FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Bárki, bármivel, bárhogy – ez a mottója a világ leghosszabb amatőr raliversenyének, a Budapest–Bamakónak, amely Magyarországról indulva, Sierra Leonéban ér véget. A táv oda-vissza 18 000 kilométer, az út egy hónapig tart. Az idei, 15. versenyre 365 csapat, összesen 1102 fő nevezett, ami minden eddiginél több. A startvonalnál állt a 31 éves Gróf Dávid is, aki egy Suzuki Samurai típusú autóval, az egyik legkisebb terepjáróval vágott neki a túrának. Vele beszélgetek az útról, a felkészülésről, a megpróbáltatásokról és a tapasztalatokról.
Szervusz Dávid, köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást!
Nagyon szépen köszönöm, köszöntök mindenkit.
Ha a kezdetek kezdetét nézzük, honnét jött az ötlet, hogy elindulj a Budapest–Bamako ralin? Bár volt már erre példa a környékünkön, de nem mindennapi, hogy valaki rajthoz álljon ezen a versenyen.
Igazából ez egyszerű történet. Amikor az előző futam indult, munkában voltam, a Balázsék című műsort hallgattam, akik pont a raliverseny rajtjáról beszélgettek. Innen jött az ötlet, hogy a következőre be kell neveznem és el kell indulnom rajta. Ezt követte a szervezés, az utánajárás, az információgyűjtés, az útvonal, a költségek felmérése és az autó felkészítése.
Ezt az útvonalat Villám Géza, eredeti nevén Szabó Gál András álmodta meg, a versenyt 2005-ben rendezték meg először. Noha az éterből jött az ötlet, hogy belevágj, a szakmád is kapcsolódik ehhez. Mivel is foglalkozol?
Autóbádogos vagyok, jégkár- és horpadásjavítással foglalkozom. Gyerekkorom óta érdekelnek az autók, szerettem mindent, amit motor hajt és aminek valamiféle robbanó hangja van. Innen jött az ötlet, korábban már részt vettem gyorsasági és szlalomversenyeken, amelyeket nagyon szerettem. Ralis túrán még nem voltam, off road versenyen sem, tehát ez volt az első alkalom: de nagyon megtetszett, úgyhogy biztos fogom még ezt folytatni. Úgy voltam vele, hogy ha lúd, akkor legyen kövér, első alkalommal rögtön csaknem 9000 kilométert sikerült levezetnem.
Az autót is te raktad össze, ha jól tudom.
Igen. Erre a versenyre vettem, de nagyon rossz állapotban volt. Amikor elkezdtem utánajárni, milyen autó is felelne meg a leginkább a versenyre, mindenképpen egy terepjárót szerettem volna. Viszont nagyon kedvelem a kis autókat, innen is jött a csapat „Matchbox” elnevezése. A Samuraitól kisebb terepjáró nem igazán létezik, Afrikában pedig a japán vagy francia autókhoz a leggyakoribbak az alkatrészek, mivel több ország is francia gyarmat volt.
A Samurai 1.9-es turbó diesel egy japán autó, francia motorral. Ez a lehető legjobb kombináció, a motorhoz és az autóhoz is szinte minden alkatrész megtalálható volt. Teljesen felújítottam, szétszedtem a motort és a futóművet. Elmondhatom, hogy nagyobb hiba nélkül teljesítette is a távot az autó.
Elég pici autóval vágtál neki a megmérettetésnek, amelyet a legtöbben két fős csapattal abszolválnak. Te egyedül, segítő nélkül indultál útnak, a mezőnyben kevesen, talán csak ketten-hárman voltatok így…
Ha jól tudom, hárman csináltuk végig egyedül ezt a távot. Én sem így terveztem, az eredeti elképzelésem szerint a párommal indultunk volna útnak, csakhogy a nevezés után pár nappal kiderült, hogy úton van a kislányunk, így a párom kiesett a csapatból. Ezt követően megszólítottam a barátokat, de csak a nagyon közelieket, mert egy hónapig össze vagyunk zárva egy nagyon kis helyen, szóval olyan emberrel szerettem volna végigcsinálni, akiről tudom, hogy a barátságunk az út végén is megmarad. Voltak is jelentkezők, akik azonban a végére – főleg családi és egyéb okokból – mindig elkoptak. Idegennel nem mertem bevállalni, ezért úgy döntöttem, hogy egyedül csinálom végig.
