FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Szurkolói rovatunk mai vendége a hungarikumnak számító vöröshagyma városából érkezett. A makói származású, de évek óta Dunaszerdahelyen élő Fóris Róberttel nem csak a DAC-hoz való kötődéséről beszélgettük.
Szervusz, Robi. Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. Hogy kerül egy magadfajta fiatalember a „hagyma városából” Dunaszerdahelyre, majd azon belül is a DAC-stadionba?
Kelet-Magyarországról, Makóról származom. Ott sem minden fenékig tejfel, ahogy gondolom itt Kelet-Szlovákiában sem. A fizetések nem voltak a legjobbak és az életszínvonal is hagyott némi kívánnivalót maga után. Úgy gondoltam hát, hogy szerencsét próbálok külföldön. Volt több címem is, majd egy makói barátommal, aki Galántán dolgozott, felvettem a kapcsolatot. Biztosított róla, hogy jó a munka, jó a bérezés, mindenki magyarul beszél, nem kell nyelvet sem tanulnom. Így kerültem végül 2016-ban Galántára, majd pár évvel később ide Dunaszerdahelyre.
Nyilván úgy jöttem a Felvidékre, hogy volt tudomásom a DAC-ról, televízióban rendszeresen néztem a DAC mérkőzéseit, hisz az M4 Sport csatorna gyakran közvetítette – főként a Slovan elleni derbiket. Elsősorban annak örültem, hogy van munkám, hogy sikerült beilleszkednem, a többi pedig jött magától. Megismerkedtem felvidéki magyarokkal, a munkatársaimmal, ők hoztak el magukkal 2018-ban Dunaszerdahelyre. A stadion még nem készült el teljesen, a D-szektor helyén az egykori főtribün állt.
Emlékszel erre a konkrét meccsre?
Ha jól emlékszem, Európa-liga meccs volt, talán a Tbiliszi ellen? A B-középben voltunk, és nagyon megtetszett a közeg. Először is a Nélküled. Ismertem a dalt, de nem gondoltam, hogy ekkora hatással lesz rám, és hogy ez a DAC himnusza. Ezt követte a magyar himnusz, ami végképp maga alá sodort. Így kerültem én is abba a forgatagba, ami tavalyelőtt érvényesült a legjobban, amikor elkezdtem idegenbeli mérkőzésekre is járni. Azok a buszos túrák a szurkolótábor legfanatikusabb tagjaival magával ragadott.
Odahaza Magyarországon a Fradi a kedvenc csapatom, amikor idekerültem a Felvidékre, egyértelmű lett, hogy csak a DAC-nak szurkolhatok. A kék egyébként is a kedvenc színem, a sárgát otthonról hoztam magammal – a makói egyesület zöld-sárga.
Nyilván én is észrevettem, hogy 2018-ban még sokkal többen jártak DAC-meccsre, mint most. Magában a B-középben is megváltozott a közeg. Tökéletes most is, nagyon jó viszonyban vagyok mindenkivel, úgy a kemény magból, mint a C-ből, AP-ből. De valami mégis megváltozott a klub háza táján, illetve a lelátón. És ez nem csak a játék, a színvonal miatt lehet. Talán az emberek lettek másabbak a covid után? Annak idején megesett, hogy Galántáról azért nem tudtunk eljönni, mert nem kaptunk jegyet. Manapság ilyen fel sem merül, igaz második éve már bérletes vagyok. Akikkel elkezdtem Galántáról járni, azokat sem látom mostanság nagyon.
Mi a véleményed rólunk, felvidéki magyarokról? Úgy gondolom, aki jártas a DAC-közegben, első kézből megtapasztalhatja az itteni magyarság helyzetét.
Teljesen más! A felvidéki magyarság sokkal összetartóbb, mint mi az anyaországban. Amikor egy anyaországi kijön a Felvidékre, ebbe a magyar közegbe, ezzel szembesül. Furcsállottam, hogy mi otthon miért nem tudjuk ugyanígy megélni, de aztán tudatosult bennem az is, hogy
itt Szlovákiában nehéz magyarnak lenni. Otthon nekünk természetes dolog, itt meg kell harcolnod érte. És mindezt a DAC mérkőzésein tapasztalod meg igazán. A stadion egy magyar bástya, egy szimbólum.
Idegenben meg, hogy is mondjam: tőlünk semmi olyan nem hangzik el, ami miatt utálniuk kéne minket. Mégis Pozsonyban a Slovanon, vagy Nagyszombatban alap, hogy „Üsd a magyart fejbe…” – mi nem így szurkolunk, mi a csapatot járunk támogatni, nem azért, hogy ócsároljuk a másik nemzetet. Ragadt rám már annyi szlovák nyelvtudás, hogy bizton kijelenthetem: mi kulturáltan szurkolunk, nem tudom, miért bántanak minket ennyire!? Pedig a szlovákok is Magyarországra járnak túrázni, kirándulni, sőt oda járnak át enni, bevásárolni. Lásd a covid alatt Győrbe pl.
