Magazinunk mixsorozata most egy rendhagyó epizóddal folytatódik. Főszereplője egy rendkívül muzikális dunaszerdahelyi hölgy, Hunčík Kata, aki most két külön válogatásba szedte kedvenceit, amit meghallgathatunk. Közben mesél izgalmas zenei életútjáról, a zenéhez való kötődéséről és legfontosabb emlékeiről.
Fotó: Ugróczky István
Hunčík Kata Dunaszerdahelyen élő jógaoktató, valamint a Meskete Gyermekkönyvesbolt és Kávézó egyik üzletvezetője. Családi gyökerei ugyan Ipolyságra nyúlnak vissza, eddigi élete nagy részét Dunaszerdahelyen töltötte. Az érettségit követően Kanadába költözött, ahol az Ottawa Egyetem Zeneművészeti Tanszékén zenetörténetből diplomázott. Az egyetemi évek alatt ismerkedett meg a jógával, mely eleinte csak hobbi volt, végül központi szerepet kapott az életében. Ezzel a „helycserével” 2005 végén a komolyzene és a professzionális törekvés ezen a területen a háttérbe szorult, helyette jöttek a külső és főleg belső utazások, meditációs elvonulások és jógaképzések Indiában, Kanadában és Európában.
Egy rendkívül muzikális oldaladat ismertem meg nemrég, majd megtudtam, hogy Kanadában végeztél zeneszakon. Ezt eddig szépen titkoltad. Hogy jellemeznéd, milyen a kapcsolatod a zenével?
Egészen kicsi korom óta nagyon fogékony voltam a zenére és szerencsésnek mondhatom magam, mert szüleim felfigyeltek zenei igényeimre, tehetségemre és lehetővé tették, hogy ez kibontakozhasson. Emlékeim szerint ez 1985-ben kezdődött, amikor az érsekújvári óvodában meghirdetett énekversenyre apukám megtanította nekem az Erdő, erdő, kerekerdő széki népdalt, mellyel megnyertem életem első énekversenyét.
Halvány emlékeim vannak arról is, amikor az ovis évek alatt nagymamámmal kísértük a nővéremet zongoraórákra, ahol állítólag mindent megfigyeltem, majd otthon hallás után lejátszottam azokat a bizonyos dallamokat…
Iskolakezdéskor egyből a szerdahelyi zeneiskolába is beírattak, ahol az első évben csak zongorát és zeneelméletet tanultam, a második évtől pedig ehhez hozzájött a cselló is, majd valahol a történetbe az énekkar is belépett. Talán harmadikos lehettem, amikor a Kistiglinc néptáncegyüttes kis zenekara – a Gyeplős zenekar – megalakult, ahol csellóztam, majd később bőgőztem, a Zöld Pántlika zenekarban pedig énekeltem.
Tehát a zene teljes mértékben kitöltötte a mindennapjaidat?
Teljes mértékben. Csodaszép és nyüzsgős zenei évek jöttek, hiszen minden nap az iskola után a zeneiskolába mentem. Rengeteg próbánk volt, fellépések, utazások, táncházak, énekversenyek, életre szóló zenei és közösségi élmények… Ág Tibor bácsival még Zobor vidéki népdalokat is gyűjtöttünk, majd megtanította azt is, hogyan kell a hanganyagokat osztályozni, feldolgozni.
A dunaszerdahelyi magyar gimnázium matek és fizika osztályába jártam, ahol a humán beállítottságomnak köszönhetően sok tudomány ugyan nem ragadt rám, de a zongora- és csellóképzés elkísért egészen az érettségiig.
Ezt követően pedig jött az ottawai zenetanszék…
Az egyetemen nagyon hajtottam, szerettem volna előadóművész lenni, és ehhez volt egy végtelenül inspiráló csellótanárnőm, Amanda Forsyth. Mégis, be kellett látnom, hogy hiába a napi 4-6 (olykor 10!!!) óra gyakorlás, egyetemi szinten nem tudtam felvenni a versenyt az őstehetségekkel, ehelyett begyulladt a vállam, rengeteget stresszeltem és most, több mint húsz év távlatából nézve elmondhatom, hogy a zenélés valódi örömét abban az időszakban nem tudtam nagyon megélni.
