FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Pár éve még a DAC ifjúsági csapataiban bontogatta szárnyait, korosztálya egyik legtehetségesebb játékosának tartották. Góljai után a szögletzászló sem érezhette magát biztonságban. Zsigmond Kevin a felnőttek között gólkirály lett, de immár bősi színekben. Mindeközben nem felejtette el, honnan indult, hiszen szíve a lelátón még mindig a DAC-ért is dobog. Ismét egy kissé rendhagyó, ámbár hamisítatlan, csallóközi történet következik…
Annak idején bajnokságot nyertél a DAC U17-es csapatával, majd következett a „nagydoraszt” és a DAC B. Hogy kerültél Szerdahelyre, és végül milyen körülmények között búcsúztál a sárga-kék meztől?
Nagymagyari származású vagyok. Szencen fociztam 13-14 éves koromig, ahol korosztályom egyik meghatározó játékosa voltam, majd bejelentkezett értem a Slovan. Szüleimmel úgy döntöttünk, lépünk egy szintet és elfogadjuk a pozsonyiak ajánlatát. Az elején még jó ötletnek tűnt, de aztán nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt elképzeltük. Kevés játéklehetőséget kaptam, ez miatt kicsit elment a kedvem a focitól is. De csak attól a pozsonyi focitól.
Ekkor apu elém állt:
– Nem akarom, hogy kötelességből focizz, ha nincs mosoly az arcodon, akkor inkább ne csináld! – és megkérdezte, mi tenne boldoggá? Azt feleltem:
– Az, ha itt Nagymagyaron játszhatok a srácokkal a pályán.
Erre apu kivásárolta a játékjogomat a Slovantól. Háromnegyed évet tölthettem Nagymagyaron, 15 évesen már az U19-es ifiben játszottam. Újra jól éreztem magam a bőrömben, és visszajött a motivációm is. Egy nyári torna alkalmával Szarván léptünk pályára a DAC U17-es csapata ellen, ahol a DAC-ból felfigyeltek rám. Zsákovics Tibi bá – aki egyébként is jóban volt az apuval – szólt, hogy el szeretnének vinni Szerdahelyre. Mivel már középiskolás voltam, nagyon tetszett, hogy Szerdahelyen össze lehet egyeztetni az iskolát a focival. Az első pillanatban megfogott a szerdahelyi klub projektje: újra két lábra akarták állítani a DAC-ot.
Egy percig sem gondolkodtam, ha ott kell laknom a kollégiumban, az sem akadály – mondtam, és már szedtem is a cókmókomat. Valójában itt kezdődött a DAC-cal való kapcsolatom.
Az első idényben még afféle babalépések voltak a profizmus felé, viszont hónapról hónapra javult a helyzet. Egyre több mindent kaptunk a klubtól, és bővült az infrastruktúra is. Úgy vettük észre a csapattársaimmal, hogy a klubbal együtt növekszünk. Lényegében akkor kerültünk a DAC-hoz, amikor a mag el lett vetve és a klubbal együtt kezdtünk kivirágozni. A DAC az első olyan klub lett az életemben, amiről úgy gondoltam, hogy az életemet is odaadnám érte. Olyan kapcsolatba kerültem az ott dolgozó emberekkel, hogy szinte családtagnak éreztem magam. Azt hiszem, ezt az összes volt csapattársam nevében mondhatom. Azok nevében, akik akkor kezdtek el focizni a DAC-ban, majd eljutottak velem együtt a „nagydorasztig”. A bajnokság mellett rangos tornákon vettünk részt, álmomban sem gondoltam volna pl., hogy a gyerekkori kedvenc csapatom ellen is pályára léphetek.
Mi még az öreg stadionban ünnepeltük az U17-tel a bajnoki címünket. Ezt követte az U18, ami abban az időben alakult és a felnőttek között az 5. ligában szerepelt – tulajdonképpen ez lett a DAC C csapata, és azokból a srácokból állt, akik nem kaptak rendszeresen játéklehetőséget az U19-ben, vagy a B-ben. Ez úgy működött, hogy szombaton a nagy dorasztban csereként léptem pályára, vasárnap pedig a DAC C-ben a kezdő tizenegyben, ahol általában én viseltem a csapatkapitányi karszalagot. Volt alkalmam megismerkedni a felnőtt focival, rúgtam vagy 14-15 gólt.
Pályára léphettem a bátyám, Attila ellen is, ő nagymagyari mezben, én DAC mezben. Ez egy nagyon vicces sztori, akkor még egy háztartásban laktunk, de egy héttel a meccs előtt már nem szóltunk egymáshoz. Ebédelni is inkább elmentem a mamákéhoz, az motoszkált a fejemben, hogy ez lesz életem mérkőzése. Be kell bizonyítanom, hogy jobb vagyok nála. Végül úgy alakult, hogy egyik csapat sem bírt gólt rúgni, majd befújt a bíró egy tizenegyest a Nagymagyarnak a 87. percben.
