FOTÓK: A SZERZŐ ARCHÍVUMA, SZABÓ PÉTER PÁL
A két kezemen meg sem tudnám számolni, mennyi szálláslehetőség van manapság Dunaszerdahelyen, de olyan legendás helyet, mint az egykori Duna szálló, valószínűleg keresve sem találnánk köztük. 1963-as megnyitásakor az ország egyik legkorszerűbb szállodájának számított, s ha minden forrásanyagot megőrzök róla, akár egy könyvet is megtölthettem volna telis-tele történetekkel. Az 50-es évek elején indult el környékünkön az a szövetkezeti mozgalom, amely a 2. vh. utáni stagnáló kereskedelem fellendítését tűzte ki célul. A Dunaszerdahelyi (akkor még kisebb) járás fogyasztási szövetkezete 1950-ben alakult, de csak 1953-ban került bejegyzésre.
Az addig különálló Somorjai és Nagymegyeri járások „Jednotáit” 1960-ban – a három járás összevonásakor – a Szlovákiai Fogyasztási Szövetkezetek központi vezetősége határozata alapján egyesítették. Megalakult a Járási Népi Fogyasztási Szövetkezet dunaszerdahelyi székhellyel, amelynek elnöke Házi Árpád lett. Az átszervezés után új árusítási formákat vezettek be, újabb egységeket építettek és adtak át a lakosság ellátásának javítására, de egyben bővültek a rekreációs és vendéglátóipari üzemegységek beruházásai.
Ennek a folyamatnak lett az első, s talán mindenkori legnagyobb beruházása a Duna Szálló építése és átadása.
A Hotel Dunaj, vagyis a Duna Szálló, mint a város egyik jellegzetes épülete, Szerdahely-Újfalu felszámolt temetője helyén épült – a Járási Nemzeti Bizottság székházával egyidejűleg. A szálló beruházója és üzemeltetője a Dunaszerdahelyi járási Népi Fogyasztási Szövetkezet, vagyis a Jednota volt. 1963 szeptemberében nyitották meg a nagyközönség előtt, a hotel képmása pedig képeslapokra, sőt még gyufacímkékre is rákerült. Vitte a város hírét a nagyvilágba, de minimum a szocialista blokk országaiba. Kávéház, étterem, jókora terasz, valamint gyönyörű park tartozott hozzá. A park gesztenyefái azonban „nehéz örökséget” cipeltek koronáik alatt, amivel a kortársak csak nehezen tudtak megbirkózni!
Ahhoz ugyanis, hogy a szálloda és környéke létrejöhessen, 1959-ben az akkori dunaszerdahelyi városvezetés városrendezés címén felszámolásra ítélte az 1854-ben Duna-Szerdahely néven egyesített település(ek) 1780-ban létesített köztemetőjét.
A Szerdahely-Újfalu temetőjeként ismert sírkertet 1780-ban a Szerdahely melletti, de vele összenőtt Újfalu határában, az ún. Téglaház dűlőben, a Pálffy család birtokán létesítették. Az újfalui sírkert alapításakor a Kondé család állította nagykeresztjét, amelyet 1833-ban a Finta Anna által készíttetett kőkereszt váltott fel. A Finta-keresztet a temető felszámolásakor a katolikus templom mellé száműzték, napjainkban pedig a Sikabonyi temető régi-új részében áll. A 20. század elején emelt, ún. Kriha-féle Jézus Szíve-kápolna falait ugyanakkor ledöntötték és eldózerolták. A lakosság több sírt az új, Kisudvarnoki út mellett létesített temetőben helyeztetett el, ám sok régi sírjel odaveszett. A megszüntetett temető helyén elkezdődött a JNB, valamint a Duna Szálló építése.
A szálló eme „sötét előéletéről” gyerekként vajmi keveset tudhattam. Annál inkább emlékszem a hotel csavart fagyijára, színes napernyőire, meg arra a sarki hot-dogos bódéra.
Hangulatos és mindig rendezett parkjára, a félkörívben kialakított sárga-kék teraszára, a színes padokra és persze a szökőkútra, amelynek peremén előszeretettel nyaltam kedvenc citromos fagyimat. Majd nagyapám a szökőkút medencéjébe mártotta zsebkendőjét, hogy letörölje maszatos arcomat. Nagyszüleim az 1965-ös árvíz után, vagyis két esztendővel a hotel átadását követően költöztek Csilizradványról a szomszédos Észak 1. lakótelepre. Mivel gyerekkoromban a nagyiéknál „szolgáltam”, a Duna szálló parkja mindennapos kalandjaim egyik helyszínévé vált. Pálmafáit télvíz idején meleg helyre telepítették, de ilyenkor a csobogó szökőkút is elhallgatott.