Viszont kicsit más formában, a jógának köszönhetően nagyon is az életem része maradt a zene az egyetemi évek után is, hiszen a tradicionális jóga része a meditatív mantrázás (‚japa‘) és a közös éneklések (‚bhajan‘), melyekbe gyorsan beleszerettem.
Vicces dolog történt velem pár éve egy walesi elvonuláson… Az első nap kijelentette az egyik hölgy, hogy hozott magával 2 csellót, ha esetleg van itt valaki, aki szívesen játszana vele, jelentkezzen. Tudni kell rólam, hogy mostanában sajnos hónapok eltelnek úgy, hogy nem veszem kezembe a hangszert, már nagyon nincsenek benne az ujjaimban a hangok. Ott is mosolyogtam magamban, hogy hát itt vagyok, játszhatnék, de biztosan nem fogok élni ezzel a lehetőséggel. Aztán vacsoránál úgy adódott, hogy a 165 fős társaságból (ahol senkit nem ismertem), épp ez a hölgy ült le mellém és beszélgetni kezdtünk. Amikor megemlítettem neki a csellót, illetve a csellótanárnőm nevét, mindjárt képben volt. Innen már nem volt visszaút! Másnap leültünk és elkezdtük játszani Bach Ariosóját (ezt mindketten tudtuk fejből, kotta nélkül), majd az ötödik napon előadtuk az egész 165 fős csoportnak. Bevezetőként elmondtam akkor, hogy közel húsz éve a szüleim elküldtek Kanadába, hogy zenésznek tanuljak ki (meg más okai is voltak persze…), ehelyett megismerkedtem ott a spiritualitással, jógával, advaita filozófiával, ami végül eltérített erről az útról. Most pedig itt találom magam egy advaita elvonuláson és Bachot játszok csellón!
Ezt a történetet csak azért osztottam meg, mert szemlélteti, hogy az én életemben a spiritualitás és a zene mennyire egy kört alkot, és bizonyára ezt az utat kellett bejárnom.
Úgy érzem, az elmúlt 4-5 évben mintha a zene és főképp az éneklés igaz helyére került volna az életemben és olykor megadatik, hogy a zene valódi küldetését egy-egy mantra éneklése közben sikerül közvetítenem. Mi a valódi küldetése a zenének? …kérdezhetnéd. Az én felfogásomban – melyet nyilván erősen befolyásol a meditációs / spirituális hátterem – a zene nem csupán szórakozás (bár ezzel sincs semmi gond), hanem imádság, mely visszavisz bennünket legbelsőbb lényegünk felé, egy ősi ösztön, mely rámutat az élet szakrális mivoltára.
Így hát túlzás nélkül állíthatom, hogy a zene a lételemem. A hangok pont olyan fontosak számomra, mint a szavak. Amikor éneklek, úgy érzem, képes vagyok egyenesen a szívemből kommunikálni – és az utóbbi időben kapok olyan visszajelzéseket, hogy olykor a hallgatókat is a szívük mélyére röpítik ezek a pillanatok.
Nemrég valaki azt mondta, hogy a zene nem hazudik. Nehéz ezt szavakba önteni, de úgy érzem, a hangok képesek egy olyan abszolút igazságot megérinteni bennünk, mely mindannyiunkban egy és ugyanaz. A hétköznapokban a verbális kommunikációval gondolatokat közlünk, gondolatokat ébresztünk a másik emberben, és ez lényünk fókuszát elsősorban az elmébe helyezi. A zene ezt a fókuszpontot képes áthelyezni a szívbe, és ezzel olyan kapukat nyit meg bennünk, melyek meghaladják a fogalmi dimenziót. Az ilyenkor felszínre kerülő érzések egyenesen gyógyító hatással lehetnek ránk. Mélyebb ének-élmények közben szokott jönni az az érzés, hogy de jó volna soha többé nem megszólalni, csak énekelni…
Emlékszel, mi volt az első dallam, vagy zene, ami elindította nálad ezt a különleges kötődést??
