FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Húsz évvel ezelőtt történt az eset, emlékszem rá, majd’ egész nap esett. Nem fogom verssel terhelni az elméket, inkább dobjatok Ti is egy emléket! Szóval éppen az idén lesz 20 esztendeje, hogy 2004 augusztusában a Szent István tér túloldalán kimértek egy háromszög alakú pár négyzetméternyi területet. A parkot is rendbe rakták: a fákat megbotolták, a sövényeket megnyírták, a régi padokat újakra cserélték.
Kevés olyan utcája vagy tere van városunknak, amiről el bírjuk képzelni, mi lehetett a helyén száz éve. A Szent István tér egy ilyen hely, mivel sosem volt beépítve. Itt bizony anno egy hosszúkás tó terült el, a Zipszer-tó. Csupán az egyik oldalán – a Temetősoron – sorakoztak nádfedeles házak. Nevét egy bizonyos Zipszer Náthán dunaszerdahelyi ügyvédről kapta, akinek anno egy vásári szónoklata félresikeredett, s ezért futnia kellett az őt kergető tömeg elől. Emberünk akkor itt, a tóban talált magának rejtekhelyet.
Az elposványosodott tavat végül 1936-ban betemették, és a területet a mostanihoz hasonlóan beparkosították.
1939-ben a város felöli oldalán falazott ereklyés zászlótartóra vonták fel az Országzászlót, majd a bástyaszerű emlékművet a 2. világháború után cseh katonák megrongálták. Helyére előbb egy kisebb szocialista emlékművet, majd 1971-ben a napjainkban is meglévő, Nagy János szobrászművész által alkotott 2. világháborús Mártíremlékmű került.
A hegesztett vörösrézlemezből készült szoborcsoport emberi testrészeket ábrázolva emlékeztet a háború borzalmaira.
Így lett az idők során az egykori Zipszer-tóból előbb Országzászló tér, majd Május 1. tér, a rendszerváltás után pedig Szent István tér. Mindeközben a környék amolyan középiskolai negyede lett Dunaszerdahelynek, amely „negyednek” állandó lakosa alig, kollégiumi bentlakásos diákja viszont annál több akad.
A tér elnevezéséből kifolyólag szinte adta magát, hogy előbb-utóbb államalapító királyunknak is legyen itt saját emlékműve.
2004. augusztus 20-a pénteki napra esett, aznap egy fehér lepellel letakart szobor állt a kicsinosított park végében. Tudni kell, hogy Szent István napja számomra nem csupán egy a magyar ünnepek közül: augusztus 20-a egyben a születésem napja is. Így mindenkor duplán különleges évforduló az életemben, s ha tréfásan közelítem meg:
Minden évben tűzijátékkal ajándékoznak meg engem.
Augusztus 20-ára általában elromlik az időjárás, nem volt ez másképp húsz esztendeje sem. A Szent István tér parkjának ösvényei aznap a borús idő ellenére megteltek nyüzsgéssel. A városi, valamint a környékbeli polgárok nem csak a letakart szoborra voltak kíváncsiak, hanem az azt követő ünnepi előadásra is. Szent István emlékművét végül Pázmány Péter, Dunaszerdahely akkori polgármestere leplezte le, s a jelenlévő egyházi vezetők fel is szentelték azt.
A márvány, bronz és homokkő ötvözéséből készült Szent István-emlékmű Lipcsey György szobrászművész alkotása.
Miközben lehullt a lepel, az érdeklődő tekintetek egy pillanatra kimerevedtek. Meglehet páran Szent István életnagyságú szobrát várták, aki férfias alakjával előbukkan alóla. Első királyunk helyett viszont egy beszédes emlékművet kaptak, amelynek a tetején lévő Szent Korona jelképezi a magyar egységet és államiságot, a koronát tartó, hosszúra nyúló oszlop pedig a nemzet hajlíthatatlan gerincét. A szoboravatást követően a Felvidéki Rockszínpad bemutatta az „István, a király” című rockoperát a zsúfolásig megtelt téren.
Jelen voltam én is, ahogy azóta szinte minden augusztus 20-án. Kivéve a tavalyit…
„Hol vagy, István király? Téged magyar kíván…” Az évek során az emlékmű megelevenedett, és a Szent István-napi ünnepségek központi színhelye lett. Ám az év többi napján akadt, ki tán ellenséget látva benne, letörte a Szent Korona ferde keresztjét, míg máskor a talapzat sarkáról tűnt el egy-egy oszlopocska. Néha pedig fociszurkolókat ajzott fel magyarságtudatukban, akik mellőle indultak a messzi túrákra, hogy kedvenc csapatukat idegen földön is buzdítsák a „harcban”…
