FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL, SZERZŐ
A Dunaszerdahely fölé magasodó égszínkék víztorony a város látképének elmaradhatatlan része. A Karcsai úton összpontosuló dunaszerdahelyi vállalatok közt, egy jókora füves terület közepén áll, olyan, mintha egy hatalmas gomba nőtt volna ki a földből – írtam anno.
Emlékszem gyerekkoromban a víztorony környéke rendezetlenebb volt, nekem akkor olybá tűnt a felszín alatti vizeket szándékozzák valamiféle hatalmas teknőbe zárni. Igazából sosem találtam pontos leírást róla, ahogy a legtöbb építményről sem, melyet a múlt rendszer hajnalán emeltek. Az időszak az évszámokkal is hadilábon áll, persze előfordulhat, hogy ez csupán engem „aggaszt”.
Az ötvenes évek végén elkezdődött a nagy építkezési bumm, ami később teljesen átrajzolta a város arculatát. Ekkor készült a víztorony is, nem messze a vasútállomás mögötti „kistestvérétől”. Egy másik munkám kapcsán nemrég ismét szemügyre vettem a nagy monstrumot. Miközben a víztoronnyal kapcsolatos helytörténeti „morzsák” után kutattam az interneten, egy érdekes, s talán értékesnek is mondható rövidke cikkre bukkantam.
Amolyan korabeli útleírás-féle, erősen propagandisztikus beütéssel. Talán, ha abban a korban élek, az én tollamból is hasonló sorok kerülnek papírra, ne feledjük, akkor ezt követelte meg a társadalom ideológiájának beállítottsága.
Főhősünk, bizonyos Kovács Miklós a Karcsai út felől autóbusszal érkezik sötétedéskor (vagy kora reggel) Dunaszerdahelyre, miközben leírja az eléje táruló utcai képet.
1959-ben járunk, pontosabban a cikk az év november 24-én jelent meg az Új Szó hasábjain, ahonnan a Hungaricana digitális levéltára archiválta az utókornak. Az „AUTÓBUSZBAN” című írás mintegy hiánypótló kordokumentum, mely több vélt vagy valós kérdésre választ ad Dunaszerdahely múlt századi történelmével kapcsolatban. Ez lesz egyben mai jegyzetem vezérfonala is, hitelességét nincs szándékomban kétségbe vonni, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy pár apróságban eltér az eddig feltárt történelmi tényektől. Az idézett szövegrészek közé – melynek írásmódjához nem nyúltam – magyarázat gyanánt beszúrtam egy-két saját gondolatot is. Kellemes „időutazást” kívánok kedves olvasóimnak:
Az autóbusz lassít, megmegbillen az egyenetlen úton. Mi ez? Az utasok kíváncsi türelmetlenséggel tekintenek bele a reflektorok fénykévéibe. Tekintetükkel keresik az okot, a miértet. A vízvezetéket húzzák – jegyzi meg az egyik utas és az út baloldala felé int. Valóban. (1959)
– megérkezve Dunaszerdahelyre, a Karcsai úton építkezési területen halad keresztül az autóbusz, miközben az utasok kinéznek az ablakon.
Mellettünk tovasuhanó földhányást és mélyenszántott árkot találunk az út szegélyén: a vízvezeték árka. Itt lesz a víztorony és a vízkút – fűzi tovább az előbbi hang, s a szaladó fényben felvillan egy pillanatra a hatalmas betonépítmény. (1959)
– „itt lesz a víztorony”, vagyis ebből a részből megtudhattuk, hogy a dunaszerdahelyi víztornyot 1959 novembere után adták át rendeltetésének.
Átgördülünk a vasútsíneken és – már Dunaszerdahely fényben – egy újabb látványosság terül elénk. Balról a régi Nemes-szög utca indulásánál a csillagos égbolt alatt villanykörte és egy magasba nyúló vastrapéz. Mellette hatalmas négyemeletes lakóház emelkedő falai nyúlnak a magasba. Az a villanyégő ott, a darut világítja meg – mondja valaki, itt egy modern utca épül öt új, emeletes házzal. Olyanok lesznek, mint a első, amelyik már áll – mondja. (1959)
– „Nemes-szög”, nyilvánvaló, hogy a Nemesszeg utcáról tesz említést az útleíró, majd a jelenlegi Kukučín utcai lakótelep társasházainak építéséről olvashatunk. Az „öt új emeletes ház” az A, B1, B2, B3, C nevet kapta. Édesanyámék 1960-ban költöztek a B1-be, ekkor, ahogy elmesélte: „Már állt az első blokk, a miénk után pedig a többi három is részben kész volt. Kályhával fűtöttünk, azon is főztünk, ezért voltak kémények rajta, …később alattunk lett fűtőház. Mindegyik blokk elején üzletek kaptak helyet, az elsőnél a Tokajik kocsma, a miénknél a Zsigrai-féle élelmiszerüzlet. A harmadik előtt babaholmikat és hangszereket árultak, a negyedik alatt „zelovoc” volt, az ötödiknél drogéria és papírüzlet.”
Elhallgat, de mi kérő kíváncsisággal várjuk, hogy mondjon még valamit. Beszéljen az új kórházról, amelyről már a lapok is írtak nemegyszer, s amelyet most decemberben adnak át rendeltetésének. (1959)
-vagyis a dunaszerdahelyi kórházat, mely járási kórháznak épült 1959 decemberében adták át. Valószínűsíthető, hogy ekkor még nem az egész komplexum átadásáról beszélünk. Ráadásul azóta több alkalommal bővítették is…
Mondjon valamit a szép, korszerű kétemeletes tizenegyéves iskoláról, amelyben a régi kommenciós és cselédemberek gyermekei az elmúlt szeptemberben kezdték meg a tudomány várának ostromlását. Vártunk, hogy megtudjunk még valamit az új cukorgyárról, amelynek az építését a közeljövőben kezdik el, a csallóközi múzeumról, amelynek megalapozására Antal elvtárs – a dunaszerdahelyi JNB tagja – már nagyon régen gyűjti az adatokat és emléktárgyakat. (1959)
-1958 szeptemberében kezdődött az oktatás a „tizenegyéves iskolában”, ez a mai Vámbéry Ármin Gimnázium elődje volt: „Új épületben – a Május 1. téren felépült korszerű iskolában – kezdődött az 1958/59- es tanév. Az iskola 11 tantermet kapott a második emeleten.” – írja a VÁG honlapja. Tervben volt a dunaszerdahelyi Cukorgyár építése, melyet aztán 1964-ben nyitottak meg (azóta ugye már le is bontották). Az utolsó információ a Csallóközi Múzeumról szól, ami 1964–1970 között a Bacsák-féle „Fehér Kastélyban” működött a Fő utcán (a posta helyén állt). 1970 után költözött mai helyére, a Sárga Kastélyba…
Bár napra pontosan nem sikerült feljegyzést találnom a nagy dunaszerdahelyi „vízbástya” átadásáról, ám úgy érzem, egy kis kitérővel ismét gazdagodtunk pár információval a város múltját illetően. S mint tudjuk, múlt nélkül nincs jelen, a jövőképet pedig éppen most formáljuk. Köszönöm a megtisztelő figyelmet.