Gyermeknapi gondolatok | Roberto Listával a kézben Szerdahelyen sorozata – E109

Nők napja, Anyák napja, Gyermeknap… – mind egy-egy jeles nap az évben, akárcsak a karácsony, amiről úgy tartják, a szeretet ünnepe. Mintha az év többi napján nem lenne szüksége a világnak szeretetre, mintha nem kéne szakadatlanul gondját viselnünk idős hozzátartozóinknak, akik egykor felneveltek mindnyájunkat!? De maradjunk a gyermekeknél, kiknek mosolya egyformán ragyog, ha édesanyjuk biztonságot adó közelségét tudják. Egy-egy nap az évben, persze fontos napok, hiszen sokszor szinte semmire sincs időnk, és legalább ezeken a napokon éreztessük létünket azokkal, akikről és akiknek szólnak.

Az ENSZ közgyűlése 1954-ben kezdeményezte az egyetemes gyermeknapot, közismertebb néven a nemzetközi gyermeknapot, amit minden esztendőben június elsején ünnepelünk. Ugyanakkor a gyermeknap tradíciója jóval korábbra nyúlnak vissza, és országonként változó mikor tartják ténylegesen. Mifelénk általában május utolsó vasárnapján, ám gyakorlatilag két héten keresztül folyamatosan gyermeknapi programokra bukkanhatunk. A múlt rendszerben – a nőnappal együtt – jelentős és fontos ünnep volt. A kommunista propaganda teljes mértékben kihasználta az ünnep adta politikai és társadalmi lehetőségeket.

„A gyermekek a harmadát teszik ki az emberiségnek, és egészét a jövőnknek.” (ismeretlen)

Anno sokkal szerényebben éltünk, a gyerekeknek mégis volt – a szó klasszikus értelmében vett – gyerekkoruk. Ehhez még gyermeknap sem kellett, mi még a blokkunk sarkán álló szőnyegporolónak is tudtunk örülni, az volt az „űrhajónk”. A „halálcsillag” nevezetű pörgős hinta pedig maga volt a mennyország. Amikor én még gyerek voltam, felnőtt szerettem volta lenni, most, hogy már felnőttem, pedig újból gyerek. Lehet az ember űrhajós, mozdonyvezető vagy juhokat terelő juhász, bizisten, szerintem a legjobb „foglalkozás” gyereknek lenni.

Mert mi dolga volt egy gyereknek?

Leírta a házi feladatot, aztán uzsgyi mehetett a pajtásaival a grundra rúgni a bőrt. Az én szoftveremben ez égett bele, és nem az elektromos kütyük által gerjesztett megfoghatatlan és személytelen lövöldözős videójátékok, meg a plázázás. Anyám konkrét célzattal küldött le a boltba, nem csak úgy unalomból lófrálni. Még hogy unatkozni – nem is ismertük ezt a szót! Arra is emlékszem, hogy anno az alapiskola nem csupán elméletben készített fel az életre, létezett egy nagyon hasznos tantárgy: a munkára nevelés. De arra is emlékszem, hogy a tanáraimtól a fejemre kapott „barackkal” nem volt ildomos otthon „dicsekedni”:

– Azért kaptad, mert megérdemelted, legközelebb nyomok melléje én is egyet…

Azt hiszem, az álmodozás sosem ér véget egy bizonyos korban és ez így is van rendjén.

Hogy mikor lesz a gyerekből felnőtt? Talán amikor megkapja az első igazán komoly feladatát a szüleitől, amiben önálló döntéseket kell hoznia. Még játszik, de már érzi, hogy mi a jó és a rossz – fokozatosan felnőtté válik. Felfogja a világ történéseit, és felfogja, hogy minden múlandó. Majd egyre nehezebbek lesznek azok a bizonyos napok, hetek, hónapok, évek, és kénytelen megállni a saját lábán. Amikor már rájön, hogy ő is felelős a szeretteiért, és bármit csinál, érzi, hogy néha tehetetlen. Mivel ő csupán szeretetet és törődést bír adni – viszonozni –, de nem képes csodát tenni, semmissé tenni például a betegséget. Annak idején már bőven felnőttkorban éreztem ezt:

– Anya én még szeretnék játszani, sokat és sokszor, de érzem nagyon azt a tehetetlen érzést. Felnőttem? Próbálok jó lenni, de néha kevés vagyok hozzá…

Viszont saját szüleinknek mi örökké gyerekek maradunk, majd a szülők elvesztésével egy csapásra felnőtté válunk.

A legfontosabb, hogy minden gyereknek legyen elég ideje gyereknek maradni, megélni azokat az éveket, amikor a játék dominál, ehhez pedig játéktér szükségeltetik nekik.

Játéktér, vagyis játszótér, egy terület, ahol biztonságban tud mozogni. Tisztában vagyok vele, hogy egy álmot kergetek, egy olyan ideát, amit számomra a nyolcvanas évek jelentettek. Régen felfogtam, hogy sosem jönnek vissza azok az évek, a világunk bizony napról-napra változik körülöttünk, néha pedig szinte kifordul magából. A saját gyerekkorunk már sosem tér vissza, megragadt abban a térben, amiben a világra jöttünk. Már nem divat sötétedésig, csapatostul játszani a lakótelepeken, sőt az a trendi, hogy már egészen fiatal korban a felnőttek tulajdonságait és szokásait „vegyék fel” magukra a gyerekek, nem törődve a rájuk leselkedő veszélyekkel.

Persze lehet, hogy ez mindig is így volt, csak éppen gyerekként még a „másik oldalon álltam”.

Gyakorló szülőként megélem az ifjú emberpalánták csínytevéseit, a talpalatnyi pocsolyában való dagonyázást. És szülőtársaim biztatásait immár kaján mosollyal fogadom:

– Majd később könnyebb lesz velük!

– Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond!

Nehéz időket élünk, még nekünk felnőtteknek is embert próbáló korban, ezért féltem a most felnövekvő generációt. Azt hiszem, sosem volt még ennyire időszerű nem csupán boldog gyereknapot, hanem felhőtlen életet is kívánni nekik!

(Roberto)

ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen… 

 

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább