FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
„A hagyomány nem beteg, hogy ápolni kelljen, a hagyományt nem akarják ellopni, hogy őrizni kelljen, a hagyományt élni kell. Mi azt tesszük.” Ez áll a kétszemélyes (és majdnem világhírű) Kuttyomfitty Társulat honlapján, ahol azt is láthatja ország és világ, hogy a főleg gyermekeknek készülő műsoraikban – egyedülálló módon – négy előadói eszközt használnak: a néptáncot, a népdalokat, a szöveget és a bábokat. És hogy kik ők? A mini társulatot egy házaspár, Dobsa Fodor Mónika és Dobsa Tamás alkotják, mindketten a népművészet ifjú mesterei és Fülöp Ferenc-díjas táncosok. Mónika magyar-történelem szakon végzett a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészkarán, egyetemi évei alatt a Szőttesben táncolt, ezt követően pedig az Ifjú Szivek profi táncosa volt. Akárcsak Tamás, aki már a Kuttyomfitty létrejötte előtt néptáncpedagógusként is tevékenykedett. Felléptek már a Nemzeti Színház nagyszínpadán és az idén – ha jól számolom – ötödik alkalommal rendezik meg Kuttyomfitty Társulat meseudvarát Ekecsen, ami mondhatni, már hagyománnyá vált a faluban.
Mónika, Tomi – nagyon köszönöm, hogy elfogadtátok a meghívást, köszöntelek titeket!
Mi is köszönjük a meghívást és sok szeretettel üdvözlünk mindenkit.
Régóta ismerjük egymást, de azért megkérdezném: tánc, aztán szerelem vagy szerelem és aztán tánc? A találkozási pont Mindkettőtök életében Pozsony városához és a tánchoz kötődik. Jól gondolom?
T: Mónikának igen, nekem annyira nem. Úgy ismertük meg egymást, hogy mindketten Pozsonyban táncoltunk, csak „ellenséges” együttesben: én a Szőttesben, ő pedig az Ifjú Szivekben.
Utána viszont te is a Szivekhez kerültél…
T: Oda gyakorlatilag már ketten együtt kerültünk. 1996-ban Dunaszerdahelyen megalakult a Dunaág Kamara Táncegyüttes, amelynek az egyik alapító tagja voltam. Mónika is csatlakozott hozzánk, és onnan datálódik a megismerkedésünk.
Mónika, ha jól tudom, te apácaszakállasi vagy…
M: Igen, de Ekecs mellett mintha ez elfelejtődne. Ahova lehet, szeretjük beírni, hogy Apácaszakállas, mert ez egy különleges név, meg ott is lakunk.
Még mindig fennáll az ellentét a Szőttes és az Ifjú Szivek között?
M: Szerintünk már nincs ilyenről szó. Akkoriban olyan emberek jártak a Szőttesbe, akik úgy érezték, ők találták fel a spanyolviaszt. Mivel oda jártam, nem voltam képes azonnal korrigálni a más táncegyüttesekhez való hozzáállást. Én is úgy gondoltam, hogy a többiek ügyetlenek. Volt bennünk egy kis gőg, ami mai szemmel nézve már nevetséges, akkoriban nem igazán álltunk szóba a tánccsoport tagjaival.
Melyik időszakról beszélünk?
M: A kilencvenes évek közepéről-végéről. Ezek visszatekintve gyerekes dolgok voltak, mint sok minden az életünkben. Volt, hogy találkoztunk valamilyen fesztiválon, sőt még táncoltunk is. Tomi felkért, de pár lépés után lehúzták a táncot. Akkor még talán nem volt ott az ideje annak, hogy találkozzunk, ennek később kellett megtörténnie. Amikor Tomi Dunaszerdahelyen megalapította a Dunaág Táncegyüttest, hívtak engem is táncolni. Érdekesség, hogy hónapokig nem is találkoztunk, sikerült mindig elkerülnünk egymást a próbák alkalmával.
