Illusztráció: a Hét c. folyóirat egyik címlapja 1986-ban
Emlékszem alapiskolában a nyár felé közeledve az aratásról rajzoltunk, kombájnokat, traktorokat, ősszel meg szüretet. Amikor pedig minden évszak „elfogyott” kéznél volt a szovjet rakéták témája, a kilövőállomással. Gyerekek voltunk, így ment ez körbe-körbe minden évben. Teljesen normális volt, hogy a város szélén szalmabálák sorakoztak, téglalap alakúak, később henger formájúak. A termelőszövetkezetek egymással versengve – ki-ki a jobb kalász szám reményében -, vágtak neki az idénymunkának.
A kombájnok, mint óriási ősállatok araszolgattak a hatalmas gabonatáblákon, mellettük traktorok utánfutójába csorgott a búza, az árpa és a többi kalászos magja. Az utakon teherautók, traktorok követték egymást, amik vitték a termést a hatalmas silókba. A gabonatáblák szélén víztartály, büfékocsi, mozgó gépjavítóműhely. Így nézett ki annak idején nyáron a Csallóköz, a sárga mezők országa, Tündér Ilona kertje. Hétvégenként megcsodáltam a munkájukat, hétköznap a nyolcadik emeleti lakásunkból kémleltem, hol tart éppen a munka, aszerint merre vonul az aktuális porfelhő.
Péter-Pál napja hagyományosan az aratás kezdetét jelentette minden évben. Ezen a napon szentelték meg az aratóeszközöket is.
Amelyik TSZ idejében elvetett, és a tél megkímélte a földjét, elsőként arathatta az aranysárgára érett gabonát. Nagy presztízs volt elsőként belevágni az asztagba. A gépek azonban egyedül nem jelentenek semmit, szükség volt az erős, biztos kezű emberekre, akik a kombájnokat, a kisegítő gépeket kezelték és sokszor késő estig járták a határt. Az ilyen erős kezű emberek a múlt rendszer egyik jelképévé váltak, mint a rendszer élharcosai. Talán emiatt vagy valami másért napjainkra feledésbe merült a földeken megfeszített tempóban dolgozók szerepe. Talán mert a város szélén, ahol régen a szalmabálák sorakoztak, mára lakópark épült, és már nem akkora divat az aratást sem megörökíteni az iskolákban. Ahogy a város terjeszkedik, úgy „jönnek” közelebb a környező falvak is.
A minap úgy hozta a sors, hogy a város szélén kellett várakoznom az egyik szerdahelyi vállalat udvarán, miközben hatalmas porfelhőre lettem figyelmes.
Kikerekedett szemekkel közelebb mentem, és lám, három kombájn szelte a sorokat. Gyermeki vigyor ült az arcomra, mint a szegény család legkisebb fiának, aki akciós almát talált a karácsonyfa alatt. De rég láttam aratást, még az utakon vonuló kombájn látványa is ritka manapság.
Csupán az állandóan ismétlődő Facebook-bejegyzések figyelmeztetnek, hogy mily’ szánalmas dolog a mezőgazdasági dolgozók munkáját lenézni, ha az úton araszoló gépektől valaki akadályoztatva érzi magát. Mivel egy kombájn elég széles „szerzet”, nemhogy megelőzni nehéz, de a szemejövők sávjába is átnyúlik.
… egy dolgot ne felejts el! A liszt nem a szupermarket polcán terem, és ahhoz, hogy fel tudd vásárolni a fél áruházat az újabb őrületben, most kerülgetned kell őket. Szóval, ha egy mezőgazdasági gép esetleg feltart a fene nagy rohanásodban, akkor jusson eszedbe a liszt, az olaj, stb… Tiszteld a munkájukat..!
Az én korosztályom még azon különleges helyzetben van, hogy nagyapáinktól első kézből hallgathattuk a régi idők aratásainak történetét. A napszámot, amikor még kézzel folyt a legtöbb munka, és az üllőn ütemesen kalapálták a kasza élét. Elmesélte a kaszakő sziszegő hangját, az ősi traktorok vidám pöfögését. A kaszálók, és marokszedők izzadó arcát a tikkasztó napsütésben, és a kérges kezek ölelését. Azt, hogy a reggelek valóban egy jókora hasáb szalonnával kezdődtek vöröshagymával, meg olyan kenyérrel, amit talán egy hete sütöttek, mégis tartotta magát a penésztől. Beszélt szekerekről, cséplőgépről és szalmakazalban kergetőző ifjú párokról…
Mi már gépesített korszakban, kombájnokkal születtünk, és megtanultuk, miért van „síp” a traktorok „kéményén”.
Hogy elég egy szikra és oda egy esztendő munkája. A napilapok és folyóiratok a címlapon adtak hírt az első „kombájn-csörtéről”, mert olyan világ volt, amikor valóban tisztelték a munkás kezeket, s azokat, akik a mindennapi kenyerünket adják.
Aztán a TSZ-ek széthullottak, a földeket felszabdalták és a magángazdák kipróbálhatták, milyen bárányként élni a „nyugati farkasok” között. Már nem áll el egy hétig a kenyér sem, jó ha másnapra ízletes még. Mindaz, ami a Csallóközt jellemezte, apránként elveszni látszik. Olcsóbb lett a behozatal, mint a hazai, így a kombájnok, mint az ősállatok, valóban veszélyeztetett „fajjá” váltak. Hagyjuk hát végezni a dolgukat: legeljenek kedvükre a kövér gabonában, amíg van mit!
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen…