FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Nem az évek teszik a szurkolót azzá, ami, hanem csakis a szív szava – szurkolói rovatunk mottója kitűnően ráillik mai riportalanyunkra, Lacuska Róbertre is, aki nagyölvedi származású, és pár éve Kicsindről költözött Dunaszerdahelyre.
Szervusz Robi. Azt mindenképpen mondjuk el az olvasóknak, hogy még sosem találkoztunk személyesen, így nekem is újdonság lesz, amit hallani fogok. Beszélj egy picit magadról, miért vagy DAC-szurkoló? Mit ad neked a foci?
Kimész hétvégén a stadionba, lecsúszik három-négy sör, kiordítod magadból a hétköznapi gondokat, a stresszt, a munkahelyi problémákat, és ezzel le van tudva a hét. Érzed azt, hogy ez kellett, ennyi járt neked. Kiadod a feszültséget magadból és megnyugszol. Meccs után két-három napig még kitart bennem ez az érzés, olyankor olyan vagyok, mint egy kismadár. Pont, mint anno, amikor hétvégenként eljártunk bálba. Kimulattad magad, kijött belőled, aminek ki kell jönnie.
Nagyölvedi származású vagyok, ott éltem le a gyerekkorom. A feleségem kicsindi, onnét költöztünk Dunaszerdahelyre. Pozsonyban dolgoztam, nehézkes volt a bejárás. Kitaláltuk, hogy közelebb kéne jönnünk: legyen Szerdahely, mégiscsak a legmagyarabb város.
Lényegében a munkám miatt kerültem, illetve kerültünk ide a családdal. Eleve a sors kezének mondanám, hogy én DAC-szurkoló lettem. Vagyis, ahogy DAC-szurkoló lettem.
Egyetlen embert ismertem Szerdahelyen, Taric Lacit. Legelső alkalommal jöttünk körülnézni a városban, mégis mi hol van. A Laci pedig a stadion környékén lakik, aznap éppen focimeccs volt. Ráadásul DAC–Slovan, még a covid alatt, 2021 áprilisában. Zárt kapus mérkőzés volt, és képzeld, pont akkor sétáltunk el a stadion mögött, amikor tizenegyesből gólt rúgott a DAC.
Rögtön tudtam – mondtam is a Lacinak: ide biztosan eljövök. Korábban sosem voltam még DAC-meccsen, persze tisztában voltam vele, hogy Szerdahely egy futballváros. Gyerekkorom óta szeretem a focit, sejtettem, hogy a foci által nem lesz nehéz kapcsolatokat szereznem itt. A Manchester United a kedvenc csapatom, de akkor lett egy másik kedvencem is. Azóta a DAC miatt bizony a Manchestert is hanyagolom, több hírt olvasok a DAC-ról, többet foglalkozok vele.
Nyilván, mert a DAC itt van, kézzelfogható. Kimegyünk a stadionba és élőben átélheti az ember a kulisszát. A Manchestert hol nézed? Hát a televízióban, az viszont nem tudja neked visszaadni ugyanazt a hangulatot. Szeretem a kézilabdát is, voltunk már a csarnokban, de valahogy nem fogott meg. A foci, az igen. Gyerekkoromban, amikor kikapott a Manchester, elsírtam magam. Érzem, hogy a DAC-on is fogok sírni, remélem örömömben! Mert ott olyankor sírtam, amikor jól játszott a Manchester, de pl. hosszabbításban kapott egy gólt. Kérdezték otthon:
– Miért sírsz fiam?
– A foci…
– Már megint a foci. Már megint a foci miatt sír ez a gyerek…
Azóta felnőttem, de azt is tudom… vagyis bízom benne, hogy három hét múlva azok a könnyek örömkönnyek lesznek. Azelőtt – ahogy már mondtam – nem volt napirenden nálam a DAC, illetve a szlovák liga. Táblázatokat mindig figyeltem, YouTube-on a videókat utólag is visszanézem. Egyértelmű, hogy magyar gyerekként ott nálunk Ölveden, de Párkány környékén is mindenki a DAC-nak szorított. Hogy is mondjam, felvidéki magyarként nem szurkolhatsz a Nagyszombatnak, vagy a Slovannak, mert a nagyszombatiak más típusú emberek. A kollégaim között akad belőlük, pontosan tudom, miről beszélek…
Tudtad, hogy a foci által nem lesz nehéz kapcsolatokat teremteni Szerdahelyen. Ez be is bizonyosodott?