Hogy aztán tavasszal körbevegye magát a világ legszebb tulipánjaival és árvácskáival a város virágkertészetéből. A parkot esténként színes égők világították meg, középütt Dunaszerdahely virágokból kirakott címerével.
Sarki gesztenyefája velem együtt nőtt, hogy immár gyermekeimnek mutogathassam: apa itt szedte annak idején a világ legszebb gubacsait. A nyolcvanas években rendszeresen a hotel recepcióján váltottam meg elővételben a belépőjegyeinket a DAC soron következő hazai találkozójára, merthogy a szálló igazgatója, Weisz Mihály egyszemélyben a testnevelési egyesület elnöke is volt. Mindannyiunk Misi bácsiját a nagyapám mutatta be nekem egy alkalommal, akivel kortársak voltak, de nem csupán kortársak! Nagyapám nagy tisztelője volt a „DAC keresztapjának” – ahogy Őt emlegette.
Nem egész három évig tartott a hotel építése, amelynek tervezője a nyitrai Michal Scheer építészmérnökvolt. 1963 szeptemberében a Szabad Földműves c. hetilap hírt adott annak megnyitásáról:
„Dunaszerdahelyen a napokban adták át rendeltetésének a várva-várt, korszerű, hatvan ágyas szállót. A gyors ütemben épülő csallóközi városban az utóbbi időben nagy volt a szállodahiány, különösen a külföldi igényléseket nem tudták kielégíteni. A Dunajban kitűnő cigányzenével szórakozhatnak majd a vendégek és az étteremben nagy választékban lesznek a jó minőségű ételek. A magyaros konyhában rendszeresen kapható a halpaprikás, kolozsvári káposzta, túrós csusza és más ínyenc falat. Az építkezési vállalat tíz nappal a kitűzött határidő előtt fejezte be a szálló építését” – Szabad Földműves, 1963. 9. 22.
A Duna szálló reprezentatív interhotelnek épült, és országos viszonylatban olyan hotelek társaságába sorakozott fel, mint pl. a galántai Družba, a vágsellyei Central, a nagytapolcsányi Tríbeč, az árvai duzzasztógátnál lévő Goral, a tátralomnici Tatran, a tőketerebesi Tokaj, vagy a nagymihályi Jalta. A Duna szállóban zajlottak a tsz-ek és a Csemadok évzárói, zenés irodalmi estek és rendezvények. Élő zene szórakoztatta a nagyérdeműt, ahol nemritkán előkelő külföldi vendégek is megszálltak. Étlapja három nyelven, szlovákul, magyarul és németül kínálta ínyencségeit vagy helyi specialitásait. A hotel és a JNB székháza közti területet egy évvel a szálló megnyitását követően, vagyis 1964-ben parkosították.
