FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Bernáth Gábor sztorija az egyik legjobb példa rovatunk mottójára, mert valóban nem az évek teszik a szurkolót azzá, ami, hanem csakis a szív szava. Ismét egy gyönyörű sárga-kék történet következik.
Meglepődtél, hogy felkértelek erre a beszélgetésre, azt mondtad, kilógsz a sorból, mert nem vagy régóta DAC-os. Szóval?
Korábban egyáltalán nem követtem a focit, nem azt mondom, hogy nem érdekelt, de hogy reggel a focival keljek, azt várva, aznap milyen meccs lesz a tévében, ilyen nem volt. Körvonalakban figyelemmel kísértem a DAC-ot is, amikor 2008. november elsején megtörtént az az eset, arra felkaptam a fejem, viszont inkább a politikai háttér miatt. Aztán 2015 július elején, nem sokkal a nagyfiunk Bence születése előtt Szerdahelyre költöztünk. Ha jól emlékszem, augusztusban indult a szezon és a jövendőbeli apósom meg a sógorom hívott: gyere el velünk meccsre, kicsit szívd magadba a szerdahelyi kultúrát. Különösebben nem foglalkoztam vele, de persze rábólintottam. Gondoltam, kicsit jobban összejövök az apóssal meg a sógorral, iszunk egy sört, aztán valami lesz.
Még a régi stadion előtt beálltunk a sorba jegyet venni, akkor tudtam meg, hogy a Slovan az ellenfél. Felmentünk a tribünre és figyeltem, megtetszett a közeg, ahogy üdvözölték egymást a szurkolók. Nyilvánvaló lett számomra, hogy ezek az emberek már régebb óta ismerik egymást, ez rögtön egy pozitív benyomás volt. Megszólalt a Nélküled, ismertem a dalt, viszont egy egyházi zenekar általi feldolgozásban.
Sokan mondják mostanában, hogy már eléggé klisés lett, de akkor látva azt, ahogy felállnak az emberek és együtt énekelnek, libabőrös pillanat volt. Az volt az első gondolatom, hogy majd egyszer a fiammal is fogok ide járni… Nem emlékszem az eredményre, de a meccs után hazafelé sétálva a fülemben zengtek a rigmusok, tudtam, hogy nem utoljára voltam DAC-meccsen.
A következő alkalommal otthon a balkonon hallottam a szurkolást, arra gondoltam, de jó lenne most ott lenni! Aztán megint kimentem meccsre, majd ismét, hol egyedül, vagy az apummal, máskor pedig az apósomékkal… Kiváltottam a bérletet, mert az a biztos, nem kell folyton sorba állni. Az új stadion főtribünjének avatója előtt bizony megtörtént, hogy hajnali 4 órakor sorakoztam be és összefagyva, délelőtt 9 órakor került rám a sor. Így kezdődött az egész, nem nevezném DAC-mániának, inkább az együvé tartozásnak. Mikor többezer ember ugyanabban az időben, ugyanazon a helyen és ugyanazon dolog miatt van együtt. Az új szezonban már máshova kaptam bérletet, így találkoztam Varga Laciékkal, Dohorák Sanyiékkal a C2-es szektorban.
Vagyis már te is megélted, hogy minden meccs előtt üdvözlöd ugyanazokat az embereket, akikkel már régebb óta ismeritek egymást!?
Pontosan. Időközben elkezdem követni a DAC-os Facebook-oldalakat, csoportokat is. Így bukkantam rá az YBS-re és Szívünk sárga-kék csoportra. Olvastam a hozzászólásokat, ekkor jött az ötlet, hogy elmenjek egy idegenbeli találkozóra. Komjáthy Norbival szinte az egész országot beutaztuk azóta. Amit észrevettem, az a kinti meccsek hangulata, valahogy teljesen más, mint otthon a MOL Arénában.
Mindegy volt, hogy Nagymihály, Rózsahegy, Nagyszombat, szinte mindenhol ugyanazokkal az arcokkal találkoztam. A szurkolás is más, nem olyan szempontból, hogy jobb vagy rosszabb, egyszerűen más. Aztán mikor Szilvia, a párom terhes lett a kisebbik fiunkkal, Somával, ezek a kinti meccsek elmaradtak…
Ha otthon játszunk, akkor az egész nap a meccsről szól. Mivel az apósomék is járnak, így a családi összejöveteleket is a meccshez kell igazítani. Gyalog szoktam menni, amikor a Sport utca környékére érek, körülnézek, mennyi autó van, kb. mennyien leszünk.
