a legjobban megfogalmazni.
Az operatőri tevékenységeimet illetőleg pedig énnekem mindig is az volt az álmom, hogy híres bandáknak készíthessek videoklipeket. Már volt pár videoklipforgatásom, nagyon élveztem őket, főleg azt, hogy ekkor a művészetek egybefolynak. Mert szerintem ez a legérdekesebb egy videoklipben, hogy a zene és a vizuális történetmesélés művészete találkozik. A DAC-nál is voltak már projektek, ahol zenei aláfestésre kellet focimeccsek vagy edzések pillanatait megörökítenem és összevágnom. Ezeknél a videóknál is érdekes jelenség a sport, a zene és a kép találkozása.
Ezen felül berlini zenészeknek készítek albumborítókat és koncertplakátokat 3D art formában. Ez is nagyon a szívemhez nőtt.
A hab a tortán már csak az lenne, ha valaki felkérne arra, hogy egy dalra készítsek videoklipet, amiben a karatén keresztül mutatnánk be a dalszöveg lényegét.
Térjünk a mixre, ami a tíz kedvenc zenédet tartalmazza. Mi alapján válogattál?
Hát… Amikor azt mondtad, hogy tíz számot kell kiválasztani, kisebb pánikhelyzetbe kerültem, mert egyből harminc számot beleraktam a lejátszási listába, aztán egyezséget kötöttem magammal, hogy mit kell kidobni onnan és mit hagyni. Próbáltam azokat a számokat meghagyni, amik igazán leírják az egyéniségem és a jelenlegi belső világom. Magyarázatot nem akarok különösebben mondani a válogatásról, szeretném, ha mindenki saját maga szerint értelmezné a válogatást.
A válogatás nem evilági. Én se.
A MIX:
TRACKLIST:
Intro: Yugo Kanno – Il Vento D’oro (részlet)
1. The Beach Boys – Wouldn’t It Be Nice
2. Roy Orbison – Oh, Pretty Woman
3. Rilès – Myself N The Sea
4. Hans Zimmer – Paul’s Dream (Dune)
5. AWS – Takard El
6. Bring Me The Horizon – DiE4u
7. The Amity Affliction – D.I.E.
8. ROOKiEZ is Punk`D – In My World
9. Slaughter To Prevail – Baba Yaga
10. Anime – In The End