Videóinterjú
Menyhárt Dodi vendége a Kuttyomfitty Társulat | Magunk között
Mikor volt a nagy találkozás?
T: Próbákon táncoltunk együtt, akkor alakult ki a szerelem. Azt pontosan tudom, mikor jöttünk össze, de teljesen más, amikor valakivel együtt táncolunk, megérintjük. Ilyenkor gyorsan kiderül, működik-e az a bizonyos kémia. Ezt a táncnál hihetetlenül fontos. Úgy látszik, akkor ez nálunk működött.
M: Én egyébként javasolnám a fiataloknak, hogy menjenek el bármilyen társastáncot táncolni. Az se baj, ha nem fűlik a foguk a néptánchoz, akkor táncoljanak latint, mivel nagyon sokat elárul a másik emberről az, hogyan táncol. Esetleg rángat, szorít, kellemes vagy kellemetlen a közelsége, talán nem is mer irányítani, tudunk együtt mozdulni? Egy páros táncból sokkal több minden kiderül a másikról, mintha csak órákat beszélgetnénk egymással.
T: Nem véletlenül volt a régi idők báljaiban hagyomány, hogy az emberek ott választották ki egymás partnereit. Ilyenkor a falu legjobban táncoló legénye elvehette a falu leggazdagabb lányát, még ha a fiú szegény is volt, mert annyira jól táncolt. Kapósak voltak azok a legények és leányok, akik jól tudták magukat produkálni a táncparketten.
M: Aki jól táncol, arról feltételezhető, hogy ügyes. Van ritmusérzéke, jól mozog, fel tudja mérni a terepet, látja a teret. Egy csomó minden van benne, amire nem is gondolnánk. Ez feltételezi, hogy esetleg az élet más területein is ügyes, talpraesett.
A történetetekből család lett, két gyermeketek is van. Az interneten sok mindent lehet olvasni rólatok, a legutóbb azt olvastam, hogy a fiatok születése után egy vasalás közepette sírva fakadtál, mert annyira szerettél volna visszatérni a színpadra. Ekkor kezdődött a család mellett egy olyan vállalkozás, lépés az ismeretlenbe, amit manapság már nemcsak Felvidék-szerte, hanem Kárpát-medence-szerte úgy ismernek, mint a Kuttyomfitty Társulat. Immár a tizennyolcadik műsorotokat gyártjátok, emellett szinte valamennyi felvidéki iskola, óvoda környezetében megfordultatok. Akkor ez meg egy valami teljesen ismeretlen dolog volt, de nem féltetek belevágni.
T: 2011-et írunk, ekkor fejeztem be a profi táncosi pályafutásomat az Ifjú Szivekben. Mónika otthon volt anyaságin, de úgy éreztük, hogy még túl fiatalok és túl szépek vagyunk otthagyni a színpadot. Akkor is rengeteg műsorötletem volt, három együttesben dolgoztam az Ifjú Szivek mellett művészeti vezetőként, sok helyre jártunk tanítani is, koreográfiákat és műsorokat készítettünk. Volt egy ötletem, hogy betyárokkal csináljunk egy műsort, amit egy teljesen más koncepció mentén gondoltam kivitelezni, de rájöttem, hogy ez nem fog menni anyagilag és szervezésileg sem. Akkoriban még nem volt annyi fiatal táncos, mint manapság, az utolsó tíz-tizenöt évben szerencsére jönnek és csinálják. Azon gondolkodtam, hogyan lehetne ezt mégis megcsinálni, és szerencsére Mónika akkor járt Budapestre Waldorf pedagógiai képzésre. Mónika csoporttársa volt a pozsonyeperjesi Rebro Ági, akinek a nevét nagyon gyorsan össze lehet kapcsolni a bábozással. Mónikával beszélgettek a megvalósítás lehetőségéről és felmerült az ötlet, hogy miért ne lehetne bábokkal helyettesíteni az embereket? Így kezdődött: összeültünk hárman és elkezdtünk agyalni. Megvolt az általam készített műsorszerkezet és 2012 januárjában már be is mutattuk az első műsort – ez volt a „Betyárok így éltek, úgy éltek”. Először úgy beszéltük meg, hogy tíz-tizenöt előadás után kalap-kabát, befejezzük, de szerencsére nem így lett.