Nehéz egy konkrét dallamot előhívni… Otthon minden zenét bújtam, amit csak találtam. Az általam beszerzett autentikus népzenei kazettákon kívül ott voltak a szüleim lemezei: Pavel Bobek, Neoton Família, Simon & Garfunkel, Karel Kryl, Koncz Zsuzsa, Dolly Roll, Cat Stevens, Schubert, Bach, Missa Criola…
Illetve emlékszem, amikor egy utcán zenélő dél-amerikai pánsípos zenekar kazettáját kikönyörögtem. Miután a szüleim megvették, heteken át bezárkóztam apu szobájába a magnó mellé, és addig nem tágítottam, amíg furulyán meg nem tanultam ezeket az egzotikus és vidám dallamokat.
Egy másik emlékem pedig úgy 1990 körül a pozsonyeperjesi kis hídra röpít (a mai Alba Regia közelében), ahol egy nyári estén az akkori zongoratanárnőm, Pálmai Márta férje, Laci gitározott és énekelte nekünk a Neoton Família „Szép nyári nap” c. dalát. Az az este olyannyira megérintett, hogy azt követően nagyon gyorsan magamtól megtanultam gitározni.
Kik iránt rajongtál leginkább tiniként? Tini korodban voltak betanult szövegeid, tánckoreográfiáid, és posztereid a falakon?
Anyukám a hatvanas években hatalmas Beatles-rajongó volt, ezért volt otthon jó pár lemezünk. Az ő rajongása megfertőzött engem is, és az autentikus népzene mellett bizony helyet kapott az életemben a Beatles. Az ő posztereik díszítették a szobám falait, a Yesterday c. könyvben pedig megjelent az összes dalszöveg és azoknak a magyar fordításai is, melyek segítségével egészen használható angol tudásra is szert tettem. Míg a velem egykorú tinik a Backstreet Boys-ba meg a New Kids On The Block fiúkba voltak szerelmesek, addig én az akkor már rég elhunyt John Lennonról ábrándoztam, kívülről tudtam szinte az összes dalszöveget és a kazettát addig tekertem előre-hátra, míg a Jealous Guy vagy az Imagine pontos akkordjait meg nem szólaltattam a zongorán. Mennyivel leegyszerűsödik ez manapság, amikor az internetről pár perc alatt lehúzzuk akármelyik dalnak a kottáját vagy gitárakkordjait, esetleg magát a kíséretet, amire aztán kedvünkre énekelgethetünk.
Egészen a mai napig milyen zenék, milyen műfajok töltötték ki az életed?
Jakubec Ági barátnőm szokta mondani rám viccesen, ám nagyon találón, hogy bennem minden megfér. Ez az életem számtalan területére igaz. Sok bennem az ellentmondás vagy egyszerűen csak színes életem van és sok inger ér, nem tudom… Mindenesetre ez a megfigyelés zeneileg is érvényes. Bizonyos időszakokban más műfajok, új zenei inspirációk jönnek, de a korábbi rajongások ettől még nem szűnnek meg. Ugyanúgy megérintenek a Nyitra vidéki asszonyok balladái, mint Bach csellószvitjei, Josquin des Préz motettái, az indiai mantrák, az afrikai dallamok, a jazz vagy a blues, könnyű rock, az elektronikus zene…Nyilván nem vagyok otthon mindegyik műfajban, de ha megérint az adott melódia, vagy egyszerűen megfelelő hangulatomban talál, netán egy pozitív élmény társul hozzá… akkor jöhet!
Annyi jó zene van a világon és szerintem fantasztikus, hogy az internet segítségével úgy találnak meg bennünket újabb és újabb zenei élmények, hogy nem is tudunk róla. Ma délután épp a Mesketében mosogattam és a YouTube adagolta nekem automatikusan a zenei aláfestést. Én egy órával korábban egy Putumayo válogatás gyerekdalait tettem fel a vendégeknek, mire mindenki elment, már az „Awesome dark country music” válogatás ment és meglepődtem, hogy nekem még ez is bejön!!!
Mi az az irányzat, amivel sosem tudtál azonosulni?
Elég toleráns vagyok, de ha valami nem jön be, hát az a hörgő punk… pontos megnevezését nem ismerem ennek a műfajnak, de azt hiszem, tudjátok, mire gondolok.
Ha ebből a rendkívül széleskörű zenei világból meg kellene nevezni pár kedvencet, inspirációt, kik lennének azok?
