A cikk megjelent a Klikk Out 2020/12. számában.
Kicsit úgy érzem, hogy mindannyiunkat megrágott és kiköpött a 2020-as év. Nagy rádöbbenések, nagy elcsendesülések és rengeteg ajándékba kapott idő önmagunkkal – épp jókor, az őszi-téli időszakban, amikor csak néhány órásak a nappalok, míg az esték, hétvégék végtelenül hosszúak. Azt hittem persze, hogy halálra fogom magam unni. Akkor tényleg, senki sehova? Haza se utazhatok? És akkor most mi lesz?
A kényszerhelyzetek kihozzák a kreativitást az emberből. Próbálkoztam mindenfélével: könyvek, magazinok, társasjáték, festegetés, szobrászkodás, sorozatmaratonok, takarítás, ruhatár-szelektálás. Rájöttem, hogy nekem az okoz valódi felüdülést idén, aminek igazi, látható eredménye van. Nem olyan napokat, estéket akarok, amik nyom nélkül tűnnek el, pillanatokat, amik csak úgy kislisszolnak a kulcslyukon. De nem ám!
Én idén értem háziasszonnyá. Nővé, aki megteremti az otthon melegét, nővé, aki szívére öleli azokat, akik vele vannak. Nővé, aki nem lázong (olyan sokszor) a lehetőségek korlátoltsága miatt, hanem tevékenyen zsongja be a lakás minden négyzetméterét. A fenébe is, majd csak vége lesz ennek is egyszer!
Felfedeztem, hogy valójában imádok főzni és sütni. Főleg sütni szeretek mostanság. Van valami egészen csodálatos abban, ahogy az alapanyagok együttállásából, kitartásból, akaratból megszületik valami. Jó esetben finom és szép. Kevésbé jó esetben finom, de kevésbé szép. Csak valami legyen!
Szabálykövető szakács vagyok – pontosan annyi liszt kerülhet a tálba, amennyi a receptben van, és nem, nem kell még egy fél vaj a tésztába akkor sem, ha kár azért a darabkáért, ami most kimaradt. Az apró konyhát teljesen megtöltik az edények, tepsik, félkész állagú valamik, gyűlnek a mosatlan edények, én mégis végtelenül boldog vagyok köztük. Mert az, ami öt perce még egy nyúlós ragacs formáját mutatta, mostanra már szép és kerek tésztagömbbé érett.
Előszedem a gyúródeszkámat, behintem liszttel. Közben egyfajta nemes, érzelgős nosztalgia fog el nagymamám és édesanyám iránt, akik ugyanígy fogták, fogják kézbe a sodrófát és küzdöttek meg vele azért, hogy a kicsik csillagokat, szívecskéket szaggassanak a tökéletesre hengerelt lapból. Eszembe jut, ahogy kislányként ott sertepertéltem a sütő körül, hogy kész van-e már a „potyogtatós süti“, a rétes vagy a kuglóf. És ha megvan, mikor lehet felvágni? Most pedig már én sütöm, csavarom fel a kifliket, keverem márványosra a tésztát és szeletelem örömmel a végeredményt. Nem tökéletesek, de minden bennük van, amit nem tudok máshogy elmondani.
Az őszi időjárás immár hideg télbe fordult, fázósabban sétálnak az emberek az utcákon. A boltokban fényfüzérek és óriási, világító LED-díszek jelzik az ünnep közeledtét. Imádok ilyentájt a csillogó kirakatokban gyönyörködni és pár pillanatra kizárni a körülöttem hömpölygő, ajándékokat vadászó, egymást letaposó tömeget.
Máshogy alakult az év, mint amire számítottam – biggyeszteném le a számat, de a következő gondolattal már el is hessegetem magam mellől a panaszkodós hangulatot.
Beszereztem, amit akartam, hazaindulok. Percek alatt elkészül a tészta egy reggel talált, internetes recept alapján, némi kelesztés után mogyorókrémet olvasztok. Némi reményt és megnyugvást kenek a hétköznapok olykor frusztrált és egyenetlen tésztarétegei közé. Nem lett egyforma a három ág, de nekem szép – enyhén rusztikus, ahogy a főzőműsorokban mondani szokás, a tökéletlen kreációkra. Majd kicsit nevetek magamon, ahogy a három tésztatekercset hirtelen össze próbálom fonni: ejnye, csak nem elfelejtettem a legegyszerűbb fonást?
A lakást a sülő fonott kalács illata egy egészen új dimenzióba emeli. Teát főzök mellé, a forró gőzben egy pillanatra bent felejtem az arcomat. Elcsendesítem a gondolataimat, a macskám nagyot nyújtózik a szőnyegen. A szomszédból zene szűrődik át, megnyitom az ablakot, hogy jobban halljam, mi szól. Az ablakrésen át a meleg, édes illat szélsebesen keveredik a kinti hideg, decemberi fuvallattal. „Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom?“