FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Az éppen három éve megjelenő riportsorozatunk aktuális vendége, nagyra becsült kollégánk édesapja, id. Szilvási Tibor, akivel a gazdag labdarúgói pályafutása mellett életútjáról és természetesen a DAC-hoz fűződő kapcsolatáról beszélgettünk. Tibor rögtön a találkozónk elején felajánlotta a tegeződést, amit tisztelettel fogadtam. A riport is ilyen formában íródott.
Szervusz Tibor, először is hadd gratuláljak, úgy tudom, a napokban lettél hetvenéves – bár ez egyáltalán nem látszik rajtad. Mi a titka a fiatalságodnak?
A történetem mottója, hogy segítsek másokon, hiszen ebben a rohanó világban mindannyian – mert mindenki a maga sikerének a kovácsa – vagy jó vagy a rossz felé lépünk. Legtöbbször a baráti kör megválasztásán múlik minden. Felsőpatonyban születtem 1953-ban, hároméves koromig ott laktunk. Mivel hétgyermekes családból származom, a szüleim mindig azt a megoldást választották, ami a lakhatás szempontból a legjobb számunkra. Elköltöztünk Szarva mellé, Kövecsesre. Itt kezdtem el tulajdonképpen megedződni. Szarvára jártam át iskolába, ami napi 3-3 kilométert jelentett gyalog, oda-vissza. Kimaradtam az első évfolyamból, majd továbbköltöztünk Patonyrétre, a tanulmányaimat is ott folytattam. Abban az időben mindenki nagycsaládosnak számított, a fő szórakozási lehetőséget pedig a foci jelentette, hiszen gyerek volt bőven. A szüleim az állattenyésztésben dolgoztak, ezen felül minden család önellátó volt, és háztáji gazdálkodással próbálták a legmegfelelőbb körülményeket megteremteni.
A hatodik évfolyamtól már Légre jártunk busszal, a diákok közt rendszeresen folytak vetélkedők. Itt jön képbe ismét a foci, mivel mindannyiunknak volt kedvenc együttese – nekem akkor speciel a Honvéd. Rendszeresen vettünk részt különféle tornákon, legyen az foci vagy atlétika, ezáltal nem egyszer eljutottunk a szerdahelyi stadionba is. 1966-67 környéken a Honvéd barátságos mérkőzésre érkezett Dunaszerdahelyre. Halvány emlékfoszlányokként megmaradt bennem, hogy édesapám motorkerékpáron vitt magával, mert hát a kedvenc csapatom játékát látnom kellett. A Tichy olyan bombagólt rúgott, hogy a labda beszorult a hálótartó vas közé. Ez a meccs volt az első személyes találkozásom a felnőtt focival, és egyben a DAC-cal…
Mikor költöztetek végül Dunaszerdahelyre?
Nyolcadikos koromban beválogattak az iskolacsapatba, majd az alapiskola elvégzése után a patonyréti ifjúsági csapatba. Időközben Pozsonyba kezdtem el járni inasiskolába, a sportolási lehetőség mindenütt adott volt, a sport szeretete belém ivódott.
1969-ben jöttünk be Szerdahelyre lakni, a legnagyobb szívfájdalmam az volt, hogy ott kellett hagynom a baráti társaságom. Képes voltam elbiciklizni Patonyrétre, lejátszottuk a meccsünket, aztán vissza Szerdahelyre.
Később persze lett jogosítványom és autóm is. Az ifjúságiból feljutottunk a felnőtt csapatba, kiváló társaság vett körül. Az „öregek” úgy terelgettek minket zöldfülű srácokat, ahogy a szülők egyengetik a gyerekük sorsát.
Szerdahelyen a stadion közelében telepedtünk le, így rendszeres látogatója lettem a DAC-meccseknek. A hátsó kapun, a salakpályán keresztül jártunk be és a prolitribünön álltunk. Hiába volt közel a stadion, mi már két órával a kezdés előtt kint voltunk, mivel minden mérkőzés előtt volt ún. előmérkőzés, ahol az ifjúsági csapat játszott. Ha jól emlékszem, a felnőttek akkor még a kerületi bajnokságban szerepeltek, majd szépen lassan araszolgattak felfelé. Felkerültek a divízióba, aztán a SZNL-be, majd a Föderális ligába.