Nagyon bátor dolog volt. Nem bántad meg?
Nem, egy nagyon jó kihívás volt ez számomra. Még egyszer egyedül azért nem vágnék neki, mert azt a sok élményt, örömöt vagy éppen a rosszat nem volt kivel megosztani, megbeszélni útközben.
Videóinterjú
Menyhárt Dodi vendége Gróf Dávid | Magunk között
Fedélzeti kamerával rögzítetted az utat?
Voltak rögzített felvételeim is, de az volt a legrosszabb, hogy a legszebb, a legemlékezetesebb pillanatokat nem tudtam felvenni, mert néhányszor tényleg nagyon kellett kapaszkodni a kormányba, hogy épségben átjussunk egy adott szakaszon. Viszont így is nagyon sok videófelvétel és fénykép készült.
Ha az utat nézzük, Magyarországon Budapestről van az indulás, majd Ausztria és Szlovénia felé is lehet menni, te utóbbit választottad. Milyen országokon haladtatok át?
Szlovénia, Olaszország, Franciaország, Spanyolország, viszont másik opciónk is lett volna leérni Marokkóba: Olaszországból, Genova városából két-három nap alatt le lehet menni komppal. De most pont úgy jött ki, hogy ha valaki Budapestről rajtol, pont nem éri el a genovai kompot. Így sokan kihagyták a budapesti indulást és egy nappal korábban Olaszországba mentek a kompra. Mivel elsőbálozó vagyok, szerettem volna kiélvezni a felhajtást, átélni, amit a rajtceremónián kaptunk. Nem hagytam ki semmit.
Nagy élmény volt a start?
Igen, remek! A legjobb dolog az volt, amikor felmentem a pódiumra és láttam, ahogy a család szurkol. Ettől még most is elcsuklik a hangom. Aztán Spanyolországból, Algeciras városából komppal mentünk át Marokkóba, ahol nagyjából 400 kilométer volt az első célpontig.
Tehát a Nyugat-Szahara, Mauritánia. Mi jött ezt követően?
Mauritánia után Szenegál, Guinea és Sierra Leone.
Mennyi idő alatt kellett teljesíteni a verseny európai szakaszát?
Három nap, egyfajta szupermaraton volt. Nem is lett volna ezzel gond, mert ez egy unalmas, autópályás utazás lenne, de Franciaországban belefutottunk a gazdatüntetésekbe.
Minden akkor lett lezárva, mikor odaértünk, konkrétan előttünk csukták le az autópályát, ahol négy-öt órát vesztegeltünk. A dugóban CB-rádióval tartottuk a kapcsolatot a többi bamakós csapattal, majd összeverődtünk, hogy legalább egy helyen legyünk. Letereltek minket az európályáról, de elrontottunk egy lehajtót, és ugyanazon az autópályán, ahol annyit sorakoztunk, jöhettünk visszafele. Nagyon rossz érzés volt.
Három autóval lehajtottunk az egyik pihenőhelyre, de mindenki másfele szeretett volna elindulni. Én a városon keresztül, de a többiek ezt nem akarták. Az egyik versenyző talált egy tengerparti kavicsos útvonalat, ő úgy szeretett volna eljutni Spanyolországig. Erre mondtam, hogy biztosan nem megyek arra, mert ott nem fogunk átérni soha. Nagyjából egy óra után mondtam a többieknek, hogy én döntöttem, ha itt állunk egyhelyben, akkor egy méterrel sem jutunk közelebb a célhoz. Ők megpróbálták a tengerpart felől, én meg mentem a városon át.
Eljutottak végül a tengerpart felől a célállomásra?
Nem, én viszont viszonylag ügyesen átverekedtem magam Narbonne belvárosán, majd olyan szervízutakon jutottam vissza az autópályára, amit mentősök, tűzoltók vagy munkások használnak. Nem is tudom, hogyan keveredtem rá arra a részre, ami visszavitt. Pont a lezárás után jutottam vissza a francia autópályára és azt követően már egyenes utam volt Spanyolországig.