Az étterem falát a Kulacs borozóhoz hasonlóan jókora falfestmények díszítették, alkotóik nevét azonban sajnos nem sikerült kiderítenem. Annyi bizonyos, hogy nem helybeli képzőművész készíthette, 1965-ben ugyanis az Irodalmi szemle c. folyóiratban Cselényi László megjegyezte: „…ezek a dolgok nincsenek összhangban a Csallóköz atmoszférájával. Miért nem lehet mondjuk egy-egy ilyen munkát csehszlovákiai magyar képzőművészekre bízni?” Nem mellesleg a 80-as évek elején saját szememmel is megcsodálhattam. Hogy az még eredeti festmény volt-e, ennyi év távlatából nehéz lenne megmondani.Életképek a hotel kezdeti éveiből:
„Parkosított bejárata előtt külföldi rendszámú személykocsik fékeznek le hirtelen, s a modern hallban kétszer is megkérdik a ruhatárostól, vajon Dunaszerdahelyen vannak-e? Vasárnap délután kettőkor a környék fiataljai számára rendeznek táncdélutánt, s a nyári csúcsmunkák idején tizenkét EFSZ dolgozóinak szállítottak a szálló konyhájából friss ebédet. Szombat esténként már több külföldi vendégművész állt a kávéház mikrofonja előtt, és tavaly ősszel a helyi EFSZ a süppedő szőnyegű termekben tartotta évzáró közgyűlését. A dunaszerdahelyi Duna-szállónak csaknem száz dolgozója van, s ebből mindössze három a férfi. Az egyik éppen megjelenik a kávéház ajtajában. Delet harangoznak, a csinos pincérlány széthúzza az ebédlő nehéz szövetfüggönyét. Terített asztalok, öt-hat fehérbóbitás pincérlány várja az érkezőket. A barna ruhás, fehér inges vezető megigazítja kézelőgombját és tekintetével irányítja a munkát. Itt van ugyanis a Jednota pincértanonc-központja, 52 fiatallal. Nagy István a pőstyéni hotel-iskolát végezte, alig egy éve vette át a Jednota vagyonát, az új szállót. Csallóközi, nyílt tekintetű fiatalember. Tele tervekkel, elgondolásokkal és azzal a biztos tudattal, hogy a szálló anyagilag is megtéríti a ráeső költségeket… Bátortalanul indultak az első rendezvények, konferenciák, műsoros estek, bálok, de az EFSZ kitűnően sikerült évzáró közgyűlése óta megtört a jég. Esküvők, érettségi bankettek, újabb EFSZ rendezvények állnak előjegyzésben már az őszi hónapokra is. Természetesen a külföldi turistaforgalmat is figyelembe véve. Nemsokára elkészül a kétszázötven személyes kerti vendéglő, a színes, hangulatos, vendégváró terasz. Ősszel lesz kétéves a Duna-szálló, ahol a dolgozók átlagos életkora 20 év. Érdemes volt felépíteni ezt a vendéglátó üzemet. Nemcsak az anyagi szempontból…” – Nő,1965. 4. 30.
A legendás „NagyPista” bácsi, vagyis Nagy István egész életét a vendéglátóiparnak szentelte. A pöstyéni hoteliskola elvégzése után 1955-ben lépett be a Jednota kötelékébe mint ellenőr. Ezt követően a Jednota vendéglátóipari üzemeinek vezetője lett, így a Duna szállóé is. Neve leginkább mégis a körtvélyesi Kormorán csárdával, majd 1986-tól a csölösztői Kormorán hotellel fonódott össze. Mindemellett évtizedekig a DAC labdarúgó-szakosztályának alelnöke is volt.
Dunaszerdahelyen hamar közkedvelt hely lett a hotel, amely a belföldi és külföldi vendégek igényeit egyaránt kielégítette.
Ízlésesen berendezett éttermében, borozójában gyors volt a kiszolgálás. Naponta hangulatos zenét hallgathatott az itt megforduló vendég, s ha kedve szottyant, a pattogó ütemű talpalávalóra táncolhatott is. Főleg hétvégeken népes lett a szórakozóhely. A muzsikát Banyák István cigányzenekara – vagy ahogy akkoriban nevezték, népi zenekara – szolgáltatta.
1971-ben Weisz Mihály lett a hotel igazgatója, aki ezt megelőzően a Kulacs borozót vezette, méghozzá nagy sikerrel.
Nem csoda hát, hogy a Jednota vezetősége már korábban is megkörnyékezte őt, ám Misi bácsi ekkor még visszautasította az ajánlatot. 1971-től azonban a Kulacs borozó üzemeltetését átvette a szövetkezetek társulásától a Jednota, s így már azonnal más lett a jogállás, Weisz Mihály kötelezettségtudatból a Duna szálló igazgatói székében találta magát. Misi bácsi szerette az autókat, a színházi életet, és persze a focit! Az 1971. május 16-án Pozsonyban lejátszott románok elleni labdarúgó Eb-selejtező előtt négy nappal a dunaszerdahelyi Jednota megerősített csapatával vívott előkészületi mérkőzést a csehszlovák válogatott. A DAC későbbi játékosedzőjét, majd edzőjét, Szikora Györgyöt is felvonultató csehszlovák keret Pozsonyban találkozott, majd Dunaszerdahelyre utaztak, ahol megkezdték a felkészülést. Mindeközben néhány napig a Duna szállóban laktak, és felváltva a DAC-stadionban, illetve Pozsonyban edzettek.
A szálloda főpincére ekkor Orosz Benedek, főszakácsa pedig Martin Plačko volt.
