Az interjú a Klikk Out 2012/11. számában jelent meg.
Némely részei már nyilvánvalóan aktualitásukat vesztették, a hangulatának megőrzése miatt azonban nem változtattunk rajta.
Fotók: Šenkár Márió, Magyar Asztalitenisz Szövetség (borítókép), ill. Csejtey Richard archívuma (Facebook)
Csejtey Richárd (2012-ben) 33 éves dunaszerdahelyi asztaliteniszező, aki az idei londoni paralimpián szerezte meg harmadik ezüst-, összességében pedig ötödik érmét. Mégis akadnak viszonylag sokan, akik még csak nem is hallottak róla.
A paralimpiákon a TT8-as kategóriában szerepelsz, ez mit takar?
Egytől ötig a kerekesszékesek kategóriái, efölött pedig tízig azoké, akik állva játszanak, de különböző sérülésekkel. A legmagasabb a legkisebb fokú sérülést jelenti, az egyik végtagot, amellyel nem játszol.
A nyolcasban pedig azok játszanak, akiknek két végtagjuk sérült, nálam ez a jobb kéz és jobb láb. Kiskoromban gyermekbénulásban szenvedtem, emiatt a maradandó sérülés.
21 évesen vettél részt az első paralimpiádon (Sydney, 2000), holott csak 12 évesen kezdtél el pingpongozni. Nem számít ez túl későnek?
A profi élsportolók általában 7-8 éves korukban elkezdik, hozzájuk képest igen. Engem nem sokkal korábban operáltak, és a pőstyéni gyógyfürdőbe kellett mennem. 3-4 hónapot ott töltöttem, és igazából az egyik nevelőnő húzott oda a pingpongasztalhoz. Elkezdtünk ott minden nap játszani a srácokkal, és megtetszett. Azelőtt egyébként iskolában szinte minden sportot szerettem, fociztam, kosaraztam, atlétikával is foglalkoztam, és mindegyikben a legjobbak közé tartoztam. Aztán miután hazajöttem a gyógyfürdőből, vetettem a szüleimmel egy ütőt, és elkezdtem játszani.
Az akkori operáció a sérüléseddel állt kapcsolatban?
Igen, az inaimat kellett megoperálni, mert nagyon össze voltak zsugorodva, két operáción estem át emiatt.
Akkor sorsszerűen alakult. Ha nincs a sérülésed, és nem mész gyógyfürdőre, lehet, hogy más irányt vesz az életed…
Igen, ez lehet, talán el sem kezdtem volna, mivel kiskorom óta inkább fociztam. Voltam DAC-válogatón is. Aztán a Komenský alapiskolában Író Feri bácsihoz birkózásra is jártam. Meg is csináltam a belépőtesztet, és jártam edzésekre, amikor viszont versenyekre küldtek volna, a körzeti orvosom nem engedte, merthogy a kezemet könnyen kicsavarták és eltörték volna. Sokat köszönhetek annak, hogy folyamatosan kapcsolatban álltam a sporttal. Sokat mozogtam mindig, és nem hagytam el magam. Mozgássérült és mozgássérült között is nagy különbség van…
Nálad például alig venni észre…
Az ember megpróbál érvényesülni a világban, és megmutatni, hogy mindent lehet, csak akarni kell.
Gondolom, ebből adódóan viszont nagyon megterhelődnek a bal végtagjaid…
Pontosan, ezt érzem is. Ha visszagondolok a pekingi paralimpiára (2008), eszembe jut, hogy akkor még szinte semmim sem fájt, leszámítva azt, hogy előtte bedagadt a bal térdem. A versenyre sikerült helyretenni, de utána meg kellett operálni. Mostanában már egyre inkább érzik a végtagjaim és az izmai is a koromat. Éppen ezért nagyon fontos a rendszeres gyógyfürdő, masszázs, mert rendkívül segíti a regenerációt. Ha az ember ezt elhanyagolja, akkor az észrevehető. Mozgássérülteknél pedig ez kifejezetten fontos, mert mindenkinek megvan a hendikepje…
Visszatérve a Pőstyénből való hazatérésedhez, hogyan jutottál el a versenyszerű pingpongozásig?