Milyen navigációt használtál?
Az európai szakaszon a Google Maps alkalmazást használtuk, majd jött a külön a Bamako ralira megvásárolható navigáció, amit meg is vettem. Fel voltak benne tüntetve a GPS-koordináták, pontok, benzinkutak, így az alaposan megkönnyítette a dolgunkat.
Amikor a rajt után két és fél nappal átértem Spanyolországba, ott aludtam először, addig csak vezettem. Szinte csak tankolni álltam meg, plusz egyszer Olaszországban három órára pihenni. Az is csak egy nagyobb lélegzetvételnek tűnt.
Mivel tartottad éberen magad?
Kávéval és energiaitallal, akkor már muszáj volt mindent bevetni: ki akartunk jutni Franciaországból… Egy örökkévalóságnak tűnt, hogy egy raliversenyen vagyunk, de pont most, a gazdatüntetés miatt nem tudunk haladni. Amikor Spanyolországban megszálltam egy szállodában, akkor hívott a két másik csapat, hogy még lent vannak a tengerparton, nem tudnak kijutni. Nagyon jó döntést hoztam.
Főleg magyar vagy külföldi csapatok is indulnak?
Talán már fele-fele az arány. Litvánok, lengyelek, szlovákok, de én voltam az egyedüli felvidéki magyar. Indult egy csapat Komáromból, de ők szlovákok voltak.
Mi következett Spanyolországban?
Most voltam ott első alkalommal, nagyon szép hely. Amikor megálltunk tankolni, saját kezűleg tudtunk szedni narancsot az ültetvényekről. Januárban voltunk, idehaza még a közelében sem jártunk annak, hogy valami is virágozzon, ott pedig napközben már 20-22 fok volt. Spanyolországban még egyszer aludtunk, majd másnap reggel az első komppal mentünk át Marokkóba. Ott bevártam a Lada Nivával versenyző egyik társamat. A két autó nagyjából egy kategória: kicsi, lassú és kényelmetlen.
Mennyivel tudsz menni az autóddal?
Utazósebességként a 80-90 kilométer/órát tartottam. Volt, hogy 100-110-zel is mentem, de spórolnom kellett az autóval, hogy egészen a verseny végéig bírja. A sebességváltó nem automata, nincs klíma, sem elektromos ablakemelő, sőt gyakran ment a fűtés is, hogy a nagy afrikai melegekben tudjam hűteni a motort. Annyira kicsi ez az autó, hogy az út 90 százalékában le volt húzva az ablak, hogy kitehessem a kezem, hiszen csak így tudtam elférni.
Hogyan folytatódott az utad?
Marokkóban Fez városába mentünk, itt még szállodákban laktunk, de a következő naptól már sátoroztunk a semmi közepén. Vannak szállodák is megjelölve az útvonalon, de azt hiszem, összesen három alkalommal aludtunk csak hotelekben. Én nem sátoroztam, az autóban aludtam. Ha kirakodtam, akkor volt egy 170×60 centiméteres helyem.
Az anyósülést átalakítottam fekvőhellyé, így tudtam aludni. Az első napokban nagyon kényelmetlen volt, nem bírtam benne elaludni, de később már annyira fáradt voltam, hogy bárhol elaludtam volna. A végére pedig már annyira megtaláltam a helyem, hogy szinte már öröm volt ott pihenni.
Átjutottatok Afrikába…
Fez városának szállodájában rögtön egy sztorival kezdődött a kaland. Egy picit későn értem a hotelbe, így a parkoló már tele volt a rali résztvevőivel. A portás mondta, hogy nem tudok parkolni bent, így kint kell hagynom valahol az autót, amely viszont tele volt értékekkel. Rögtön megjelent egy helyi fickó, aki győzködött, hogy bizonyos összegért szerez nekem biztonságos parkolóhelyet. Azt válaszoltam, hogy semmi esetre sem, a hotel parkolójában szeretném letenni a kocsit. Viszont a portás továbbra sem engedett be, hiába győzködtem, hogy kicsi az autó, elférünk. Bemásztam a sorompó alatt és találtam egy kis helyet, ahol a Samurai elfért. Nagyjából húszpercnyi veszekedés után mondtam a portásnak, hogy adok neki 5 eurót, erre azonnal nyitotta is a sorompót. Erről szólt a történet.