Dübörgött is a gazdaság odaát. Egyébként hogy érzed magad itt köztünk?
Teljesen jól érzem magam itt a Felvidéken, nincs énnekem problémám senkivel. Voltak szlovák kollegáim Galántán, jól kijöttünk egymással. Aki emberileg úgy viszonyul hozzád, azzal te is ugyanúgy viselkedsz. Jó, nyilván éreztetik veled, hogy ők vannak otthon, de ebből még semmilyen atrocitásom nem származott. Nem úgy, mint pl. Pozsonyban! Olyan volt, mintha szíven szúrtak volna. „Üsd a magyart, üsd a magyart…” – azért na! És semmi nem történik, minden megy ugyanúgy tovább.
2008-ban sírva néztük otthon, amikor a készenlétisek lerohanták a dunaszerdahelyi szektort. Abból sem lett semmi, de még a bizonyíték sem került elő, hogy miért történt az, ami történt.
Az itteni magyarságnak a mindene a DAC, de sajnos ezt sem a játékosok, sem a tulajdonos nem tudatosítja kellően. Nem tudom, hol vannak az akadémistáink? Trencsénben, Rózsahegyen, Zsolnán, Besztercebányán, Komáromban, Győrben… pedig beférnének ebbe a csapatba is. Főleg ebbe a mostani csapatba. A szívem a DAC-é, de azt látom, hogy hozzuk a játékosokat a kispadokról, meg a sok sérültet. Szépen meggyógyítjuk, megtanítjuk focizni is, hogy majd pénzzé tegyük őket. Viszont addig mi azt látjuk, amit legutóbb is: korzóznak a pályán. Tavaly ilyenkor az első helyen voltunk, most viszont meg kellett küzdenünk, hogy a felsőházba kerüljünk.
Végezetül egy, mondhatni szokványos kérdés: Mit jelent neked a DAC, mi az, ami miatt érzelmileg is kötődsz a sárga-kék klubhoz?
Magyarul énekelünk, magyarul szurkolunk, ez nagyon szuper! Kiemelném a kinti túrákat, ott ismertem meg az Atti Mucseszt, a Botit, a Hulit, a Szilárdékat, a Pistiéket… Normális itt mindenki, de mindenkiben maradt pici tüske a tavalyi szezon miatt. Guľa nagyon kiengedte a kezéből az öltözőt, legyen bármi, az öltözőben az edző az mester, ott nem bratyizunk holmi játékossal. A legnagyobb élményem, amikor hat ponttal vezettük a bajnokságot. Hihetetlen, de 16 meccset nyertünk zsinórban. És ha nekem ez így jött le, mit érezhettetek ti, akik évtizedek óta erre vártok?
Én csak 2018-tól vagyok ebben a közegben, és érzem, amit érzek. De amikor a játékosok felmennek a pályára és nem érzik a lelátót, szerintem ott problémák vannak. Nem hiszem, hogy egy játékost nem motivál 5-6 ezer stabil szurkoló?! Vagy nincs, aki elmagyarázza neki, hová is került? Futballoztam otthon, összetettem volna a két kezem, ha ilyen stadionban, ilyen szurkolótábor előtt játszhatok!
„Rossz példa”, de pl. Nagyszombatban csak olyan lehet a csapatkapitány, aki ott nőtt fel.
Nem bántom az Andzouanát, mert Ramadannal és Popović kapussal az egyik legjobb a pályán. Végre van kapusunk! – a Jedlička után. Meg Csinger Márk és a Vitális Milán, ugye. De a többiek? Érzelmek nélkül nincs nagy értelme a focinak. Csak ívelgetünk magas labdákkal, amit nem tudunk lekezelni. Passzolgatunk a saját tizenhatosunkban. Nincs kondi sem, a Davis, meg a Blackman még a 92. percben is sprintelt a szélen.
El kell végre engedni ezt a: „majd jövőre” szólamot, igenis oda kell állni, és meg kell csinálni.
Ha 2018-ban össze tudtak hozni egy ütőképes gárdát: Šatka, Huk… ha tavaly ment a szekér, akkor az a szekér ismét beindul, csak hinni kell benne! Itteni srácokkal, akik a szívüket hagyják a pályán, akik majd elmagyarázzák az öltözőben a többieknek, mit jelent ennek a szurkolótábornak a DAC. Nem a kispadra kellenek ők. Ők itt vannak, ingyen vannak és a lehetőségre várnak…
Ilyenkor mindig eszembe jut Kontár Zoli, aki talán játékosként nem volt nagy penge, de annál „élesebb” szívvel játszott! Köszönöm szépen a beszélgetést. Hajrá, DAC!