Komoly ismeretlenbe lépés volt, hogy ti ezt főállásban csináljátok. Ebből éltek?
T: Igen, de nem így indult. Az első évben teljesen ismeretlenül több mint hatvan előadásunk volt, ami a második évben felment százra. Jelenleg kétszáz az éves átlag.
M: A legtöbb 216 fellépés egy évben, de az már nagyon sok volt.
T: Tavaly volt 178, de elég is volt. Pláne úgy, hogy csomó műsorunk van, nehéz a repertoárban tartani mindent. Tizennyolc elkészült műsoruk van, de például a betyáros műsor már nem része a repertoárunknak. Jelenleg pihentetjük, de lehet, hogy egy nap visszahozzuk. Egyszer egyébként már leporoltuk. Volt néhány olyan műsorunk is, amelyekkel rosszkor jöttünk ki, mivel több együttes is készített ilyen jellegűt akkoriban. Az egyik ilyennek Magyar Tánctár volt a címe. Az Ifjú Sziveknek és a Csallóközinek is volt hasonló műsora, és ugyebár ezt el is kellett volna adni.
M: Nekem fontos, hogy egy műsor szórakoztasson, az pedig nem szórakoztatott. Nekem sokkal izgalmasabb előadni egy történetet, így nem bántam, hogy lekerült a repertoárról.
Tudjuk, hogy Tomi a technikai megoldások embere. Mónika, Te hogy álltál ehhez a táncos zenész-komikus dologhoz? Úgy tapasztalom, hogy elismertek vagytok, keresett portéka a Kuttyomfitty, de általában a nők igyekeznek minden helyzetben a biztonságot keresni.
M: Akkoriban nem is értettem, mi célból születtem a világra, nem láttam az irányt. Csomó mindent tanultam, sok dolgot kipróbáltam, de úgy éreztem, egyik sem az igazi. Egyszer valaki azt mondta, arra kell visszagondolni, mit szerettünk tizenegykét évesen. Amit akkor szerettünk, hívogatott, ami felpezsdített, lelkesedéssel töltött el, az a helyes irány. Nekem akkoriban ezek a zenés-táncos filmek, a musicalek voltak. Bármi, ami kapcsolódott a zenéhez, tánchoz. Nagyon későn, tizennyolc esztendősen kezdtem el táncolni a Szőttesben, bár sosem késő megtanulni táncolni. Amikor például Győrbe jártam mozgásfejlesztő képzésre, az ottani professzor azt mondta, hogy tizennyolc éves kor után már jelentősen csökkennek a képességek. Nem értettem vele egyet, sosem késő elkezdeni. Az már egy másik kérdés, mennyi energiát akarunk belefektetni vagy, hogy milyen szintre jutunk el. Viszont ha jól érezzük magunkat benne és örömet okoz, akkor miért ne?
Amikor Tomi előállt az ötlettel, azt éreztem, hogy ez egy nagyon jó irány, és hogy csináljuk meg, vessük bele magunkat, hátha valami jó dolog sül ki belőle. Egyáltalán nem voltam kerékkötő, sőt nagyon is felvillanyozott a lehetőség.
Ez a tűz még megvan bennetek? Tudjuk, hogy nem ritkán komoly távolságokat kell megtennetek az előadásaitok helyszíneire, ráadásul rengeteg a pakolnivaló is…
T: Ez így van, nem mindig őszinte a mosolyunk.