Gondolom, hogy Marokkóban nem olyan magasak a fizetések, így az öt euró is sok pénznek számít.
Azt hiszem, Marokkóban meg van szabva, ki mennyit keres. Ha jól emlékszem, egy orvos 900-1000 eurót keres, a kőművesek 5-600 környékén kapnak, innen meg már csak lefele megyünk összegben. Ott tehát egy öteurósnak teljesen más értéke van, mint nálunk.
Gondolom, ez volt az első afrikai élményed. Mit tapasztaltál?
Egyszer voltunk Afrikában kirándulni a Zöld-foki-szigeteken, de az nagyon más volt, hiszen egy turistaparadicsomról beszélünk. Az igazi Afrikába csak Marokkóban kezdtünk belekóstolni. Az első napon meg volt beszélve egy másik csapattal, hogy közösen fogunk haladni. Ők egy sima túraútvonalra neveztek.
Annyit azért mondjunk el, hogy a megmérettetésen lehet versenyezni, ahol pontokat gyűjt az ember és van a rali, amelynek a 4×4-es verziójában indultál.
A Bamakó-ralinak négy kategóriája van: a sima túra, amelyben kétkerék-meghajtású autókkal is el lehet indulni, a 4×4 túra, hol már terepjáró szükséges és a rali, ahova szintén. A negyedik kategória a spirit, ahol elengedik a nevezési díjat, viszont az a kitétel, hogy egy nem odaillő, tehát roncsautóval kell indulni. Ide mindössze 30-40 indulót válogatnak be. Ez a kategória őrzi a verseny igazi mottóját. Ezeken kívül mindenki komolyan felszerelt autókkal indult. Amikor Budaörsön felálltam a rajtvonalra és körülnéztem, a többi autó láttán megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy jól döntöttem-e, hogy elindulok.
Mi volt a legnehezebb Afrikában?
Az első tíz napot nagyon élveztem, majd, amikor éppen átértünk volna Mauritániába, elkezdett nagyon hiányozni a család, és azt éreztem, hogy elég volt. Marokkóban még viszonylag európai szintű az úthálózat, az emberek életszínvonala eléggé magas, ehhez képest Mauritánia egy éles váltás a nyomorba. Ettől sok bamakós, főleg az elsőbálozók, sokkot kapnak. Nem tudjuk felfogni, hogyan telnek az ottani emberek mindennapjai, ez pedig nyomasztó kezdett lenni.
A verseny egyik célja a jótékonykodás…
Igen. Én is vittem adományokat, de mivel kicsi volt az autóm, nem tudtam magamhoz sokat betenni. Pár csapat kamionokkal indult, így hozzájuk raktam be elég sok adományt. Az első adományozásom Marokkó végén volt, ami egy rendkívül lehangoló élményt adott. Az öreg rókák azt mondták, hogy várjunk még, lesz alkalmunk adományozni.
Volt néhány gyerek az utcán, megálltam, hogy adok nekik cukorkát és nyalókát, de a menetrendünkben több helyen is fel van tüntetve tanácsként, hogy nem állunk meg autóból osztogatni. Ezt akkor megszegtem és hirtelen nagyon sok lett a gyerek körülöttem. Nagyjából nyolcvan kéz volt az autómban, kiabálták, hogy „Monsieur, cadeau”, ami ajándékot jelent.
Ami a zacskóban volt, szétosztottam, de újabbat már nem akartam megbontani, mivel sok nap volt még hátra. Amikor mondtam, hogy ennyi volt, letépték a fülhallgatómat a nyakamról, nem akartak elmenni, húzták-vonták az autót, a tükröt, nem tudtam elindulni. Ez egy hatalmas csalódást jelentett nekem, mert nagyon vártam a verseny adományozás részét. Ez az eset pedig nagyon lehangolttá tett néhány napig. Ezért is kezdődött ekkor az a depressziós szakaszom.
Összesen hány napot autóztál?
A verseny keretén belül 19 napot, további hármat pedig szállodákban töltöttem Freetownban.