Igen. Kollégámmal, Polovic Zolival pl. rögtön azon a héten, amikor Szerdahelyre költöztünk. Megint a sors keze: a pozsonyi cégnél, ahol dolgozom, ha jön valami magyar gyerek, a mesterek automatikusan hozzám küldik. Zolival is így történt. Összeismerkedtünk, említettem neki, hogy nemrég költöztem Szerdahelyre – ő akkor már pár éve itt lakott. Kiderült, hogy ugyanazon a lakótelepen, ahová mi is költöztünk. Rögtön megbeszéltük, hogy járjunk felváltva, egyszer ő vezet, egyszer én vezetek. Szóba került a DAC, mondta, hogy ő rendszeresen kint van minden meccsen. Végül vele mentem ki először a stadionba, megmutatta, mi hogyan működik. Azóta is együtt járunk. Zolival olyan szerencsém van, hogy egész nap beszélgethetsz vele a fociról. Vannak olyan kollégáim is, akiket egyáltalán nem érdekel, Zolival a nap huszonnégy órájában a DAC lehet a téma. Arról beszélgetünk, ami mindkettőnket érdekel…
Ugyanígy meccsnapkor. Együtt indulunk és végigbeszéljük az egész utat. Jön a kisebbik fiam is, Alex:
– Apuka mennyi lesz az eredmény, mennyi néző lesz? – mindent meg kell beszélni vele.
Alex azelőtt Párkányban is focizott. Arra gondoltunk a feleségemmel, hogy ha a DAC-ba nem vennék fel, akkor valahol a környéken találunk neki csapatot. De a gyerek ragaszkodott a DAC-hoz, és két éve az akadémián játszik.
Meglátjuk, hogyan alakul, szerintem tehetséges. A nagyobbik fiam, Rómeó kezdetben szintén járt velünk meccsekre, de őt valahogy nem fogta meg a közeg. Holott szintén focizott, aztán hamar abbahagyta. Kisudvarnokban talán egy hónapig bírta. Nagyon jó hátvéd volt pedig – mondom ezt úgy, hogy a saját fiaimmal általában kritikus vagyok. Alexnek is megmondom, ha hibázik. Én is fociztam fiatalabb koromban, Ölveden az ifiben, Kicsinden a felnőttek között. Nagyon szerettem focizni, piszok sokat bírtam futni a középpályán. Viszont nem voltam valami jó játékos. Aztán rájött a sok sérülés…
Mintha láttam volna már ölvedi drapit is DAC-meccsen…
Jönnek rendszeresen, sok haverom jár Ölvedről, de Párkány környékéről is. Azt sajnálom, hogy a nagyapámat nem tudtam elhozni DAC-meccsre – egy éven múlott, pedig biztosan élvezte volna. A B2-es szektorban stabil helyünk van a Zolival, Krisztiánnal, Barnival… Máshová nem is mennénk. Nézek külföldi videókat különböző táborokról. Mi is hasonló egységre törekszünk, de sokan csak azért jönnek oda, hogy ott legyenek. Nem akarok senkiről rosszat mondani, de ha a cápó azt mondja, guggolj le, akkor le kell guggolni! Persze, nem mindenki fogad szót, de akkor miért jön az ilyen a B-középbe?
Hálistennek nem érzem szükségét, hogy bármit is rögzítsek telefonon. Nem jelentkezek be Facebookon az Arénából – ahogy sokan ezt teszik –, azért vagyok focin, hogy mindent, amit átélek, magamban, az agyamban, a szívemben raktározzak el. Tudom, hogy ott voltam, más nem érdekel. Elmegyek úgy kirándulni, hogy egy darab képet sem csináltam. Voltam Las Vegasban és egyszer sem vettem elő a telefonom, hogy lefotózzak valamit. DAC-meccsen dettó. Azért megyek, hogy élvezzem a pillanatokat.
Úgy vagyok vele, hogy egykori labdarúgóként sokszor szeretném nézni a focit is. De előfordul, hogy annyira belemerülök a szurkolásba, hogy azt sem tudom, hogyan került a labda a pálya másik felére.
Úgy mondanám 50-50% a foci és a hangulat, de néha tényleg úgy néz ki a dolog, mint amikor vezetés közben az jár a fejedben, hogy jöttél át a mögötted lévő kereszteződésen? A saját ordításomtól nem hallom a mellettem álló szurkolását.
Amikor bajnok egy csapat, olyankor szokás a focikapu hálójából egy darabkát levágni, igaz? Na, abból viszont vinnék haza magammal az utolsó forduló után. Bízom benne, hogy összejön! Az az érzésem néha, hogy én kellettem ide, hogy mindez sikerüljön. Anno megkérdezték tőlem, fogok-e járni focira? Egyértelmű volt, nem is tudtak volna visszatartani. Mostanában már idegenbe is eljárok. És ha jönnek majd a könnyek, nem fogom szégyenleni…
Kedves druszám, örülök, hogy megismerhettelek. Csak azt sajnálom, hogy az olvasóknak itt nem tudjuk visszaadni a gyönyörű ölvedi tájszólásodat. Hajrá, DAC!