M: Viszont azért vagyunk profik, hogy amikor elkezdődik az előadás, akkor olyan állapotba kerüljünk, hogy pont itt akarunk lenni, pont ezt akarjuk csinálni, méghozzá a maximumot nyújtva.
T: Tegyük hozzá, hogy a lehetőségek szerint, hiszen nem minden helyszínen azonosak a körülmények. Teljesen más színvonalat képvisel a Soproni Petőfi Színház, mint egy iskolai folyosó.
M: Mi ebből is megpróbáljuk a lehető legjobbat kihozni, de tudjuk, hogy egy iskolafolyosó rettenetesen visszhangzik, jól be kell hangosítani, tehát vannak kihívások.
Rögtön az elejétől professzionális hangosítással, világítással dolgoztatok?
T: Igyekeztünk, de nem. Valahogy úgy alakult, hogy az első műsorban csak én beszéltem. Volt egy mikroportom és vettünk két nagyon egyszerű ládát, amelyek közül az egyik gyakorlatilag aktív, a másik passzív volt. Ezeken mentek hátulról a zenei alapok, de el is voltak dugva a díszletbe. A harmadik műsorunknak 2012. december 5-én volt a bemutatója, előtte vettük meg az első komolyabb szettet, amit aztán használtunk, de azóta azt is lecseréltük.
Nem lehet egyszerű ennyi műsort műsoron és fejben tartani, plusz a kellékek – ez egy külön világ.
T: Annyiban szerencsénk van, hogy a technika segít. Ha kell, a laptopból visszanézzük az előadást. Sok olyan műsorunk van, amelyek időszakosak, de már ez sem teljesen igaz. A „Magyar Virtust” játszottuk már tavaly ősszel a balatonfüredi Romantikus Reformkor Fesztiválon, akárcsak a kistestvérét, az „Aki nem lép egyszerre” című műsort.
A „Magyar Virtus” egy felnőtteknek szóló műsor, versekkel, komoly szövegekkel, vetítéssel, és megcsináltuk ennek az óvodásoknak szóló változatát. A táncok ugyanazok, csak más miliőbe raktuk az egészet, egyszerűbb és rövidebb az üzenet.
M: Van egy nagyon aranyos kerettörténete, hogy testvérek vagyunk, játszunk, a padláson bújócskázunk. Van ott egy láda, amelyből egyszer csak trombitaszó harsan, benne van dédnagyapa mentéje, szablyája, kalapja.
Eközben ti rengeteget tanítotok a népművészetről is. Nemcsak mesterei, de közvetítői is vagytok ennek a letűnt kornak, amiből a hagyományaink fakadnak. És nemcsak a mi hagyományaink, hanem a körülöttünk élő népeké is, hiszen a műsoraitokban nem csak magyar néptánc jelenik meg.
T: Sőt, a legújabb műsorunkban, ami a „Paprika Jancsi, vagy nem!” nevet kapta, majdnem az a legkevesebb.
M: Ahogy Tomi elképzeli a dolgokat, nem konkrét néptáncban gondolkodik, hanem hogy mi az, ami a leginkább közvetíteni tudja a mondanivalót. Van olyan, hogy ez éppenséggel egy szlovák vagy román tánc.
Elhangzik a műsorban, hogy éppen milyen táncot lát a közönség?
T: Nem, ezt műsora válogatja. Ha egy táncszínházban gondolkodunk, ott nem biztos, hogy el kell mondani. A Magyar Virtusban biztosan nem fog megjelenni egy román invertita, hiába gyönyörű, de mégis csak március 15-i műsorról van szó!
Ebből is látszik, hogy a szakmaiságra is odafigyeltek, a pedagógia az igényességben is megjelenik.
T: Igen, de ez sem szeretnénk szájbarágósan tenni, rábízzuk ezt a mondanivalóra.
A táncról beszéltünk, térjünk át a zenére. Még mindig Németh Dénessel és zenekarával dolgoztok együtt?
