FOTÓK, DRÓNVIDEÓ: SZABÓ PÉTER PÁL
Bár nem lakótelep, de úgy gondoltam, a teljes szerdahelyi képhez minden mozaikkockát felhasználok. S mivel legutóbb amúgy is a Kertész utcában jártunk, így kézenfekvő volt Sikabonyban maradnunk – aztán majd jöhet Kistejed és Ollétejed is. Sikabony községet 1960-ban csatolták – Ollétejeddel együtt – Dunaszerdahelyhez, amely ezzel egyidejűleg városi rangot kapott. A két egykor különálló település azóta teljesen egybeépült. Manapság talán már csak az öregek tudják, hol végződik a város, s hol kezdődne az egykor önálló kisközség, Sikabony. De még élénken emlékszem gyerekkorom felhőtlen világára, valamint nagyapám csillapíthatatlan történeteire. Majd a szövetkezeti életepizódomra…
Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – a sikabonyi emberek megmaradtak önálló közösségnek. Akárcsak egy autonóm tartomány, saját címerrel, egy szablyát tartó koronás oroszlán alakjával. Azt hiszem, ez roppant pozitív jelenség. Más városrészekben, ámbár lakótelepi viszonylatban ilyennel aligha találkozhatunk. Hiába, faluhelyen mindig is összetartóbbak voltak az emberek, és a sikabonyiak ezt a jó tulajdonságukat a mai napig megőrizték. Részben saját kulturális és társadalmi élettel bírnak, egykor volt alapfokú kisiskolájuk és óvodájuk sokáig ellenállt a város elszívó erejének. A kisdedóvó bírta legtovább, szerintem napjainkban is indokolt lenne…
A múltbéli legendás kocsmaépületből lett Közösségi házuk jelenti minden bizonnyal életterük központját. A város legnyugisabb játszóparkja bújik meg mögötte – tapasztalatból mondom!
A sikabonyi búcsúra mindenkor szívesen emlékszem vissza, abban az időben még a zsidó temető melletti „laposban” tartották. Szemben volt egykoron a község tűzoltószertára. Sétáltunk kifelé a városból, Sikabony irányába. Az utcát Gorkijnak hívták, csak a rendszerváltás után lett Szabó Gyula a Sikabony „főutcája”:
– Látod fiam, valahol itt kezdődik a falu – mutatott rá nagyapám a Partizán utcára, majd átellenben a Gorkij suli mögötti keskeny földnyelvre. Aztán a Pietà következett: anno pedig itt volt a határszél.
A Fájdalmas Szűz szobrának felirata akkor még olvashatatlan volt:
„Ó fájdalmas szent / Szűz Anyánk / Hozzád sóhajt / drága hazánk. / Forrón tisztelünk tégedet / Ne hagyd magára népedet. / Állítva 1886 / Felújítva 2002 / SIKABONY”
A népek sokasága kifelé szédelgett, léggömbök, vattacukor, na de velünk együtt kb. ugyanennyien befelé igyekeztek. Később a búcsúkat immár a focipályán tartották, oda viszont egyszer sem jutottam el. Sikabonynak a két világháború közötti időktől saját labdarúgó egyesülete volt, a Sikabonyi TC. A szerdahelyiekkel gyakran szerepeltek egy labdarúgó bajnokságban…
1974-ben adták át a sikabonyi Úttörőstadiont, a későbbi Ifjúsági stadiont. A nyolcvanas, kilencvenes években a DAC korosztályos csapatai rendszeresen itt játszották a bajnoki mérkőzéseiket, egy időben az Akadémiát is ide tervezték. Jelenlegi üzemeltetője Dunaszerdahely önkormányzata. Pofás kis játszótér tartozik hozzá, gondnoka lelkiismeretesen végzi munkáját.
A kocsmát már említettem, hadd szóljak Sikabony boltjáról is. Anno talán egyetlen üzletét a Jednota tartotta fent, a Szőlőskert utca elején.
