Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Hosszúréti István és Bartalos Judit
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
A DAC összehozza az embereket, a focimeccseken barátságok köttetnek. Olykor pedig megesik, hogy a dolgos hétköznapok miatt bizony csak a hétvégén jön össze úgy istenigazából a család. Na és hol máshol, mint a stadionban!? Mert ahogy Judit említette a beszélgetésünk során: „A gyerekeink sem mindig jók, néha nem fogadnak szót, de ők a mi gyerekeink. A DAC a mi csapatunk, nem adhatjuk fel csak azért, mert nem úgy sikerült a mérkőzés, ahogy azt elképzeltük.” Ezúttal egy hamisítatlan DAC-os család volt riportsorozatunk vendége Felsőpatonyból. Név szerint Hosszúréti István és párja Bartalos Judit, valamint István lányai: Hosszúréti Mónika és Stefánia.
Üdvözöllek benneteket. Talán kezdjük azzal, amit Pista mondott a megismerkedésük elején: „Nálunk akkor van együtt a család, amikor DAC-meccs van!” Szóval, mióta tart ez a fociszeretet a családban?
Pista: Rimajánosi községből származom, Rimaszombat mellől. Annak idején, a távolság miatt talán kétszer ha eljutottam DAC-meccsre. Háromszáz kilométer! Viszont, ha a tévé közvetített DAC-mérkőzést, azt mindig kötelező volt megnézni… Közvetve egy munkalehetőség hozott a Csallóközbe. Elváltam, itt ismerkedtem meg a párommal, Judittal. Neki két családja van, nekem három, vagyis összesen öt gyermek. Kézenfekvő lett, hogy ha már idehozott a sors, akkor a DAC is rendszeresen szerepeljen a hétvégi programban. Először csak ketten jártunk a párommal, azután csatlakozott hozzánk a két lányom, Mónika majd tavaly decembertől Stefánia is.
Kezdetben kizárólag a hazai találkozókat látogattuk, de miután Stefi is hozzánk került, már az idegenbeli mérkőzésekre is elkísérjük a csapatot. Minden nagyon szép, minden nagyon jó, a mostohatestvérek jól kijönnek egymással.
Csak éppen rengeteg munkánk van, és nem győzünk semmit. Viszont az a szombat vagy vasárnap, vagyis a meccsnap, az a miénk! Megoldjuk, hogy ne jöjjön közbe semmi, ha kell, akkor a párom szolgálatot cserél.
Vagy legutóbb például búcsú volt a faluban, és köztudott, hogy faluhelyen a búcsú napja az a vasárnap. Nahát, mi szombaton ettük a vasárnapi búcsúi ebédet a családdal, mivel másnap játszott a DAC. Azt azért mégsem mondhatjuk a gyerekeknek, hogy ma nincs ebéd, csomagoljatok, mert mi indulunk focira.
Judit: Én odahaza, Felsőpatonyban ebben nőttem fel. Édesapám és a bátyám szintén nagy focirajongó hírében állt. Apu valamikor a felsőpatonyi egyesület pénztárosa volt, én pedig eljártam vele jegyet szedni… Majd, amikor férjhez mentem, egész más irányt vett az életem – a foci teljesen kimaradt belőle, a volt férjemet ugyanis egyáltalán nem érdekelte. Sok évvel később elváltam, és amikor megismerkedtem a Pityuval, akkor csöppentem vissza az egészbe. Ha kell, a DAC miatt szolgálatot cserélek. Azt szoktam mondani, hogy nem muszáj, mert lejátsszák nélkülem is azt a meccset… – de még sosem fordult elő, hogy ne tudtam volna megegyezni a kollégákkal.
Tehát a foci szeretete anno megvolt, azt, hogy újra fellángoljon bennem, az alkalom szülte. Vagyis a sors keze hozta ismét így. Az én gyerekeimet, Gergelyt és Flórát nem érdekli a foci, értelemszerűen ők nem ebben nevelkedtek. Pityu két lánya viszont rajonganak érte.