T: Persze. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, bevált az együttműködés. Megbeszéljük a dolgokat, ők is hoznak ötleteket, amikor feljátszásra kerül a műsor.
Mondjuk el azt is, hogy van egy kis fesztiválotok: az idén ötödik alkalommal mozgatjátok meg Ekecsen a falu apraja-nagyját és a környéket is. Ez komoly menedzselést is igényel, hiszen pályáztok ezekre a rendezvényekre. Ez a Meseudvar – tudjátok már, hogy idén mikor kerül megrendezésre?
T: Igen, 2024. szeptember 15-én, egy vasárnapi napon. A legelső is akkor volt, de akkor az hétköznapra esett. Kicsit kényszerből kellett ezt akkor meglépnünk, hiszen mikor elkezdtük a fesztiválokat 2020-ban, még javában tombolt a koronavírus-járvány, illetve valamilyen népművészeti fesztivált pedig pont arra a hétvégére csúsztattak. Azóta mindig vasárnapi napon rendeztük meg. Igyekszünk jót csinálni, nagyon jók a visszajelzések, olyan jelzőket kaptunk, amelyekre álmunkban sem gondoltunk volna. Nem akarunk nagyot markolni, többezres tömeget hozni és egyhetes fesztivált tartani – teljesen felesleges. Jót kell csinálni egy jó kis közönségnek!
A tűz, mint olyan, a kettőtök párkapcsolatából is építkezik. Van kiégés az egymást segítő kapcsolatban? Megesett, hogy jó ideig nem akartatok színpadot látni?
T: Mónikánál gyakrabban fordul elő ilyen. Én nyomnám, amíg bírjuk, de szerencsére fel szokták nyitni a szememet, hogy azért annyira mégsem bírjuk. Például a gyereknapi időszak nekünk két-három hétig szokott tartani. Ha valakit visszautasítunk, az gyakran megsértődik. Nekik el kell magyarázni, hogy a fellépéseken kívül is van életünk. Be kell iktatni szünnapokat, tudatosan kell tervezni. Eleinte nem figyeltünk erre, megesett, hogy az egyik nap Sopronban, a másik nap pedig Nyíregyházán léptünk fel. Februárban készülünk három-négy helyre Németországba, de majd meglátjuk, eljutunk-e a gazdatüntetések miatt: remélem, addig megoldódik a dolog. Ez arról jutott eszembe, hogy sok éve, amikor a „Magyar Virtust” mutattuk be, vasárnap jöttünk haza Németországból, hétfőn pedig volt a bemutató. Ma ezt már biztos nem vállalnám be.
A két gyermeketek hogyan éli meg, hogy apa és anya gyakran úton van?
M: A fiunknak nehezebb volt, ő műszaki érdeklődésű, így nem igazán értette, mit és miért csinálunk. Lányunk inkább művészlélek, ő talán jobban belenőtt, ráadásul felvették a győri Iparművészeti Szakgimnáziumba. Máshogy viszonyulnak hozzá, de ettől még lehet jó a kapcsolatunk. Ez sosem okozott gondot. Visszautalva az előző kérdésre, említettem, hogy volt év, amikor 216 fellépésünk volt. Akkor még nem figyeltünk arra, hogy ne menjünk nagyobb távokat. Akkor azt mondtam, hogy így ebben a formában ezt nem szeretném csinálni, mert ki akarom élvezni.
Mindig is erre vágytam, örülök, hogy ezt csinálhatom, de ha nem tudom felidézni, hogy megyek-e vagy jövök, akkor annak úgy nincs értelme. A helyzet úgy hozta, hogy visszább vettünk, de már végiggondoljuk, mi kerüljön egymás után, mire mondunk igent és mire nemet. Kénytelenek voltunk megtanulni nemet mondani, de a felnőtté válás folyamatához ez is hozzátartozik. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy önazonos legyek.