Mára egy utcával odébb, ugyanez az üzletlánc szupermarketet épített – a már megszűnt óvoda játszóterének helyén. Apropó a szőlőskert, életem első munkahelye volt. Pár év telt el azóta, hogy a rendszerváltás hatására az EFSZ-ek átalakultak, és elhagyva az „egységes” jelzőt, szimplán mezőgazdasági szövetkezetekké váltak. Persze senki sem foglalkozott a részletekkel, ha valaki megkérdezte, hol dolgozok, továbbra is ugyanaz volt a válasz: a JRD-ben! A Kertész utca kapcsán már szóltam a sikabonyi Dukla szövetkezetről, ami tulajdonképpen dunaszerdahelyi volt, hodosi székhellyel. Tudom, sok embernek talán keserű szájíz, míg másoknak az egyetlen megélhetési lehetőséget jelentette. Merthogy dolgozni akkor is kellett, csak kicsit másképp fogták fel az emberek.
A Dukla szövetkezet rendszeres támogatója volt a tömegszervezeteknek, a kultúrának és a sportnak. Még saját focicsapatot is verbuváltak.
A hosszú szőlősorokban pedig a még annál is hosszabb történeteket hallgattam. Hatalmas területet foglalt magába a sikabonyi szőlőskert, a mai Garden Town-tól, jobban mondva a Garden Town helyére vetett kukoricamezőtől, egészen a Kisudvarnoki útig húzódott. Nagyjából középtájban volt a központi épület, a pumpaház, meg valamiféle raktárépület, ahová traktorral is be lehetett állni. Belépve mindenkor harcot vívott az ember a muslicák hadával.
A Reptér utca végén, a szőlőskerttel átellenben volt a szövetkezet irodaháza, köztünk a már említett jókora kukoricatábla.
Az emeletes, fabarakk-szerű építmény talán még ma is áll. Annyi a környéken az újdonság, rengeteg új utca, családi házak, szinte egy komplett falu, vagy kettő.
De az ilyen „falvakat” divatosan lakóparkoknak nevezik: Garden Town, Csukárabony, Pagony. Az adminisztratív épület fa borítását „ette a fene”, az időjárás viszontagságaival harcolt. Csaknem harminc év elteltével minden joga meglenne már feladni küzdelmét. A szőlőskert Csigéri utcai kapujára annál inkább emlékszem, azon mentünk be nap mint nap, télen is, nyáron is kerékpáron! Tárva-nyitva áll már régen, enyhe kaptatón felfelé, majd egyenesen vagy háromszáz métert, aztán jobbra, majd balra. Megérkeztünk képzeletben az öltözőkhöz, és ahhoz a raktárépülethez, melyen harangot imitálva egy jókora vasdarab csüngött.
Fájrontkor lecsúszott egy üveg sör a Szőlőskert utcai kis élelmiszerbódéban. Természetesen emlékszem a sör márkájára is, hisz’ az a sörgyár támogatta egy időben a DAC-ot.
Persze a szőlőtőkéket azóta már kivágták, odatalálnék, viszont magánterület, építkezési terület. Vajon az Imre barátom által faragott Szent Orbán „szobor” meglehet-e még? Esetleg azóta egy komplett utcát építettek fel a kapun túl? Ezeknél az új típusú családi házaknál sosem lehet tudni. Merthogy az egykori Sikabonyt jól ismertem gyerekkoromból, de a drónmadár felvételein én is csak nagyokat „sasolok”.
Anno nagyapámmal a Gorkij suli mellett ereszkedtünk le arra az erdőnek ugyan nem nevezhető keskeny fás ösvényre, ami a Szövetkezeti utcához vitt ki minket. Napjainkra teljesen beépült, nagyjából az Ady utcában járunk, ám abban az időben legfeljebb tyúkok kapirgáltak a helyén. Ugyan hová vitte volna a papa az egy szem unokáját, ha nem a reptérre?! A sárga permetező röpcsikre pedig nem kellett sokat várni. A másik ilyen „attrakció” a sikabonyi harangláb volt, de ne kérdezzék, hogy miért!? – a választ csak egy kisgyerek tudná hitelesen előadni…