Az évek során rengeteg inspiráló zenei egyéniséggel találkoztam és arra a következtetésre jutottam, hogy leginkább azok hatottak és hatnak rám a mai napig, akik a zenélés pillanatában szinte megszűnnek egy kis időre… Nehéz ezt szavakban kifejezni, de olyan eggyé válás történik a hangszerrel és a zenével, hogy abban a pillanatban nem elsősorban személyként vannak jelen, hanem egyfajta csatornái, közvetítői annak a zenei üzenetnek, amit éppen tolmácsolniuk kell. És ugyanakkor igazán cenzúrázatlanul önmagukat is adják. És hogy honnan is jön az az „üzenet”, na ez egy igazi transzcendens kérdés…
A másik fontos tényező pedig az, hogy az igazán mély és inspiráló zenei élményekhez kell egy befogadó közönség, hiszen azt a bizonyos élményt a hallgató és az előadó közösen teremtik.
Minden csellista előbb-utóbb találkozik a brit származású zenei géniusz, Jacqueline du Pré nevével. Elég megnézni róla néhány videófelvételt, az embert azonnal magával ragadja nemcsak a technikája, hanem az az életöröm és teljes odaadás, ami zenélés közben árad belőle. Bár az élet úgy hozta, hogy huszonnyolc évesen multiplex szklerózis miatt le kellett tennie a csellót, ám amit addig produkált, az a legtöbb embernek nyolcvan év alatt sem sikerül. Amikor még csellista akartam lenni, állandóan őt hallgattam, vele álmodtam. A du Pré-féle Elgar csellókoncert máig olyan legendás interpretáció, amit eddig még nem tudtak túlszárnyalni.
A népdalénekes korszakomban rengeteget hallgattam Sebestyén Mártát, a Sebő együttest, majd később Herczku Ágit, Szalóki Ágit és természetesen Palya Beát.
A kevésbé ismert Shai Dayan izraeli származású énekes 12 fős közönség előtt koncertezett pár éve Pozsonyban, és amit abban a pici térben spontán teremtett a hangjával és egy looperrel, az egészen egyedülálló volt – ő inspirált arra, hogy én magam is kísérletezzek egy kicsit a saját hangommal és looperemmel. Shai egyébként hangképző önismereti szemináriumokat tart, ahol a teljesen ösztönös, autentikus, irracionális hang- és mozgásbeli kifejeződéssel kísérletezhetnek a résztvevők. Ez számomra egy nagyon izgalmas téma, nemcsak egyéni szempontból, hanem kollektív élményként is. Shai vezetésével egy rakás idegen ember két napon át teljesen levetkőzi a kommunikáció társadalmi normáit, és hangja, teste spontán módon nyilvánul meg. És történik mindez egy teljesen biztonságos és elfogadó önismereti térben.
Mi volt eddigi életed legnagyobb zenei élménye? Gondolok itt koncertekre, meditációra, bármire, amikor valami fura világba vitt a zene?
A sok-sok csodás élményből kiemelném az Ottawa Egyetem egyik komolyzenei koncertjét, ahol a koppenhágai Ars Nova kórus lépett fel Paul Hillier vezetésével. Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy a mai zenei válogatásomba beleteszem azt a bizonyos dalt is, ami akkor annyira megfogott. Per Norgard dán zeneszerző „Wie Ein Kind” c. kompozíciójáról van szó. Nem tudom, mi történt ott a koncerten, de a „gangali” szó harmóniájában volt valami, amitől hirtelen nem fértem a bőrömbe, ki akartam szállni valahova az éterbe, nem tudtam, mit akarok, talán eggyé válni magával a zenével, szárnyalni a hangokkal… A koncertet követő napon a kórus egy szemináriumot tartott az egyetemen, ahol nem tudtam türtőztetni magam és megkértem őket, hogy énekeljék el még egyszer – látták rajtam a pozitív téboly, megszállottság jeleit, mert eleget tettek a kérésnek. Az egyetemen ugyan minden koncertet felvételre rögzítettek, de a szerzői jogok miatt ezeket a felvételeket csak annak adták ki, aki az adott koncert szereplője volt. Az Ars Nova-élmény után nem kevesebb, mint három évig ostromoltam a hangtechnikust, mire beadta a derekát és végre átnyújtotta CD-n a koncertfelvételt.
