Teljesen biztos, hogy minden 25 feletti gyermektelen nőtársam megkapta már legalább milliószor a szemrehányó kérdést: „Mikor jön már a baba?!” Úgy beszélnek róla, mintha valami kötelezően előírt feladatról lenne szó. Pedig nagyon nem! Mindenkinek joga van eldönteni, hogy mit és mikor szeretne….
Nemrégiben csajos estét tartottunk a barátnőimmel. Finom vacsi, hűsítő limonádé és sok-sok fecsegés. Ilyenkor előkerül minden bolondság, vicces sztori, de nem feledkezünk meg a komolyabb témákról sem. Mindegyikünk családjában vannak aprócska gyerekek, így az egyik közkedvelt beszédtémánk ők és a cukiságaik.
Akkor is épp sztorizgattunk, amikor egyik barátnőm (ő már anyuka) odafordult a másikhoz és rákérdezett, hogy ő még nem vágyik-e kisbabára. (Megjegyzem, közeli barátok közt, a megfelelő hangnemben feltett effajta kérdés teljesen belefér.) A kérdést kapó barátnő hosszú évek óta él párkapcsolatban, már a jegygyűrű is felkerült az ujjára. (Újabb megjegyzés: az a gyűrű valami csodaszép!) És igen, elmúlt harminc.
A válasza pedig az volt, hogy egyelőre még nem érzi úgy, hogy készen állna az anyaságra. Persze, ő is szeretne gyermeket, ugyanakkor még nem érzi elérkezettnek az időt.
Meg kell mondjam, minden tiszteletem ezé a barátnőmé az imént említett válaszáért! Teljes mértékben egyetértek vele. A gyermekvállalás nem vicc, nem lehet csak úgy beleugrani azért, mert a társadalmi elvárások azt diktálják. Világra hozni egy kisbabát úgy, hogy a lelkünk mélyén még nem állunk készen az anyasággal járó feladatokra, a lehető legrosszabb döntés! Addig, amíg nem érezzük minden porcikánkban a vágyat, hogy kisbabánk legyen, addig nem kell erőltetni a dolgot. Akkor tudunk igazán odaadó édesanyák lenni, ha már valóban készen állunk erre.
A legtöbb nő egyszerűen csak eldönti, hogy harminc éves kora előtt mindenképpen meg akarja szülni legalább az első gyermekét. Mindezt a külső nyomások hatására, az elvárások miatt. Eldöntik, hogy így lesz és nem engednek belőle. Nem foglalkoznak vele, hogy megértek-e az anyaságra, csak az elhatározásuk után mennek.
Aztán amikor összejön a tervük és naphosszat egyedül vannak a picivel (merthogy valljuk be, az anyaság ilyen), rájönnek, hogy nem is gondolták ezt át rendesen. Végül kétségbeesésükben még a semmin is hisztiznek és kiborulnak, illetve amikor csak tehetik, lepasszolják a picit a nagyinak.
Persze, nem előírás, hogy így kell lennie. Vannak, akik abban a pillanatban, hogy a karjaikba kapják az aprócska kis testet, azonnal felnőnek a feladathoz és anyatigrisként állnak gyermekük mellett.
Összességében én akkor is amondó vagyok, hogy inkább várjuk meg, míg megszületik bennünk az őszinte vágyakozás a szülőség iránt, abból baj nem lehet… ☺️