A bátyám jószívűségből nem állt neki a labdának, a csapattársa büntetőjét pedig kiütötte a kapusunk, Somogyi Barni. Csakhogy pontosan a testvérem elé, aki begurította a labdát az üres kapuba. Én abban a pillanatban lefeküdtem a földre. Az utolsó három percre már nem is emlékszem, olyan szinten sírtam. Egy világ dőlt össze bennem.
A következő szezonban már a DAC U19 csapatának stabil tagja lettem, majd mikor kiöregedtem, szerződést ajánlott a DAC. A vezetőség biztatott, de csak a B csapatban számoltak volna velem. Utolsó pillanatig hezitáltam az ajánlaton. Az volt az álmom, hogy egyszer majd a nagycsapatban szerepeljek, vagy legalábbis együtt edzhessek velük. Viszont akkora már kialakult az A csapat kerete, egyre több idegenlégiósunk lett. Akkori fejjel gondolkozva, valójában abban sem voltam biztos, hogy a B-ben szóhoz juthatok, én pedig mindenképpen focizni szerettem volna.
Kapóra jött a mosonmagyaróváriak ajánlata, ahol az NB2-ben szerepelhettem, és Várhidi Péter edző kezei között gazdag tapasztalatokat szerezhettem. Bár a bemutatkozó mérkőzésemen Békéscsabán a 30. percben le kellett, hogy cseréljenek. Az újjáépített békéscsabai stadion háromnegyedig tele volt, amitől én bestresszeltem. Sosem játszottam még 3-4 néző előtt, de az edzőm elmagyarázta, hogy ehhez hozzá kell szokni. Összehozott Dzsudzsák Balázzsal, mivel hozzá hasonlította a játékomat. Eléggé szürreális élmény volt, hogy én Dzsudzsák Balázzsal beszélgethetek telefonon, aki tanácsot ad nekem, mit hogyan kell csinálnom a jövőre nézve. Végül egy szezont töltöttem Óváron, majd egy szezont Bősön, illetve Tőketerebesen. Ezután ismét Bős következett…
Emlékszem pár gólodra a DAC-ban, valamint az azt követő emocionális gólörömökre. Általában te voltál az emberrakás legalján. Már ifjúsági játékosként vonzott a DAC-stadion lelátója?
Támadó középpályás vagyok, klasszikus 10-es. A legelső meccsemet a szerdahelyi stadionban úgy éltem meg, hogy semmi mást nem szeretnék annyira, mint hogy ezek előtt a szurkolók előtt egyszer én is gólt szerezhessek. Nem tudtam elképzelni, mit hozna ki belőlem. Lehet, beugranék a szurkolók közé, felfutnék a tribün közepéig és mindenkivel ölelkeznék.
Ez volt a gyerekkori álmom, mint pl. Angliában, Manchesterben az az atmoszféra, amikor gólt rúg a játékos és kifut a nézők közé. Idegen, nem idegen, az emberek egymás nyakába borulva szinte sírnak a boldogságtól. Szerdahelyen ugyanezt a szurkolói kultúrát véltem felfedezni, a nézők szinte egymást tépték örömükben.
Ebben rejlettek azok a túlontúl emocionális gólörömeim az ifiben. Elképzeltem magamban, hogy tízezer néző előtt betalálok szabadrúgásból az ellenfél hálójába. Aztán jöhetett az emberrakás, vagy éppen kirúgtam a szögletzászlót a helyéből.
Említetted azt az emlékezetes mérkőzést a gyerekkori kedvenc csapatod ellen: a DAC-cal legyőztétek a Manchester United-ot.
Úgy motivált minket Németh Kriszti, hogy ha a bajnokság utolsó hat fordulójában ennyi és ennyi pontot szerzünk, akkor elintézi nekünk, hogy egy európai nagycsapattal játszhassunk. Mondta, hogy gondoljunk a PSG-től kezdve a Barcelonáig bármelyik nagy klub ificsapatára, akik ellen pályára szeretnénk lépni. Ez legyen a szemünk előtt. Alapból nagyon jó gárdánk volt, Olejník edző olyan szisztémával dolgozott, hogy a vadhúst megettük volna, és bárkit le tudtunk győzni. Óriási szerepe van az életemben az „öreg” Olejníknak, aki megtanított minket az utolsó leheletünkig küzdeni. Végül az eltervezett pontok dupláját szereztük és jött a bejelentés: Másfél hónap múlva a Manchester United ellen fociztok Poprádon!