Hogy alakult mindeközben a játékos pályafutásod?
Pályafutásom következő állomása a szülőfalum, Felsőpatony lett. Megnyertük az 1. B. osztályt, nagyon kimerítő idény volt számomra. Heti háromszor edzettünk, és mindeközben még Pozsonyban dolgoztam. Napi ingázás vonattal, majd fajront után irány busszal Felsőpatony. Söprögetőt játszottam világ életemben, ha kellett, beálltam a kapuba is, de azt nem szerettem. Jobb hátvéd, bal hátvéd, mikor, ki esett ki a keretből…
Egy év után a haverok elcsaltak Várkonyra focizni. Itt ismertem meg a feleségem, aki az Elektrosvit patronálta női kézilabdacsapatban játszott. Hosszú időt töltöttem Várkonyon, ez alatt – talán egy fél szezon erejéig – kipróbáltam magam a DAC B-ben is.
Bejöttünk a haverommal, Johancsik Ottóval – „Totyka”, talán így jobban ismered, a Kukučínon lakott. Közben munkahelyet is váltottam, Pozsonyból a szerdahelyi PHS-hez kerültem, ahol nagy divatja volt a sportnapoknak…
A DAC B abban az időben 1. B. osztályt játszott, Végh Tibi volt a kapusunk, jelenleg ő a klub elnöke. A Leoš Janiga „Öcsi”, Kolónyi Pista „Kolesz”-féle gárdához az A csapatból Sill Misi, Nagy Gabi, a Bajcsi testvérek, Brosz Józsi csatlakozott. Mellettük alig fértem be, kevés játéklehetőséget kaptam. Én persze szerettem futballozni, ezért visszamentem Várkonyra, ahol még jó pár évig játszottam. Utolsó nekifutásom az aktív fociban Kürt – ott fejeztem be. A „Szigi”, vagyis a Szigeti Attila játszott pl. abban az időben Kürtön. Elég sérülékeny lettem, megesett, hogy néhány perc után le kellett, hogy cseréljenek. Mese nincs, ami nem megy, azt nem lehetett erőltetni.
Egy időre lecsillapodott bennem a foci iránti vágy, majd pár hónapra rá elindult az öregfiúk járási bajnoksága. Az FC Kantors csapata, ahol a Poór Tibi „Chili” is a csapattársam lett. Kis idő múlva elég foghíjasak lettünk, hol elegen voltunk, hol nem. Aztán talán a húsgyáriakkal lett feltöltve a csapat. Egy darabig még működtünk, majd szétesett a Kantors és megszólítottak a Vízművek. Velük szintén elég sokáig fociztam, Megyeren volt a hazai pályánk. Csak az lett a gond, hogy egyre több fiatal érkezett a bajnokságba, akik közben még aktívan fociztak. Viszont én a negyvenes éveimben járva úgy gondoltam, előbbre való az egészségem, mint az öregfiúk liga.
A nagypályás focit felváltotta a kispályás, az örömfoci. A Nyugati lakótelepi alapiskola tornatermébe jártunk: Bufla Miki, Márk Karcsi, Varga Győző, Kovács Feri, Hideghéti Tibi, Szalacsi Vince, Csóka Imre, Sihelský Janó… szintén egy nagyszerű társaság, egészen a Covid-időszakig összejártunk.
Térjünk át a DAC-ra, mire vagy kikre emlékszel vissza szívesen?
A Velickýre Nagyszombatból, Katršákra, aki később bíráskodott is. Ők anno itt profiskodtak nálunk. Ez oda-vissza alapon működött, vagy innen ment valaki oda, esetleg a Slovanba, vagy onnét jött valaki Szerdahelyre. A Weisz Misi bácsi idején összefogtak a szövetkezetek, így lett első ligás csapata Szerdahelynek. Megtalálták azt a megoldást, ami mindenkinek megfelelt.
