Aki figyelte mostanában a közösségi oldalamat, kitalálhatta, miről fogok írni legközelebb. Gondoltam is rá, hogy megtréfállak benneteket, és előhozakodok valami teljesen mással, mondjuk utcai macskazenével, a szúnyogirtással, vagy, hogy nem jutsz át a postánál a szemaforon babakocsival, mert időnap előtt pirosra vált a lámpa. Csak a hecc kedvéért persze… de úgy vélem, az alábbi sorokkal még „tartozom”. Hogy kinek is? Nehéz ezt leírni, nagyapámnak például, de főleg az emlékezetnek tartozom.
Három liter bor árával, tartozom a cigányzenével, „Vámbéry” pálmájával. Láttad a világhírű cimbalmost, aki a pesti piacon kenyérrevalóra kalapozik? Hova jut így ez a világ? Korábbi jegyzeteimben gyakorta esett szó a Duna Szállóról, mint a város egyik jellegzetes épületéről. Annak idején Újfalu városrész felszámolt temetője helyén épült, a Járási Nemzeti Bizottság épületével egyidejűleg, 1960 után. Szinte minden képeslapra rákerült, kecses volt, vonzó, vitte a város hírét a nagyvilágba (de minimum a szoci blokk országaiba).
Gyerekként inkább a csavart fagyijára emlékszem, színes napernyőire, meg a hot dogra a sarokról.
Hangulatos parkjára, az egykori temetőtől örökölt gesztenyefáira, a szökőkútra, és arra, hogy a sarokban „elfogyott” a járda, de a sűrű bozótoson túl talán lehetett egy másik világ – minden gyereknek élénk a fantáziája, nemde?! Pálmafáit télvíz idején meleg helyre vitték, pont olyanok voltak, mint a Bartók Béla sétányon Vámbéry szobrának árnyékolója. A csobogó szökőkút is elhallgatott ilyenkor, hogy aztán tavasszal körbe vegye magát a világ legszebb tulipánjaival, innen szever 2-ről, a virágkertészetből. Esténként színes égők világították meg az utca felől. ’87-ben apám a hotel recepciójára küldött meccsjegyért, meg műsorfüzetért.
Sosem ismertem igazán a tulajdonviszonyokat, nem is érdekelt, de azt tudtam, hogy a hotel snájdig cimborája a DAC-nak. És aki a DAC-nak barátja, az az én barátom is.
Még jó, hogy a képeslapokat is gyűjtöm, hiteles képet adnak a korról, az emberekről, a tájról. Majd a rendszerváltás után ezt a nagy monstrumot új ruhába öltöztették, a szerdahelyi legendák mellé csillagokat is kapott, talán még egy holdat is. De medencét biztosan. Egy nagy szívfájdalmam mégis akadt, többé nem sétálhattam szabadon a parkban, és bekukkantani is csak lopva lehetett, ha éppen nyitva volt a kapu. Magas kerítés zárta el a kíváncsi szemek elől mindazt, miről ódákat zengtek egykoron.
Egy évtized, vagy talán kettő, s a csillagokat elfújta a szél. A hely bezárt, szellemét csak itt-ott keltették fel, puccba vágva…
Ilyenkor ő is bálozott egyet, ám szörnyű másnaposság gyötörhette. Egyre jobban lepukkadt, repedezett, gyámoltalan gerendái elkorhadtak. És itt jön a lényeg barátaim, amiért ezeket a sorokat most leírtam. Ugye hallottatok már a város legismertebb „hajléktalanjáról”?
Nos a DAC nem feledkezett meg régi barátjáról, és nem engedte, hogy ő is olyan sorsra jusson, mint az öreg sportcsarnok. Kipofozta, gatyába rázta…
Eljutottunk a jelenbe, legutóbb arra sétálva a családdal, mi is láttuk legújabb fazonját. Nem kell szeretni érte, de én elfogadom, és nem oldom, milyen lett.
Semmi sem olyan már, mint régen volt, az „ő” koráról a Szerdahely is könnyezve mesélne. Igazi túlélő, most hófehér, meg sárga és kék lett. Egyetlen, amit talán sajnálok, az a főbejárat előtti jellegzetes esőfogója. Amikor a városba tartok, előtte visz el az utam, már csak DACból is…
(Roberto)