Eleinte a Jilemnický iskola klubhelyiségében játszottunk a haverokkal, aztán megtudtuk, hogy vannak edzések a Szabadidőközpontban is. Lénárt Laci csinálta ezt már akkor is, és azóta is. Végül megtudtuk azt is, hogy a DAC csapatába is jelentkezhetünk, és elmentünk oda. Ekkor 13-14 éves lehettem. Persze ott megvoltak a kiemelt játékosok, akikkel külön foglalkoztak, nekünk pedig csak valamelyik hátsó asztal jutott. Azért néha bevettek a nagyok közé is. Aztán pedig elindítottak járási gyerekversenyeken. Ezután elkerültem Pozsonyba középsuliba, ahol sok ismerősöm volt, és komolyabban vettem az asztaliteniszt is. Szinte minden szabadidőment ezzel töltöttem, és az V. ligától feljöttem a III-ikig. Miután végeztem a suliban, Hodosban játszottam Kmeť Józsinál egy évet a II. ligás csapatban. Szerdahelyen akkor már nem volt DAC-csapat, végül 1998-ban az egyik haverommal elmentünk Galántára, és azóta is ott játszom az I. ligában.
A mozgássérült asztaliteniszezők eredményeit összegző weboldalon láttam, hogy ’97-től gyakorlatilag minden évben halmozod a nemzetközi érmeket is…
Abban az évben voltam az első nemzetközi versenyemen, és rögtön érmet is szereztem. Később pedig már minden évben volt Európa-bajnokság, világbajnokság, paralimpia vagy egyéb nagyobb verseny, ahol egyéniben vagy csapatban, de érmeket szereztünk.
A nagy világversenyek némileg egymásra is épülnek. Az Eb-n még az adott államok indítanak sportolókat, de a vb-n és a paralimpián már számít a világranglistán elért helyezés, aki pedig például a vb-t kihagyja, annak nagy eséllyel kimarad a paralimpia is. A kontinensbajnokok automatikusan kijuthatnak a paralimpiára, ám teljesíteni kell egy kvótát is a versenyekkel, amelyeken részt vesz az illető. Régen ez még nem így volt, és Sydney-ben így tudták meglepni az egész világot a nigériaiak. A világon senki nem ismerte őket, és megnyertek mindent a paralimpián. Egyéniben három játékosuk volt a legjobb négy között, és az egyik győzött is. Az azt megelőző négy évben egy kínai edző készítette fel őket nagyon keményen, és sikerült őket elbújtatni a világ elől. Most azonban ez már nem történhet meg, és szerintem ez így tisztességes.
Melyik volt a legemlékezetesebb éved?
2006. áprilisában megszületett a kislányom, az év végén pedig egyéniben és csapatban is aranyat szereztem a világbajnokságon. Ez volt a legboldogabb évem, akkor úgy összejött minden.
Két évvel később a pekingi játékokra világelsőként érkeztem, és ott meg elcsúsztam. Apróságokon múlhatnak az ilyen eredmények. Egyrészt nagy a nyomás az elvárások miatt, másrészt pedig hiába vagy világelső, mert még az utolsó is első akar lenni. Ha a másik kifog egy jó napot, ad egy-két csuszát, és hipp-hopp lemegy a 11-es szett. A régi, 21-esek azért jobbak voltak, mert ott kimutatkozott, hogy ki a jobb, és ki a gyengébb. Most már rettenetesen kell összpontosítani, mert kapsz egy-két disznót, és oda a meccs.
Játékosként hogyan élted meg annak idején a szabálymódosításokat?
Nagyobbították a labdát is ugye, de ahhoz még könnyebben hozzá tudtam szokni, mint a 11-es szettekhez. Manapság az egész borzasztóan felgyorsult, és szinte csak a szerváról és annak fogadásáról szól. Ha ezt a kettőt meg tudod oldani, akkor nincs ellenfeled. Ha jól fogadod a szervát és támadni tudsz belőle, adsz egy jó erős pörit, azt már nehezen adják vissza.
Ugyanakkor ez mégsem eredményezett átrendeződést, vagy igen?
A kínaiak továbbra is a világ tetején, de nekem is sikerül gyakran tartani velük a lépést. A pekingi paralimpia győztesét előtte világversenyeken sikerült megvernem. Pekingben viszont a mumusom egy francia játékos volt, akitől kikaptam, körbeveréssel pedig kiestem a csoportban, és így azzal a kínaival nem is találkozhattam. A kínaiaknak egyébként mindig is akadt egy-egy nagy ellenfelük, egykor a legendás svéd Jan-Ove Waldner, akit annyira tiszteltek és elismertek, hogy Pekingben még egy kocsmát is elneveztek róla. Manapság pedig a német Timo Boll.
Gyakran említed Pekinget, de a négy paralimpia közül mindent egybevetve melyik volt a legkiemelkedőbb a te szemszögedből?
A maga módján mindegyik emlékezetes. Gyönyörű volt a pekingi, az emberek viselkedése, és a szervezés is fantasztikus. Nem beszélve a faluról. A fák, a zöld övezet, ahogy törődtek vele, az hihetetlen volt.