Legjobban a Pecze-időszak tetszett, amikor már felkerültünk a Csehszlovák ligába. Előtte pedig a Szikora Gyuri csapata, a Gőgh Kalmival. Mindenkor megvoltak a kedvenceim, elsősorban a hazaiak. A nagy tehetségek: Szikora intelligens játéka, Majoros Gyuriék, Audi, Tóth Laci. Mindegyikkel személyes kapcsolatban álltam, javarészt mindenki ismert mindenkit, hisz itt éltek közöttünk.
Egy időben kijött olyan rendelet, hogy minden csapatban kötelezően kell szerepelnie két darab 18 éves játékosnak. Ha jól emlékszem, Bertalan Gabival kezdődött vagy Hornyák Gabival? Amikor elmentek katonának, ismét jött két fiatal. Bennem mindig az volt, hogy ők a mi vérünk, itteniek, szorítani kell nekik, hogy jól menjen a soruk. Radványi Mikire meg Zsákovics Tibire is emlékszem. És nem utolsósorban Novota Janira a kapuban, aki kiválóan tudott irányítani. Na meg persze Kontár Zolira Patonyrétről. Neki az édesapjával, sőt a nagyapjával is fociztam annak idején.
Míg Pozsonyban dolgoztam, munkásszállón laktunk. Hétköznap mindig akadt kupameccs, vagy éppen bajnoki. Slovan, Inter, ČH, unalomból is kimentünk, és persze vonzott minket a foci. A másik dolog: abban az időben létezett egy olyan folyóirat, hogy Štart, amiben minden csapatnak a fényképét megtaláltad. A garázsomat komplett kitapétáztam ezekkel a csapatposzterekkel, a képek alatt a játékosok neveivel. Általában majdnem minden csapatban szerepelt környékbeli magyar srác, már az kihúzta az embert a stadionokba, követtem a szereplésüket. Vagy amikor valamelyik DAC-os berukkolt katonának, a Bertalan Chebbe, és így tovább.
Arra akarok mindezekből következtetni, hogy én azon csodálkozom, hová fajult napjainkra a fociláz. Anno jártunk mindenfelé, mentek a buszok: Prága, Ostrava, Pozsony, Trencsén stb… Beültem a Moszkvicsba és irány Pozsony, Nyitra, vagy Lévára kupameccsre, mégsem találkozunk sehol a maihoz hasonló gyűlölettel. Mindenhová el tudtunk menni, Nagyszombatban leállíthattam a kocsit bármelyik parkolóban, és nem kellett ketrecből néznem a meccset. Akadtak persze problémák, de nem volt agresszivitás, a szurkolók respektálták egymást. ’89 után aztán azt hitte mindenki, hogy már mindent szabad…
Új stadion, új korszak, jelenleg is sportolsz valamit?
Amíg érdekli az embert a mozgás – nem kell, hogy versenyszinten művelje azt – nem szabad megállni. Sétálok, rendszeresen kerékpározok, magam vagy a haverokkal…
Az új stadionban a C4 szektorban kezdem a 10. sorban Ferivel meg az Imrével. Előfordult, hogy amikor olyan idő volt, bizony jól megáztunk, hiába volt tető a fejünk felett. Aztán Neilinger Laci, a „Kulcsos” szólt, hogy elkészült a VIP-szektor, ezáltal a C3-ban felszabadultak helyek: – Van lehetőségem egy sort lefoglalni a haveroknak, ha akarsz, odajöhetsz.