Megfagyott a levegő az öltözőben, mindenki elfehéredett, kikerekedett szemekkel nézett. Arra számítottunk, hogy pl. egy Lipcse szintű csapattal játszunk majd, de hogy egy ekkora klubbal, arra senki sem gondolt. Hazamentem és elsírtam magam a szüleim előtt. Abba a másfél hónapba apait-anyait beleadtam, mert ha tíz percet is, de nekem muszáj lesz játszanom a Manchester ellen.
Tradicionálisan sok egykori DAC labdarúgó kerül el Bősre. Milyen ott a légkör mostanság? Ha nem ütközik a hétvégi bajnokitok a DAC mérkőzéseivel, irány a MOL Aréna?
Őszintén mondhatom, hogy Bősön megleltem a második otthonom. A csapattársaimmal, a vezetőséggel családias kapcsolatot alakítottam ki. Sokat köszönhetek nekik, mivel a tőketerebesi szereplésem utáni időszakot eléggé kudarcként éltem meg. Akkor úgy volt, hogy Aranyosmarótra mehetek focizni, illetve van két felkérésem is az első ligából – de mint utóbb kiderült, az ügynököm egy szélhámos volt, aki nemcsak engem károsított meg. Hazajöttem, egy hónapig egyénileg készültem, de amikor kiderült, hogy átvertek, teljesen a padlóra kerültem. Még az is megfordult a fejemben, hogy végleg abbahagyom a focit. Ekkor szólítottak meg a bősiek, akik a covid miatt azt megelőzően kijelentkeztek a bajnokságból, majd újra összeálltak és szívesen láttak engem is a csapatban. Először csak heti egy alkalommal edzettem, azután fokozatosan visszatért a játékkedvem.
Azóta kétszer egymás után feljutottunk magasabb osztályba, a múlt szezonban vereség nélkül végeztünk. 29 gólt rúgtam a tízes pozícióból a 4. ligában, ami elképesztő siker volt.
Ha jól tudom, a bősi labdarúgás történetében még sosem fordult elő, hogy 29 góllal legyen valaki a bajnokság gólkirálya. Elválaszthatatlan duó vagyunk Tóth Lacival, akivel a DAC-ban is együtt fociztunk – illetve mivel ő illésházai, gyerekkorunktól kezdve ismerjük egymást. Mostanában sajnos gyakorta sérült, de amúgy semmit sem változott. Még mindig egy „buldózer”.
Sajnos az éppen véget ért izgalmas idényben csak kevés DAC-mérkőzésre jutottunk el, mivel ütközött a mi bajnoki szereplésünkkel. Éppen azt beszéltük a csapattársakkal, hogy míg a múlt szezonban javarészt szombaton voltak a DAC meccsei, most mindet átrakták vasárnapra, amikor mi is játszunk. Pedig most igazán érdemes lett volna kimenni, mert minden találkozó tétre ment, történelmet lehetett volna írni. Úgy játszottuk le a bajnokikat, hogy a meccs után öt perccel már mindenki le volt zuhanyozva és a buszon ülve, telefonon nézzük a DAC szereplését. Sokszor még a saját mérkőzésünk félidejében is a vezetőséget kérdeztük, hogy áll a DAC?
Így záró gondolatnak: nem maradt benned némi tüske, hogy végül nem játszhattál a DAC nagycsapatában? Tudsz így is őszintén szurkolni a DAC-nak?
Gyerek ésszel bántva éreztem magam, sokáig olyan véleménnyel voltam, hogy idehozzák a külföldieket és nekünk, itteni srácoknak esélyünk sincs bekerülni. Ez miatt volt bennem tüske, csalódtam, mérges voltam. De visszagondolva, ennek így kellett történnie. Attól, hogy valaki hétről hétre keményen edz, még nincs garantálva, hogy bekerül a DAC-ba. Apukám szavaival élnék: „Attól, hogy te keményen dolgozol valamilyen foglalkozásban vagy térségben, még nem biztos, hogy abban a bizonyos foglalkozásban, vagy térségben fogsz visszakapni az élettől”. Ugyanezt mondta már gyerekkoromban: „Lehet, ha keményen edzel, és tisztességesen állsz hozzá, bekerülsz a Premier League-be. De az is lehet, hogy lesz egy gyönyörű családod, szép házad, jó munkahelyed… és végül rájössz, mégiscsak megérte dolgozni magadon. Lehet nem ott, ahol vártad, de az utad megtanít, hogy hálásnak kell lenned mindenért. Mert a kemény munka mindig meghozza a gyümölcsét”.
Tanulságos végszó, köszönöm szépen Kevin, további sok sikert a pályafutásodban. Hajrá, DAC, hajrá, Bős!