FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Nem hiszem, hogy ez lesz életem leghosszabb meccsjegyzete, sőt meg vagyok róla győződve, hogy a kevesebb, néha több. Jót nem tudok, rosszat nem fogok írni. Az utóbbi időben ugyanis megpróbáltam írásaimban maximálisan visszaadni azt az alázatot, melyet szeretett klubom iránt gondolok és érzek. Érdekes volt látni, hogy néha szinte magyarázkodnom kellett, amiért elnéztem a hibáinkat – de hát vezettük a bajnokságot. Mikor is volt rá utoljára példa? Az vesse rám az utolsó követ, aki hibátlanul teljesít minden feladatot az életben. Igyekeztem, egészen a zólyombrézói mérkőzés lefújásáig…
Vereséget szenvedtünk! Ráadásul egy olyan mérkőzésen, amit amúgy fél lábbal is hoznunk kellett volna. Nos igen, talán már Nagyszombatban sem „illett” csak a döntetlenre játszanunk. Lehet… Lehet ilyen a foci? A lefújást követően arra számítottam, hogy ezúttal dühös leszek, kígyót-békát fogok kiabálni és lehordok mindenkit a fekete földig. Vagy két percig tartott… Aztán megkérdeztem magamtól, hogy mégis mi változott? Mégis, mi az, ami visszafordíthatatlan? És mi az, amit a bajnokság előtt oda adtam volna azért, hogy három fordulóval a vége előtt harcban álljunk a bajnoki címért?
Sárga lapok, sérülések… felesleges kifogások. Nem tudjuk pótolni a kulcsembereinket. Az egyetlen gólvágónk olyan önző, hogy faluhelyen megkergetnék őt a kukoricásban.
Nem vagyok vak! Mégsem fogok szitkozódni. Felesleges azon morfondíroznunk, hogy vajon engednek-e minket bajnokságot nyerni ebben az országban, ha amúgy képesek vagyunk saját magunkat is megverni. És megfogadtam, ezúttal egyetlen szlovák fórumba sem olvasok bele, semmi kedvem ugyanis rajtunk röhögő szmájlikkal a fejemben jó éjt kívánni a gyerekeimnek, meg a feleségemnek. Sőt ezúttal semmilyen fórumba vagy csoportba sem olvasok bele, csak leírom, amit gondolok. Lesz, ami lesz! Nem vagyunk Real Madrid, sem a Bayern München. Mi a DAC vagyunk! A sárga-kékek! Akkor is, mikor hat pont előnyünk van és akkor is, amikor lecsúszunk a második helyre.
Akkor is, amikor pár magáról megfeledkezett „szurkoló” miatt bye-bye-t int a busztársaság a teljes tábornak. És akkor is, ha a fizetős járattal 341-en kísérik el a csapatot „Középföldére”.
Persze, véleménye bárkinek lehet. Viszont, ha két héttel ezelőtt még mi voltunk a DAC, akkor ma is mi vagyunk. Semmi sem változtathat ezen, vagy igen? Képzeljék csak el, hogy odahaza majd legyőzzük a Slovant, és akkor ismét mi leszünk a DAC. Mert ha ezt a gondolatot eleve elvetnénk, ha nem hinnénk benne, akkor minek mennénk meccsre? Ha a játékosok esetleg nem hinnének magukban, legalább mi szurkolók ne adjuk fel! Hogy tetszik mondani? Ne áltassam magamat? De igen, áltatom! Ez nem az a szezon, amikor a Marićcsal épphogy csak bent maradtunk a ligában! Még matekoznunk sem kell, három kör, kilenc pont. Ám ha valakinek elfogyott volna a türelme, attól szívesen átveszem a belépőjegyét. Ígérem, jó helyre menne…
Innen lesz szép bajnokságot nyerni!
ZÓLYOMBRÉZÓ–DAC 1904 2:0 (1:0)
DAC: Petráš – Alex Pinto (83. Szánthó), Kružliak, Brunetti, Muhamedbegović (60. Kalmár) – Nebyla (60. Veselovský), Dimun, Ramadan (70. Andzouana) – Niarchos (70. Riquelme), Krstović, Mendez.