Bár egy élményt kértél, mégis meg kell említenem Estas Tonne koncertjét az Everness fesztiválon, aki egy szál gitárral varázsolt szabadtéren háromezer ember előtt, vagy Netanel Goldberg koncertjét egy éve Nyitrán, aki annyira megérintett, hogy napokig nem tudtam magamhoz térni. Deva Premal, Krishna Das és Snatam Kaur mantraénekesek meghitt koncertjei Kanadában és Indiában, vagy Wah! amerikai énekesnő fellépése Ausztriában a csontjaimnál is mélyebbre hatottak.
Utazásaid során kutatsz, gyűjtesz zenéket?
Igen, természetesen! Sok mantra CD-t vásároltam indiai útjaim során. Ha úgy hozza a helyzet, meg szoktam kérdezni a helyi CD-árusokat, hogy ők melyik művészeket javasolják a sajátjaik közül. Így került hozzám Marokkóban egy algír énekesnő, Souad Massi zenéje vagy Indiában Nusrat Fateh Ali Khan legendás énekes zenéje. De az is előfordult, hogy ha valami szépet hallottam, a telefonommal készítettem hangfelvételeket. Most, hogy nem utazhatok, az üzletbe betérő vendégeket szoktam kérdezni saját kedvenceikről…így tágítom jelenleg a zenei repertoáromat.
Térjünk a zenei válogatásokhoz, mivel kettőt is hoztál nekünk. Az egyik a mix, a második egy Spotify-playlist két teljesen eltérő válogatással.
Mivel valóban olyan sok zenei zsáner van jelen az életemben, lehetetlen volt kiválasztani úgy dalokat, hogy mindenből legyen a válogatásban, de összességében is jól hangozzon. Úgy érzem, minden műfajból tudnék összeállítani egy külön mixet. Így született végül két válogatás.
Az első válogatásban szereplő zenék számomra részben szórakoztató és felszabadító minőséggel bírnak, és jelen vannak a hétköznapi életemben. A kávézóban Nina Simone, Kings of Convenience szól, az autóban gyakran hallgatjuk a nővérem gyerekeivel Lykke Li dalát és a refrént hangosan énekeljük, a Mose Remix vagy Wah! zenéi gyakran szerepelnek a jógaórákon. Becsempésztem ide egy kis világzenét is, mint pl. az indiai Nusrat Fateh Ali Khant vagy az izraeli származású Idan Raichelt, aki a budapesti Dohány utcai zsinagógában a koncert végén a közönség között a padokon ugrált…
A francia-izraeli páros Ilhaam Project albuma pár éve szinte nonstop szólt az autómban, amíg el nem értem Portugália legdélebbi csücskét… és hallhatjátok a végtelenül sokszínű kanadai énekesnő, Feist egyik laza hangulatú számát, végül pedig a Spirit Bird c. dalt, melyhez ugyancsak személyes emlék fűződik. Fogadjátok szeretettel!
A MIX:
TRACKLIST:
1. Kings of Convenience – Homesick
2. Nina Simone – I Wish I Knew How It Would Feel to Be Free
3. Feist – Get Not High, Get Not Low
4. ILHAAM Project – With No Answer
5. Lykke Li – I Follow Rivers (The Magician Remix)
6. Wah! – Ma Chant (Kali)
7. Idan Raichel – Im Telech (If You Go)
8. ILHAAM Project – Play
9. Nusrat Fateh Ali Khan – Nothing Without You
10. Danit, Mose – Naturaleza (Mose Edit)
11. Xavier Rudd – Spirit Bird
A második Spotify-válogatást azoknak ajánlom, akik szívesen mélyülnek el a komolyzenében. Ugyanis itt helyet kap néhány olyan alkotás, amelyek nem feltétlenül illenek bele az eddigi Vikkendhouse-válogatásokba, kicsit talán kontemplatívabb hangulatot igényelnek a hallgatótól. Viszont számomra ezek a zenék nagyon jól közvetítik azt a mélységet vagy szív-minőséget, amiről korábban szó esett. Így hát megkockáztatom…!
Az eddigi epizódokat az alábbi címen találod!