Tegyük fel, hogy felkérnek egy előadásra, ami két hónap múlva lesz. Igyekszem mindent megtenni, hogy akkorra a legjobb passzban legyek, de megeshet, hogy nem lesz kedvem színpadra lépni, de megteszem, hogy addigra már lesz kedvem. Viszont ha akkora a mennyiség, hogy nincs idő pihenni, regenerálódni, akkor végig kell gondolni, hogy miért is van ez az egész? Végig kell gondolni, hogy robot vagyok? Mi a célom egyáltalán? Megmutatni, hogy ezt is bírom? De kinek akarok bizonyítani és miért? Vannak kérdések, amelyekkel előbb-utóbb szembesül az ember. Jó esetben olyan választ ad rá, hogy meg kell tanulni nemet mondani és annyit vállalni, amennyit örömmel, tiszta szívvel tudunk csinálni.
T: Igen, még mielőtt a természet szól bele és esetleg kényszerpályára tesz.
Év végén összegzitek, hány kilométert mentetek, hány kávét ittatok?
M: Már leszoktunk a kávéról.
T: Nekem a doktornő mondta, hogy nem kellene még ezzel is pörgetnem magam.
M: Imádom a kávé illatát és ízét, viszont zizi leszek tőle, erre pedig semmi szükség.
A végére a két új műsorral kapcsolatosan kérdeznék. Azt olvastam, hogy a lakodalmak világába vezet: nem kell elárulni minden részletet, de azért tartsuk izgalomban a közönséget!
T: Ahogy haladunk előre az időben, inkább olyan dolgokhoz nyúlunk vissza, amelyek régen voltak a lakodalmakban, de mára már elfelejtődtek. Nem is biztos, hogy egy mai modern lakodalomban még megállná a helyét egyik-másik régi szokás. Ezeket fogjuk a gyerekeknek egy kicsit játékos formában bemutatni, őket is belevonva. A polgári táncokhoz, zenékhez fogunk hozzányúlni, jóformán csak azok lesznek benne. Ezekkel műsor közben is meg tudjuk mozgatni a gyerekeket. Lesz benne gyereklakodalom, vőfély, pap, de ez még alakulhat.
M: Egy műsor rengeteget változhat. Kedvencem „Az eltáncolt cipellők”, amely legalább kétszázszor volt színpadon. Ebben a százötvenedik előadás után változtattunk meg néhány dolgot és sajnáltuk, hogy ezek nem jutottak hamarabb az eszünkbe. Így tartjuk fent magunk számára az izgalmat. Ez a műsor evolúciója.
Tomi, te meg gondolom, pödörsz egyet a bajszodon. Zárásképpen mondjuk el ezt is…
T: Az utóbbi időben szeretünk a klasszikusokhoz is hozzányúlni és valahogy Petőfi, Arany és Jókai korát megidézni. Megpróbáljuk Arany János „A bajusz” című művét színre vinni, de ez így magában kevés lenne, ezért lesz a műsorban egy kevés történelmi áttekintés a bajszokról. Kevesen tudják, hogy Ádámnak nem volt bajsza, csak Éva intézte el, hogy legyen neki. Mivel a nőknek is van bajsza, ezzel is szórakozunk egy kicsit. Akinek nincs bajsza, annak is van. Interaktív lesz a műsor és az, hogy a felnőtteknek vagy inkább a gyerekeknek fog-e szólni, még kérdéses. Bár szerintem mindenkinek szól, de az biztos, hogy nem egy tipikus gyerekelőadás lesz.
Kíváncsian várjuk. Bennem még sok kérdés megfogalmazódhatna, de úgy gondolom, így is jól körbejártuk a Kuttyomfitty háza táját. Mielőtt még a bajszunk összeakadna, kívánok nektek ebben az évben is sok jó közönséget és színpadot, vállalható és önazonos előadást, pihenést is, szeptember 15-én a Meseudvarban pedig sok embert! Addig pedig vigyázzon rátok a Teremtő az útjaitokon: köszönöm szépen a beszélgetést!