Gyereknap alkalmából szeretettel köszöntünk minden csöppséget! Kisebbet és nagyobbat egyaránt. Azt, aki itt van és azt is, aki a távolban él.
Minden gyermek különleges, ahogy minden gyermek egy kincs – egytől egyig, mindegyik!
Kíváncsian fürkésszük a tekintetüket, érdekel minket, mi az a nagy titok, miért is olyan különlegesek. Furcsa. Ahogy a kisbabákból felnőtté érnek, aggódó kíváncsisággal keressük továbbra is az arcukon a csibészes vonásokat, azokat, melyek a csintalan gyerekévekre emlékeztetnek. Azokra az időkre, amikor még szabadok voltak, derűsek és önfeledtek. Amikor még vonakodás nélkül beleengedték magukat a játékba és hitték, nem, nem hitték, tudták, hogy az élet egyszerűen csodálatos. Keresem, kutatom a felnőttek arcán a gyermeki vonásokat, a szabadságot, az önfeledtséget, mégis olyan ritkán látni ráncok között megbúvó, valódi őszinte mosolyt, a szabad szellem olthatatlan ragyogását, ami csak egy gyermekre, vagy gyermeki lélekre jellemző.
Vajon mit tudnak ők, amit mi (már) nem? Mi az, amit mi elfelejtettünk út közben? Mitől boldogabbak ők, mitől szabadabbak, őszintébbek és jóhiszeműbbek? És nekünk, felnőtteknek, miért nem megy ez olyan könnyen?
Pedig mind ezt akarnánk, nem igaz? Szabadságot, önfeledtséget, vagy csak egyszerű és nyugodt, csendes boldogságot, miközben tudjuk, semmi nagy baj nem érhet minket. Ez volna a cél, a rohanó, zakatoló dolgos világunk megoldása: az egyszerű boldogság. Mert ez nem gyermeteg hiszékenység, felelőtlen nemtörődömség, vagy céltalan lézengés csupán. A gyermeki létezés egyenlő az emberi létezéssel.
A felnőtté válás, vagyis a felnőtté sorvadás hatalmas mértékben korlátozza a lelket és érthetetlen keretek közé szorítja a szellemet. Mintha csakis okkal, megfelelő indokkal kaphatnánk jogot a létezésre, az elfogadásra, mintha egész felnőtt életünk csak arról szólna, hogy ügyes, erős és okos tetteinkkel igazoljuk az ittlétünket. Diplomákat, majd egyre jobb és jobb állásokat szerzünk, csakis a megfelelő emberekkel barátkozunk, beilleszkedünk, családot alapítunk. Büszkén mutogatjuk rátermettségünket és követeljük, amit csak lehet. Mintha puszta jelenlétünk is csak arról szólna, hogy folyamatosan bizonyítsunk, igen, mi megérdemlünk mindent, ami jár, az jár. A jogaink elvitathatatlanok.
Valóban csak erről szólna a felnőtté válás? Mi lehet a kirakaton túl? Mit érezhetnek a büszke, okos felnőttek valójában, mélyen, bent a szívükben? A sok tárgytól, vagyontól és gondtól látják vajon, hogy merről jön a fény?
Hálával tartozunk a gyerekeknek a gyermekiségükért, mert már a puszta jelenlétük is emlékeztet arra, hogy merre kellene haladnunk. Létezésük maga egy erkölcsi mérce. Fajunk fiai és lányai, varázslatos lehetőség, ami minden generáció számára adott volt. Mit adunk tovább nekik?
Gyermekek, kedvenceim, ha kérhetem, ne nőjetek fel soha! Ne veszítsetek mosolyotok fényéből egy árnyalatnyit se. Nem kell cél, sem indok a létezésetekre, az egyszerű tény, hogy vagytok, már bearanyozza bolygónkat. Tiszteljétek az Eget, a Földet és minden lakóját, az életet és a halált is. Bennetek rejlik jó reménységünk.
Boldog gyereknapot minden kicsinek és nagynak!