Akkor térjünk át a Hosszúréti lányokra, Krstović, illetve Goure mezben. Mónika és Stefi, nektek mit jelent a DAC?
Mónika: Hétvégenként együtt megyünk a családdal, együtt szurkolunk a DAC-nak – mi ezt így szeretjük. A stadionbéli emóciók, az emberek együvé tartozása, ami megfogott. Akkor is, amikor vesztésre állunk! A szurkolók nem hallgatnak el, hanem tovább biztatják a csapatot, énekelnek. Sosem adják fel!
Stefi: A DAC a szívügyem, ahogy maga a MOL Aréna kulisszája is. Jól érzem magam, ott vannak a barátnőim, akik szintén minden meccsre eljárnak. Együtt énekelünk, együtt szurkolunk, néha olyat is, amit nem szabadna. Amikor kikapunk, szomorú vagyok, olykor még sírok is miatta. Sokat jelent, ha egy játékos nekem adja a mezét, de az aláírásokat szintén gyűjtöm.
A foci amolyan motivációt jelent nekem a tanulásban, mivel ahhoz, hogy mehessek én is DAC-meccsre, először el kell végeznem a házi feladataimat.
Judit: Az osztálytársai irigykedve néznek rá, amikor az iskolában tartja a beszámolókat. Igyekszünk úgy alakítani mindent, hogy focira mindig eljussunk. Mivel idegenbeli mérkőzésekre is járunk – és például a Stefinek pont akkor van a születésnapja, amikor Zsolnán játszunk – a rimaszombati mamánál alszunk, majd onnét utazunk Zsolnára.
Pista: A nagymihályi meccset is így oldottuk meg. Egy nappal korábban indultunk, ott aludtunk Rimaszombatban, majd másnap irány Nagymihály.
A környékről rengeteg DAC-szurkolót ismerek, hogy csak Rimaszécset vagy Gömörhorkát említsem.
Pista: A DAC találkozói jó alkalmat szolgáltatnak, hogy a felvidéki magyarság összejöjjön. Mert hát ilyen szép számban szinte kizárólag csak a DAC tudja rendszeresen megszólítani az embereket. Nálunk, a palóc vidéken is akadnak búcsúk, koncertek, de annyi magyar, mint Dunaszerdahelyen, sosem jött össze. Talán a Himnusz, a Nélküled eléneklése generálja mindezt, illetve a magyar szó, hogy itt magyarul drukkolnak. Első alkalommal a C szektorban voltunk, rögtön megtetszett a kapu mögötti hangulat. Azóta a B-be járunk minden meccsen így négyen, közvetlenül a dombosok fölé.
Sőt, a 70 éves mamát is elvisszük, ha van kedve, amikor itt van nálunk. Máskor hív otthonról: „hallottam, hogy győzött a DAC”, vagy „hallottam, hogy kikaptak”. Belesodortam mindenkit a családban, sárga-kékek lettek, velünk együtt.
Vagyis nektek, felnőtteknek is a szívügyetek lett a DAC!?
Pista: Nekünk ez a B-szektor nagyon bejött, rengeteg barátot találtunk ott. Máskor nincs idő ilyenre, munkába járunk, korán reggel kelünk, késő este fekszünk, másnap ugyanez. Nincs idő barátkozni, de a hétvégi focis alkalmak, erre is jók. Stefit nagyon szeretik, volt, hogy meg is könnyeztem már. Zsolnán felvették a nyakukba, mert máshogy nem érték volna el letépni a Slovan-matricát. A kislányom letépte és mindenki tapsolt. Néha találkozunk rimaszombatiakkal is, amikor Besztercebányán játszott a DAC, oda is eljöttek. A Gömöralmágyból, Détérből érkezőkkel Zólyombrézón futottunk össze legutóbb. Viszont a Slovan ellen a vendégszurkolóknál is láttuk a „Divízia Gemer” drapit, merthogy a gömöriek között is akadnak híveik. Persze, ők nem magyarok.