Milyen volt a megérkezés Freetownba?
Eufória fogott el, amiért beérett a kétévnyi munkám gyümölcse és nem volt hiábavaló az a sok energia, amit belefektettem. A nevezéstől az autóvásárlásig és a felkészítésig ennyi idő telt el, napokat töltöttem a garázsban. Sok volt az utánajárás, az étkezés, az alvás terén, nem volt olyan ismerősöm, aki kézzelfogható tanácsokat adhatott volna. Főleg az internetről tájékozódtam, hogyan is kell erre a versenyre felkészülni.
Hogyan fogadtak titeket a célban?
Nagyon jól. Kint volt a Sierra Leone-i televízió és több sajtós is. Megadták a módját: nagy ünnepséggel vártak.
Írtál naplót, vagy hogyan örökítetted meg az utazásod élményeit?
Szerettem volna videónaplót vezetni, de csak a harmadik napig jutottam, mert annyira fáradtan pottyantunk be az esti táborokba, hogy nem volt hozzá erőm, se kedvem, sőt gyakran meg is feledkeztem róla. Ezt nagyon sajnálom, de mivel szeretnék még menni, majd bepótolom.
Mi volt a legnagyobb dolog, amit bizonyítottál magadnak?
Előítéletes voltam, hiszen, ha bárhol megálltunk, és odajött egy helybéli, rögtön az jutott eszembe, hogy ki akar rabolni, vagy le akar húzni valamivel. Azt vettem észre, hogy többnyire segítőkészek az emberek. A gyerekek sok helyen követelik az ajándékot, de ezt sem lehet százszázalékosan mindenkire mondani, mert voltak olyan helyzetek is, amikor csak messziről megálltak és néztek minket.
Mivel arrafelé nem jár turista, a fehér ember kuriózumnak számít. Ha mi nem megyünk, akkor nem is látnak életükben fehér embert. Volt olyan, hogy valakinek adtam ajándékot, és visszakérdezett, hogy megfoghatja-e a kezem.
Az előítélet mellett mit vettél még észre magadon? A kitartás, türelem megvolt korábban is, vagy ezekben is fejlődtél?
A türelem terén szerintem nagyon sokat fejlődtem. Itthon hamar ki tudtam borulni, ott viszont muszáj volt türtőztetnie magát az embernek, pedig amikor a tizenvalahányadik napon belefut egy rendőri igazoltatásba, és csak azért is értetlenkedik a rendőr, mert még nem kapott ajándékot, az már idegfeszítő. Később már úgy adtam ki a papírokat, hogy hozzácsatoltam egy tollat vagy napszemüveget, és már mehettem is tovább.
A család hogyan tartott kapcsolatot veled itthonról, és mennyire hiányoztak?
Nagyon. Rendkívül nehéz volt, a végén már húztam a strigulákat, mikor találkozhatok a családdal. A párom előtt le a kalappal, hogy két gyerekkel kibírta otthon. Nem gyakran van el az ember ennyit a családjától, ráadásul egy olyan környezetben, ahol van egy komoly kontraszt. Ahhoz képest mi nagyon jól élünk, ott a gyerekek viszont rendkívül rossz körülmények között nevelkednek. Az iskolák épületei olyan romosak ott, hogy idehaza már talán régen le is bontották volna.
Itt, ezen a környéken semmilyen panaszunk sem lehet, minden szempontból nagyon jó helyen élünk.
Mit tanácsolnál annak, aki szintén útnak indulna?
Ha van lehetőségük, menjenek, vágjanak bele. Afrikát csak egy ilyen túra alkalmával fogják tudni megismerni, mert amit a televízióban látunk vagy az általam készített képeken, az sem adja vissza, pedig ott voltam. Meg kell tapasztalni, átélni, megérinteni, beleszagolni az egész miliőbe. Ezt mindenkinek ajánlom.
Dávid, köszönöm szépen a beszélgetést és azt kívánom, hogy a következő raliversenyre legyen társad, hogy az élményeket közösen is meg tudjátok osztani. Gratulálok, hogy ezt a megmérettetést csallóköziként teljesítetted, és kívánom, hogy legyenek követőid ebben a kihívásban!