Majd amikor átlépem a stadion kapuját – lehet, azt fogják mondani, hogy ez valami fétis – és megérzem a cigarettaszagot, látom ahogy árulják a tökmagot, felmegy a pulzusom. Érzem, hogy végre megint itt vagyok, teljesen mindegy, kivel játszunk. Ugyanaz az érzés fog el, mint ami az első meccsemen, viszont az évek múltával már sok embert megismertem és már egyfajta családias környezetbe megyek.
Egész héten az íróasztal mögött ülök, a DAC valódi felüdülés, kikapcsolódás, ahol barátok közt lehetek. Azt szoktam mondani, nekem ez a Xanax! Szurkolunk, kiordibáljuk magunkat az ellenfélre, a bíróra.
Ezért is hiányzik most, hogy van ez a pandémia, de remélem nemsokára fordul a kocka és normalizálódik a helyzet. Nem úgy járok a DAC mérkőzéseire, hogy előtte felkészülök a számokból, nem böngészem a statisztikákat. Elég szám van az íróasztalomon, a meccseken már csak a DAC góljait akarom számolni. Ha nem úgy alakul, két napig nyűgös vagyok, mondják is otthon, hogy biztos kikapott a csapat, mert nem lehet hozzád szólni. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi az, ami ennyire megfogott ebben a közegben. Arra a következtetésre jutottam, hogy miután Nagymegyerről – ahonnét származom – jó időre elkerültem idegen környezetbe dolgozni, végre megadatott, hogy a sajátjaim között, magyar emberek között lehetek, és nem kell arra figyelnem, hogy milyen szemmel néznek rám, mikor magyarul szólalok meg.
A nagyfiad már éppen abban a korban van, hogy ő is megismerkedhet a „szerdahelyi kultúrával”. Voltatok végül együtt meccsen?
Sőt, Bence már a DAC-ban focizik, éppen most karácsonykor volt az első csapatfotózásuk. Amikor megláttam a képét DAC-mezben, nem az volt az első gondolatom, hogy egyszer majd a nagycsapatban fog játszani. Büszkeség töltött el, mert abban a klubban focizik a fiam, amelyiknek szurkolok. Szoktunk otthon focizni, láttam rajta, hogy ügyesen kezeli a labdát. Az óvodában is azzal fogadtak, hogy apuka tessék beíratni Bencét a DAC-ba, mert nagyon ügyes. Nyáron volt lehetőség, és bekerült a DAC focitáborába, nyugodjék Takács Pista bácsi tartotta. Én még olyan csillogó szemeket életemben nem láttam. Estére elfáradt, mint a kutya, de hallani sem akart róla, hogy másnap otthon maradjon pihenni.
Amikor vége lett a tábornak, rákérdeztem, van-e a gyerekben affinitás, érdemes-e vele foglalkozni? Azt válaszolta, hogy a Bence fejlődött a legtöbbet ezalatt az idő alatt. Ezután elkezdett járni az U6 – U7 kategória edzéseire, jó idő esetén a stadion mögötti kis műfüves pályán szoktak gyakorolni.
Közben támasztom a korlátot és büszkén figyelem a cseleit, le is videóztam a nagyszülőknek őt. Nem akarunk mindenáron focistát nevelni belőle, amíg érdekli, támogatjuk. Nagy álmom, hogy egyszer lássam, amint meccs előtt bekíséri a nagycsapat játékosait a pályára.
Egyelőre megelégszem ennyivel, már így is bámulatos az az ív, amit leírtunk, miután kimentem életem első mérkőzésére. Azt viszont megfogadtam, hogy ha megkérdezed, ki a kedvenc játékosom, nem fogom elárulni. Háromszor volt rá példa, hogy a bérlet vásárlásánál beírtam a kedvenc játékos rubrikába egy nevet és mind a hármat eladták a téli szünetben…