Amikor a Krstovićtól megkaptuk a mezét, az is Zsolnán történt. Előzőleg küldtem neki üzenetet, de vagy fél évig tartott, mire egyszercsak válaszolt.
Zsolnán tele volt a kerítés töve gyerekekkel, mindegyikük várta, mert látták, hogy közelít, és levetette a mezét. Bedugta a rácsok között, majd a Stefire mutatott. Ez a kislány olyan boldog volt, a mezt sokáig ki sem szabadott mosni.
Legutóbb a Goure-ra készültünk: kinti meccs lesz, Szakolcán, muszáj megszereznünk. Készítettünk egy drapit, vasárnap délig azt festette a család: „Gouré, elkérhetném a mezed? – felirattal, angolul. Stefi sárga hajfonatokkal utazott Szakolcára, előzőleg meglátta, hogy a Roman lányának is sárga copfjai vannak. Nahát, a páromnak menten be kellett szereznie valami sárga sprayt a hajára.
Judit: Azelőtt, míg nem jártam a DAC-ra, és meghallgattam a Nélküledet a YouTube-on, könny csordult a szemembe. Az Arénában lehetsz magyar, érzed, hogy mennyien vagyunk. És oda el kell menni, át kell élni egyszer mindenkinek. Mégha alig jut idő másra, szinte semmire sem, a gyerekeken kívül. A lányom felől pedig már nagymama is vagyok. Az unokatestvérem – aki a szomszéd utcában lakik – már fél éve hív, menjek át egy kávéra. Még nem jutottam át hozzá, de Nagymihályra a DAC miatt már igen.
Legutóbb, amikor kikaptunk, és jöttünk haza autóval, azt mondtuk, ilyen is megtörténik. A gyerekeink sem mindig jók, néha nem fogadnak szót, de ők a mi gyerekeink.
A DAC a mi csapatunk, nem adhatjuk fel csak azért, mert nem úgy sikerült a mérkőzés, ahogy azt elképzeltük.
Annyi DAC-os pohár, ami nálunk otthon a teraszon van, szerintem csak kevés helyen. Dunát lehetne rekeszteni velük.
Pista: A Slovan ellen kevesen bíztak a győzelemben, de én közte voltam annak a kb. 7%-nak. Nem úgy megy a szekér, ahogy szeretnénk, de mindig bíznunk kell a jobb folytatásban. Annak idején, az első mérkőzéseken az a rengeteg ember, fiatalok, idősek, mama-papa kispárnával a kezükben – akkor döntöttem el, hogy anyut is elhozom egyszer. Rimajánosiban, az üzletből egy ötven körüli haverom – aki amúgy Fradista – követ engem, merthogy itt milyen jó a hangulat. DAC-sálat, poharat, meg miegymást kellett küldenem neki. Vagy amikor megyünk Gömörbe, átjönnek a szomszédok, barátok, megbeszéljük a klub körüli dolgokat. Tudják jól, hogy nekünk meccsnapkor minden a fociról szól, és úgy szeretjük a DAC-ot, mint a családunkat.
Sokszor mondják, hogy drága a belépőjegy, viszont hasonlítsuk már össze pár stadionnal a dunaszerdahelyi Arénát. Itt a vécében szinte ehetnél a földről, másutt kilincs sincs, úgy kell őriznünk egymást. Nincs külön férfi és női vécé, ülőkék letörve. Nem is értem, hogy engedhetnek ilyen csapatokat a ligában játszani? Hiába mész te nyolc euróért vagy hatért, ha nincs semmi színvonal. Persze, amennyiben jó a meccs, az ilyen dolgok talán nem is számítanak. Na de, amikor három órát úton vagy, és el szeretnéd végezni a dolgodat a stadionban, majd szembe találkozol egyetlen toy-toy vécével?!
Valóban, olykor ezt az oldalát is látni kell és mérlegelni. Persze, a jó foci a leginkább megfizethetetlen. Köszönöm szépen a beszélgetést. Hajrá, DAC!