A kultúránkban teljesen elfogadott, ha valaki testi fájdalmairól beszél, és ilyenkor joggal számíthat együttérzésre. Ám még mindig tabunak számít a lelki eredetű panaszaink felemlegetése. Ennél a kényes témánál sokan feszengeni kezdenek, így aki szenved, gyakran inkább a hallgatást választja. Pedig alig van olyan köztünk, aki élete valamely pontján ne küzdött volna mentális problémákkal, aki ne tapasztalta volna meg, mekkora ereje lehet a gyötrő gondolatoknak, vagy ne ismerné, mi az a szorongás. Épp emiatt tematizáltuk ezt a küzdelmet októberi verseinkben – merthogy igenis fontos erről beszélni, írni, párbeszédet indítani. A gyógyulás ugyanis kezdődhet akár éppen ezzel.
Sipos Janka: Denevér
Testemben célirányos vegyészet zajlik.
Hormonok fortyognak, szűkülő erek falán dönget a sűrű vér,
csontjaimból szökik a kalcium.
Lassan mos partot bennem a szorongás.
Barlangokat váj a szürkeállományba,
s a résekbe rögtön egész denevérkolóniák költöznek:
lomhán berregő, barnásfekete gondolatok.
Üledékük rétege egyre vastagszik,
fokozatosan borítja be tudatom.
Minden bejövő egyszerű inger
szinapszisok sora mentén alakul át,
hogy üzemanyaga legyen végül
egy mélyebb rettegésnek.
A rettegés, akár a denevér, rejtőzködő éjjeli állat.
A nappali nyüzsgés után ébred,
jóformán láthatatlan, hangtalan csap le áldozatára
akrobatákat megszégyenítő mozgással.
Néha már-már összetöri magát valami tömör bizonyosságon,
s úgy tűnik, vége, de az utolsó töredékmásodpercben
logikai kanyart vesz, nyugtalankodik tovább.
A reggel pedig csupa illúzió.
Az ember úgy hiszi, hazatalált,
de csak valami ismerős idegenségben dadog dideregve.
Kortyolja jobb híján a langyos kávét,
megvakar ezt-azt az asztallap alatt,
köszönésfélét motyog a többi ébredőnek
és feszeng, amiért az éjszaka sarát meztelen talpán a konyhába hozta.