A korszerű Duna szálló jó hírnevét az itt felszolgált kiváló minőségű ételeknek is köszönhette. Az ínyencmester Martin Plačko a megnyitástól kezdve a hotel alkalmazottja volt, majd 1969-ben, mindössze 29 évesen nevezték ki főszakáccsá. Tizenkét munkatársával együtt naponta háromféle levest, 10-15 féle hideg és meleg ételt, valamint 20-25 féle készételt főzött. Specialitásaik között szerepelt például a rostélyos libamájjal, a hússal töltött palacsinta vagy a bélszín vadasan.
1973-ban a szálló befogadóképessége 160 ággyal és 40 férőhelyes éjjeli mulatóval bővült. Ebben az időszakban tudvalévő volt, hogy szeszes italt délelőtt csupán a Duna szállóban szolgáltak fel a városban.
Sok jót s rosszat mondtak már a vendéglátóipar címére. Vannak üzemek, amelyekre valóban nem illik rá a vendéglátóipar elnevezés, de szerencsére vannak olyanok is, ahol a vendég valóban vendégnek érzi magát, ahol előzékenyen és készségesen kiszolgálják. Ezek közé tartozik dunaszerdahelyi Duna szálló is. Itt még az is talál időnként valami újat és érdekeset, aki naponta megfordul benne – ezekkel a szavakkal vezette be az Új Ifjúság hetilap „A vendég az úr” c., 1978 márciusában közölt cikkét:
„A 62 dolgozóból álló üzem vezetője Weisz Mihály elismeréssel beszél az alkalmazottakról. Magáról nem is szól, pedig ő oltotta be dolgozóiba azt a munkaszellemet, amely híressé tette a szállodát. Tapasztalata, higgadtsága, megfontoltsága tekintélyt szerzett neki. Soha nem lehet tudni, mikor pihen, mert akkor is dolgozik, ha házon kívül van. Legtöbbször éppen azért van úton, hogy valami újat, valami különöset hozzon magával… Egy hétig két világjáró magyar szakácsművész, Szabó István és Kalla Kálmán főzött a Dunaj vendégeinek. A magyar konyha hete alatt 35-40 ételkülönlegességet készítettek, de ennél lényegesen többet tudnak. Ezek közé tartozik például a Jókai-bableves, a Hortobágyi húsos palacsinta, a Gödöllői töltött csirke, a Temesvári rostélyos stb. A magyar vendégek elmondták, hogy Dunaszerdahelyen kitűnően érezték magukat, különösen a rendkívül barátságos személyzetet dicsérték. Keszi Béla főpincér csak három évvel ezelőtt végezte el a vendéglátóipari szakiskolát. Igyekezetének, szorgalmának köszönheti, hogy ilyen hamar előléptették. Az üzem dolgozóinak átlagos életkora nem haladja meg a harmincat. Weisz Mihály szavai szerint valamennyien szorgalmasak és törekvők, szeretik a munkájukat.” – Új Ifjúság, 1978. 3. 7.
A Duna szálló neve mindenkor egybeforrt a város sportjával, nem mellesleg azért is, mivel a hotel vezetőjének, a köztiszteletnek örvendő Weisz Mihálynak eltökélt szándéka volt bemutatni a nagyvilág számára a régiót, az itt élő embereket, s nem utolsósorban a felvidéki magyarságot. Ezen célját elsősorban a fociban látta megvalósulni, a tervéből pedig valóság lett.
„A vendéglátóipart és az étkeztetést a Jednota – fogyasztási szövetkezet biztosítja az egész járás területén. A városban 21 vendéglátőipari és közétkeztető egységet üzemeltet, ahol összesen 1500 vendéget tud egyszerre kiszolgálni. A „DUNA” hotel, a járás legreprezentánsabb vendéglátó egysége, egyszerre 320 vendéget képes fogadni és 71 személyt elszállásolni” – Az én városom, Dunaszerdahely, 1980.