Ugyanúgy a londoni. Rengeteg nemzet él ott, le a kalappal előttük. Azt lehet mondani, hogy talán az összes közül ezen élt együtt leginkább a közönség az olimpiai élettel – a lelátó az elejétől a végéig tele volt, érdekelte őket minden momentum.
Ehhez képest itthon mintha nem túl sok megbecsülés jutna a paralimpikonoknak…
Az egészséges sportolóknál az olimpia a csúcs, a mozgássérülteknél pedig a paralimpia. A kettőt semmiképpen sem lehet összevetni, igaz, akadnak egyének, akik mindkettőn jelen voltak, de esetükben a kis mértékű a mozgáskorlátozottság.
Szlovákiában a foci és a hoki az élsportok, de a foci sohasem jut el a nagy nemzetek szintjére, más sportban pedig nem kapnak motivációt a fiatalok. Hiányoznak a sportcsarnokok, stadionok, borzasztó gyenge a felhozatal. Pedig nem is kell messzire menni, elég Ausztriába vagy Szlovéniába. A gyereknek van hova mennie, törődnek vele, létezik infrastruktúra és motiválják őket a sportra, ami pedig utat mutat a fiataloknak. Célt ad, hogy ha valaki elkezdi csinálni, akkor csinálja végig. Úgy is lehetne mondani, hogy a sport egy egészséges drog, fegyelmez, és alternatívát kínál a rossz irányokkal szemben, de itt nem kapja meg a kellő megbecsülést. Ezért is szeretnék ezúton is köszönetet mondani Dakó Sándornak, aki javasolta a jutalmazásomat a dunaszerdahelyi önkormányzatnál, és a polgármesternek, Hájos Zoltánnak is, amiért együttműködést kínált fel a jövőben a fiatalok asztalitenisz-edzései terén.
Mi az, amiből valójában megélsz?
Két évvel ezelőtt nyitottam egy kis üzletet. Eleinte jobban mendegélt, de az olimpiával nehéz volt összehangolni, mert a két tevékenység kiszorítja egymást. Ahogy közeledett a paralimpia, egyre inkább hanyagoltam a vállalkozásom, és a tartalékaimat próbáltam úgy alakítani, hogy valahogyan kijöjjek. Sokkal egyszerűbb lenne, ha nem kellene ezzel foglalkoznom.
Profiként nálunk viszont csak az olimpikonokat tartják számon, pedig m is jobban fel tudnánk készülni, és összpontosítani, ha nem máson kellene agyalnunk. Rajtunk kívül szinte az összes országban a paralimpikonok is profi, fizetett sportolók.
Az biztos, hogy kevés olyan ország van, ahol egy ötszörös paralimpiai érmesnek egy kisvállalkozásból kell megélnie…
És ugye felteszik a kérdést, miért is nincs utánpótlás. Nincs motiváció. Én fiatalon feladtam az egyéb karrier lehetőségét, és ebbe beleadtam mindent. A szerencsétlenségben szerencsém, hogy amikor jöttek az érmek, azok után állami jutalom is jár, ami után persze adózni kell. Ez némileg segít talpra állni, de ez minden.
Okozott már számodra valamilyen problémát, hogy magyarként szállítod az érmeket Szlovákiának?
Fanatikusok akadnak mindkét oldalon, akik néha furcsa megjegyzéseket tesznek, de gyakran magyarázom el nekik, hogy mi itt együtt élünk. Úgy gondolom, hogy ezt a politika viszi bele az olyan emberekbe, akik a másikat nem is ismerik. Elbeszélgetek szlovákokkal is, és megértik, hogy magyar vagyok. Ha a másik megismer, akkor nincs gondja velem.
Amikor játszottam, szlovákok és magyarok is szurkoltak nekem, és ez nekem is teljesen természetes viszont. Nem jó megkülönböztetni egymást, inkább meg kell ismerni a másikat.
Elkezdtél itthon foglalkozni fiatal gyerekekkel…
Igen, szeretnék velük a jövőben, mert ezt itt Szerdahelyen elhanyagolták. A Jilemnnický utcai alapiskolában edzünk, ezúton is megköszönném ezt Peter Gajdoš igazgató úrnak. Remélem, a városházán is belátják, hogy nincs utánpótlás, csak néhány tehetség, aki hajlandó különórákra járni. Össze kéne mindezt hangolni, mert ha a gyerekek is látják, hogy többen járnak, akkor megjön a kedvük hozzá, és motiválja őket abban is, hogy jobbak legyenek a többinél.
Rió mennyire messze van? (2016-os olimpia)
Hát mostantól négy évre, de addig még sok víz lefolyik a Dunán. 37 éves leszek, de remélem, még tudok okozni meglepetést és örömöt az embereknek. Sok függ az egészségtől, és sok pénzbe is kerül, de reménykedem, másképp magas szinten nem megy.