Az interjú megjelent a Klikk Out 2020/10. számában.
Napjaink feszült helyzete mindannyiunkat próbára tesz: korlátozások, szabályok közé szorítva próbáljuk napi feladatainkat teljesíteni, olykor elfeledkezve arról, hogy tudatosan megfigyeljük és uralni próbáljuk önmagunkat és cselekedeteinket. A feszültségek gyakrabban robbannak ki, emberi kapcsolataink elsikkadhatnak. A kihívások mibenlétéről és a megküzdési stratégiákról Csala Alexandra Emmával beszélgettem, aki közelről érintett a lelki egészséget érintő kérdésekben.
Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak és mondd el, mivel foglalkozol!
Csala Alexandra Emma vagyok, a pozsonyi Alma centrum hidegkúti központjában dolgozom pszichológusként. Gyermekekkel, serdülőkkel és felnőttekkel egyaránt foglalkozom, ezen felül családterápiát is csinálok.
Mikor tudatosult benned, hogy a pszichológiát választod hivatásodnak?
Nem volt egyértelmű választás. A szüleim a jogi pályát szerették volna, mivel ők is ezt az utat járták be. Kezdetben nálam is előtérbe került, de a gimnáziumi évek során közel került a szívemhez az újságírás is. A mai napig ápolom ezt az érdeklődést azáltal, hogy cikkeket írok a munkám során. Az utolsó gimnáziumi évem alatt döntöttem úgy, hogy pszichológus leszek, így elkezdtem felkészítőre járni, hogy sikerüljön a felvételi a pszichológia szakra.
Melyek azok a szakterületek, amelyek iránt érdeklődsz és amiben képzed magad?
Hosszútávú pszichoterápiás képzésben veszek részt, kognitív és viselkedésterápiában képzem magam. Emellett egy viszonylag új, traumafeldolgozó képzést, az EMDR-t végeztem el Budapesten.
Többféle játékterápiát tanultam: Budapesten integratív játékterápiát, Pozsonyban, egy kanadai pszichológustól homokterápiát. Emellett családterápiát is az EMDR képzésen belül, egy francia pszichológus által.
A hozzád forduló kliensek tükrén át milyennek látod a szlovákiai gyermekek, fiatalok általános mentális egészségét?
Ez nehéz kérdés, hiszen hozzám már az jut el, aki problémával küzd. A legnagyobb hiányosságot talán a kommunikációban látom – de nem szívesen mutogatnék ujjal se szülőre, se másra ebben.
Túlhajszoltak vagyunk, a szülők és a gyerekek is igyekeznek minden téren teljesíteni. Gyakran azt látom, hogy a gyermekből felcseperedik egy olyan felnőtt, aki nincs ellátva érzelmi biztonsággal, önkifejezéssel és reális önképpel.
A világ jelenleg egy, a háborúkkal szinte egyenrangú globális kihívással szembesül. Milyen hatásai vannak a járványnak a lelki egészség szempontjából?
Meglátásom szerint elég távol vagyunk a háborúkhoz mért korlátozásoktól. A 21. század kiváltsága volt a szinte korlátlan szabadságunk, amit a vírus elvett tőlünk. A média, a bezártság, a családok tagjainak országon kívül rekedése félelmet, pánikot és szorongást váltott ki. A változások nehézsége éppen az, hogy nem tudjuk, mi vár ránk és az milyen hatással lesz az életünkre.
Egy új helyzet kizökkent minket a biztonságérzetünkből, az adaptáció során pedig megpróbálunk úgy reagálni, hogy újra visszakerüljünk a stabilitásunkhoz. Először úgy reagálunk, ahogy szoktunk – ha ez nem válik be, akkor új, a stabilizációt elősegítő cselekvéseinket részesítjük előnyben. Különböző módon reagálunk: aki szorongó típus, minden helyzetet analizál, majd egyfajta biztonságot alakít ki – bevásárol, fertőtlenít, védekezik, ahogy tud. Van persze a másik szélsőség is, aki bagatellizálja a helyzetet, de ezzel ő is csak stabilizálni próbálja magát, mert tart tőle, hogy az állandó státusza, amit eddig a külvilág felé mutatott, megbillen.
Nagyon sok embert úgy érint a COVID-helyzet, mintha hirtelen kihúzták volna a lábunk alól a talajt. Mi lehet az, ami segíthet lelki szempontból leküzdeni a nehézségeket?
A leküzdéshez, mint bármelyik vészhelyzet esetén, higgadtság kell. Biztosan nem az fog segíteni, ha a média állandó figyelésére fektetünk hangsúlyt vagy azokra a dolgokra, amiket most nem tehetünk meg.
Meg kell próbálnunk elfogadni a bennünk kavargó érzéseket, a kialakult helyzetet, és kihozni belőle azt a jót, ami emberileg lehetséges (akkor is, ha ez nem tökéletes).
Sokan beszélnek arról, hogy a távolságtartás miatt elidegenednek egymástól az emberek. Egyetértesz ezzel az állítással? Mik azok a dolgok, amikre tudatosan kell figyelnünk a környezetünkben, hogy a kialakított kapcsolataink ne sérüljenek meg?
Véleményem szerint kialakulhat egy új szokás abból a pozícióból, amiben most vagyunk. Az, hogy természetesen kezeljük vagy szorongásként éljük meg, hogy a másikkal nem foghatunk kezet vagy nem adhatunk puszit, abszolút egyénfüggő. A kapcsolatfenntartás érdekében, mindenképp fontos tovább ápolni a köteléket – ha a helyzet megköveteli, kreatív formában is. Természetesen az online összeköttetés messze nem pótolja a személyes kapcsolatot, viszont terápia szempontjából óriási segítség, hogy ezek az eszközök már rendelkezésünkre állnak. Egy költői kérdéssel zárnám: ha mindez a 60-as években történik, mennyire másképp vészeltük volna át úgy, hogy például nem létezik videochat?