A DAC évzáró, illetve a szezonnyitó gyűléseit rendre a Duna szállóban tartották, ahová a testnevelési egyesületet szintén a szívügyének tekintő Magyarics Vince, a járási pártbizottság vezető titkára is mindannyiszor hivatalos volt. 1980-ban a labdarúgó-szakosztály elérte addigi legnagyobb sikerét, és a harmadik vonalnak számító Divízióból a Szlovák Nemzeti Ligába jutott. Az egész járás megmozdult, a szövetkezetek és a vállalatok összefogtak, s néhány év múlva a sárga-kékek már a legmagasabb osztály kapuit döngették. Aki mindezt koordinálta, minden csínját-bínját tudta a menedzseri szakmának, és mindenre jó előre felkészült. Az ÚjSzó kiváló sportújságírója, Tomi Vince 1981-ben „Megtalálni az utat” címmel írt méltató cikket Weisz Mihályról és az egyesület vezetőségéről:
„Nem hiába mondják, hogy ügyes sportvezetők vannak Dunaszerdahelyen… Az elmúlt választási időszakban a DAC sportolói olyan eredményeket értek el, amilyenekre nincs példa a város történetében. Az asztaliteniszezők és a birkózók felkerültek az 1. ligába, a futballisták a Nemzeti Ligában szerepelnek. Nem kis része van ebben Weisz Mihály elnöknek, az egyesület szellemi vezérének, aki „civilben” a Dunaj Szálló igazgatója. Több éves, évtizedes sportvezetői múlt áll mögötte. Tulajdonképpen az ő érdeme (habár szerénységből határozottan tagadja), hogy az utóbbi időben „nem középiskolás fokon” művelik a sportvezetést a DAC-ban, hogy túlléptek a műkedvelői szinten, habár mindnyájan társadalmi munkában szorgoskodnak a sport körül. Bizonyos fokú „profizmust” vittek munkájukba, melynek mindenki elismeréssel adózik…” – Újszó, 1981. 2. 16.
1983 januárjában a Jednota vadas-napokat rendezett a Duna szálló éttermében. A hallban lévő asztalon kitömött fácánok és vadrécék sorakoztak, a falakon elejtett szarvasok agancsai lógtak. Ízlésesen megterített asztalok várták a betérő vendégeket, az étlapon előételként fácánpástétomot kínáltak. Levesnek fácánlevest, amelyben hús és házi metélt tészta volt. Főételként tejfölös őzcomb, őzcomb vadász módra, borban párolt őzlapocka, őzgerinc sütve, őzborda vadász módra, roston sült szarvasszelet, szarvasrostélyos burgundi módon, tejfölös vaddisznószelet, vaddisznócomb angol módra és gombás szarvasszelet került az asztalokra. S aki ennyi finomság után még nem tömte magát degeszre, Puzsér István, a Duna szálló cukrászmesterének desszertjeit is megkóstolhatta. A hotel főszakácsa ekkor Horváth János volt, akit csak egy évtizeddel később az akkor újonnan megnyitott nyárasdi Hotel Gladius csábított el Dunaszerdahelyről.
1985-ben a Jednota fogyasztási szövetkezet reklámja alapján a Duna szálló kapacitása 570 ülőhely és 68 ágy. A DAC ősszel már a Föderális ligában kezdte az idényt.
1985 decemberében a női kézilabdacsapatáról híres Nyárasd községben tartották az „Év sportolója” országos díjátadó ünnepséget. A meghívott sportolók és a szavazásban résztvevő újságírók a Duna szálló vendégszeretetét élvezték. Dunaszerdahelyen napokig nagy volt az izgalom, városszerte plakátok hirdették az eseményt. A Duna szállóban is nagy lett a sürgés-forgás, a meghívottakat a vendégszeretetéről híres Csallóköz méltóképpen igyekezett fogadni. A sportolók családtagjaikkal, edzőjükkel érkeztek, s ráadásul 60 újságíró is jelen volt a rendezvényen, mégiscsak dicséret illette a szervezőket, minden simán, zökkenőmentesen zajlott…
1987 márciusában „Farsangi sütemény- és édességkóstolót rendezett a dunaszerdahelyi Jednota FSz a Duna szálló nagytermében. Különböző jobbnál jobb cukrászsütemények, tortaszeletek csábították az érdeklődőket, de nem hiányzott a hagyományos farsangi fánk sem.
1987. augusztus 27-én játszotta fennállásának első Európakupa-mérkőzését a Csehszlovák kupagyőztes DAC együttese.