Persze hogy kaptam az alkalmon, itt is megvan a szokott társaság, Laci ismerősei, meg akiket korábbról én is ismertem: Kvarda Tibi, Ambrovics Gyuri. A feleségem öccsét már én vittem oda, ő jóval fiatalabb tőlünk, kicsit hangosabb is. Én az a típus vagyok, aki inkább tapsol, mint kiabál. Amióta az új stadionban bérletes lettem, stabilan minden meccsen kint vagyok. Lacinak köszönhetően évek óta ugyanazon a helyen. Nem szeretném persze bántani azokat, akik a B-középbe járnak. Mindenkinek megvan a maga mentalitása, ők jobban beleélik magukat, mint mi.
Mindig is úgy voltam a focival, hogy az ellenfél nem ellenség! Én ilyen szemlélettel nézem az ellenfél csapatát is, és ha úgy adódik, megtapsolom.
Ez a tulajdonságom még az aktív időszakomból maradt bennem. Csapatkapitány voltam hosszú évekig, sok generáció kiöregedett mellőlem. Jöttek a fiatalok, és általában én voltam az, aki, ha kellett, irányítottam vagy lecsitítottam a kedélyeket. Remélem, egyszer megélem, hogy bajnokságot nyerünk, hisz ez minden DAC-os álma! Anno a nyárasdi kézisekre is jártunk szurkolni, ők az én generációm. És persze, akik még a szívem csücske, a DAC kézilabdás lányok. Minden hazai mérkőzésükön ott vagyok. Ami a fociban eddig nem sikerült, a lányok óriásit küzdöttek, és meglett a bajnoki cím – amihez ezúton is szívből gratulálok.
Sokszor csalódottan megyünk haza a stadionból, mert nem azt kapjuk, amit vártunk. De azért legközelebb is kihúzza az embert a szíve és egymást hecceljük meccs előtt, vajon hogy alakul a mai nap? Ez a foci már nem az a régi idők focija, nincsenek Szikora Gyurik. Nincs egy Pintér Attila sem, aki ha kapura rúgta a labdát, füstölt minden körülötte. Nekik még volt rúgótechnikájuk, most eltelik úgy a mérkőzés, hogy szinte alig lövünk kapura. Ez a sokpasszos játék és a visszapasszok nem mennek a begyembe.
Ki merem jelenteni, hogy a Rudo Pavlíknál jobb középpályást sosem láttam a DAC-ban.
Volt egy Rudo Pavlík igen, vagy Kováč „Kofi”. Ők, ha megkapták a labdát, felnéztek és indítottak. Mindig is az olyan típusú labdarúgókat kedveltem, akik láttak a pályán, és a pillanat tört része alatt cselekedtek. A mostani csapatból talán csak Káčer játszik ilyen felfogásban.
Minden korszakban voltak fiatalok, ugyanúgy Novota Jani vagy Szabó Ottó, aki szintén hazai volt és tudta hergelni a társakat. Straka Gabi, Gőgh Árpi, hátukra vették a pályát és mentek előre. Én ezt hiányolom a mostani csapatból.
Attól is függ persze, mire ösztönözi az edző a játékosokat. Annak idején, fiatalkoromban elvégeztem az edzői tanfolyamot is. Még nyugodjék Sidó Franci bácsi tartotta, aki szépen aprólékosan elmagyarázta a játék lényegét. Ehhez jött még az évek során a rengeteg tapasztalat. Minden csapatnak megvoltak a vezéregyéniségei, akik nem mindegy, hogy bántak a fiatalokkal. Nem leteremteni kell azt a fiatalt, hogy a focitól is elmenjen a kedve, hanem motiválni: nem baj fiam, legközelebb majd biztosan sikerül!
Az első edzőm, nyugodjék Czanik Laci bácsi Patonyréten ilyen típusú volt. Tudta, kivel, hogyan lehet beszélni. Velem hiába kiabált volna, mert én otthagyom őt. Ahol a szép szó nem segít, ott semmi sem segít. Szóval hajrá az egész DAC-családnak: keményen a cél érdekében és az álmainkért!
Legyen a riport végszava is ez, ha megengeded: „Az ellenfél nem ellenség!” Köszönöm a beszélgetést és a vendéglátást, Tibor. Hajrá, DAC!