FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa…” Csak találgatni tudom, vajon miért kaphatta a 70-es években ez az utca éppen a Duna nevet? Merthogy nyomvonala korábban nem létezett. Volt viszont a Vámbéryről elnevezett „Lefutós” utca, Kereszt utca, Halpiac és Tyúkpiac, később pedig Szabadság tér… ezek hellyel-közzel mind érintették a Duna utca ma is ismert S-alakú kanyarulatát, amelyhez eredetileg nem tartozott a Lidl bevásárlóközpontja felé létesített bekötőút.
Hogy is tartozhatott, anno azon a helyen aszfaltozott placc várta a lakótelep gyermekeit, a Grund szerelmeseit, köztük ezen sorok íróját is. Aztán eltelt pár évtized, a gyerekekből felnőttek lettek – Radnóti jóval előttem megírta, iszom szavait, ugyanis ráillett a helyre minden egyes sora. Helyénvaló a múlt idő, ahogy mi is változtunk, úgy változott az utca környéke. Néha még visszajárok, holott egy ideje az emlékeken kívül már semmi más nem köt oda.
Egyszer például találtam a blokkunk mögötti Duna utcában egy kismacskát, ún. Orosz kék fajtát, ami valójában szürke. Testvéreit a „rossz gyerekek” elpusztították.
Lakótelepi gyerekként úgy voltam az állatokkal, ahogy a messziről jött ember újonnan felfedezett környezetével: neki minden és mindenki egzotikus. Volt egy üreg a földben, gondolom beszakadhatott a panel vagy ilyesmi. A cicák valószínűleg abban az üregben, a fűtéscsövek között születhettek. Az „enyém” is oda bújt el, és onnét jött elő, ha szólítottam. Gyakorló szülőként immár átérzem édesanyámék helyzetét: mit gondolhattak, hogy a gyerkőc kóbor macskával játszik? Mit volt mit tenni, akkoriban ezt nem vették annyira szigorúan. Elcsentem a maradék szalámit a hűtőből, tejet töltöttem a tálkába, s ügyelve rá, hogy a liftben szét ne csepegtessem, a kiscicának vittem.
Most őszintén, te mit szólnál hozzá, ha a blokkban szocializálódott gyereked holnap beállítana egy kóbor macskával?
Szőre fényes, orra hideg és nyirkos, és úgy dorombol, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Nem habzik a szája, tehát nem veszett – apám egy szempillantás alatt megállapította, hogy ez a cica bizony egészséges, és legfeljebb majd jó lesz az Újtelepen lévő kiskertünkbe. Nincs beoltva, se chippeltetve – ugyan már, azt sem tudtuk mi az a chip! Régebben nem volt ennyi fajta kórság, mint manapság. Méteres gazban játszottunk napestig, mégse volt senki allergiás! Az antibiotikumok közül csak a penicillint ismertük, viszont azt nem kellett probiotikumokkal lekísérni! Merthogy a probiotikumokat sem ismertük.
A cica végül is a kertünkben kötött ki, ahová apámmal naponta kijártunk. Felcseperedett, közben pedig azt tette, amire ősidők óta teremtetett: összefogdosta az egereket a bódéban.
Apám egy kis rést vágott az ajtón, hogy szabad mozgása legyen, jól elvolt magának a széna alatt hetekig-hónapokig. Mígnem egyszer eltűnt, hiába keresgéltem, hívogattam. Nagyon sajnáltam, addigra szinte már családtagnak számított. Az összekuporgatott zsebpénzemből könyveket vásároltam, hogy utánaolvassak a fajtájának. Akkor még internet híján így tájékozódott az ember, így tudtam meg én is, hogy Orosz kék – ami persze nem igaz, hiszen egyszerű kóbor macska volt, csak szürke, mint az az Orosz kék-fajta. Aztán egy napon megkerült a cicám, de nem egyedül érkezett, hanem egy kandúr társaságában. Eljött bemutatni őt, később pedig a kicsinyeiket is.
Nem volt többé bánat bennem, gyerekfejjel azonnal megértettem, hogy ez az élet rendje. Egyszer majd én is elköltözöm a szülői házból, és úgy teszek, mint ez a macska. Na jó, majdnem úgy, de a koncepció passzol.
Ez lett volna egy kalandom a Duna utcából. Egy a sok közül, hogy a Grundról alkotott kép ne csak a játék körül forogjon folyton. Pont, mint a Kowalsky az Egy világon át c. dalában az a robot, meg a piros lufi esete. A robot úgy szerette a lufit, ahogy én azt az Orosz kéket, mégis képes volt elengedni, mert a lufi szállni akart. A legnagyobb boldogság, ha azt, akit igazán szeretünk, boldognak látjuk, mégha ezért el is kell engednünk őt. Nyilván ez hatalmas klisé, de nem egy tizenegy-két éves gyereknek, amennyi én is voltam akkor:
„Már tudom, szeretni nem azt jelenti, hogy két ember egy igát von, hanem a másikat biztatni, repülni át egy világon.”