A ciprusi AEL Limassol elleni KEK-előselejtező mérkőzés visszavágójára a belépőjegyek elővétele a Duna szállóban zajlott, ahogy az 1. forduló műsorára tűzött, svájci Young Boys Bern elleni találkozóra is a hotelban vásároltam meg a jegyeket, illetve a műsorfüzetet. Majd ugyanez egy évre rá megismétlődött az UEFA-kupában, a svéd Östers Växjö, valamint a híres Bayern München elleni mérkőzéseken. Az utóbbi összecsapásra apunak 120, nekem 60 koronába került a belépőjegy. Hogy az akkor mennyit ért, kb. csak az tudja, aki akkor élt – na és ez még rímel is! Mivel sima bajnokira is rendszeresen itt árulták elővételben a belépőket, szokásommá vált, hogy minden második héten a hotel recepcióján sorakozok. Ha hiszitek, ha nem, volt olyan eset, amikor maga Weisz Misi bácsi adta kezembe a belépőmet. Merthogy „már elfogyott”, de nagyapám jelenléte megoldotta az ügyet! Írtam már, hogy ismerték egymást?
Misi bácsi még azt is elintézte, hogy a papa a nyugdíjastribün alatti szektorból, a kispadok mellől szurkolhasson.
1987 szeptemberében „Hideg téma (nemcsak) meleg napokra” címmel adta hírül az ÚjSzó, hogy a szálloda felújított cukrászdája az addig ismert csavart fagyiról áttért a gombócos kivitelre. Az új technológiával, magyar alapanyagból, magyar recept szerint készült finomságot Weisz Mihály, a Duna szálló igazgatója mutatta be, aki arra is kitért, vajon hogyan fogadták a vendégek ezt az innovációt.
„Nem vagyok egyedül, ha azt állítom, erre a cukrászdára, fagylaltozóra már szüksége volt a városnak. Az emberek fagylaltozni is kellemes környezetben, mintegy szórakozásképp szeretnének. Olyan ez, mint amikor betérnek egy kávéházba meginni egy jó kávét, vagy üdítőt. Június 16-tól üzemelünk, és akad vendég bőven. A kilenc féle fagylaltot egy Germácia típusú olasz géppel készítjük, amely 170 ezer koronába került, s a terméket egy kitűnően formatervezett vitrinben tároljuk. A kezdet óta hétköznaponként 4 ezer, szombaton és vasárnap átlag 8 ezer koronás forgalmat bonyolítunk le. Érdekességünk még a berendezés, ami eléggé szokatlan, már ami a székeket, asztalokat illeti. Az impozáns berendezési tárgyak 120 ezer koronába kerültek, de a belső tér kialakítása még mindig folyik. Az eltelt pár hónap úgy érzem, hogy minden téren igazolta fáradozásainkat. Olyan létesítményt alakítottunk ki, ahová szívesen térnek vissza az emberek” – ÚjSzó, 1987. 9. 30.
Mindössze pár évvel a rendszerváltás előtt a hotel belső tere már a nyugat színvonalát sugallta. 1989 elején Weisz Mihály nyugdíjba vonult, ezt követően pedig sem a DAC-nál, sem a hotel működésében nem vállalt további szerepet. Misi bácsi Bécsbe utazott, hogy az ottani előkelő Stadtkrug étterem vezetője legyen, de életének eme epizódja nem tartott sokáig. A dunaszerdahelyi legenda egészsége megromlott, majd 1990. április 2-án, 68 éves korában elhunyt.
A Duna szálló vezetését tehát más vette át, a 90-es évek elején végbemenő privatizáció pedig a többi Jednota üzemegységgel együtt a hotelt is utolérte. Néhány évig viszont még változatlan néven fogadta vendégeit. Tulajdonosa és vezetője Végh László lett, aki a pincér-szakács mesterséget kitanulva ezt megelőzően külföldön vállalt munkát. Személye garanciát jelentett a hotel működésében, aki a Duna szállón kívül további vendéglátóipari üzemeket is üzemeltetett az országban.
A hotel „új fogásai” között megjelentek az ekkor divatba jött ún. szupervacsorák, amelyeken nem egyszer a meghívott sztárvendég mutatta be kulináris képességeit.
1993 novemberében szórakoztató estet tartottak a szálló nagytermében. Az esemény különlegességét az adta, hogy a vacsorát – vagy ahogy az akciókon hirdették, a szupervacsorát – Bodrogi Gyula magyar színművész főzte, illetve tálalta a megjelent vendégeknek. Íme egy kis ízelítő a menüből: tatár kolbász káposztalevélben, savanyú vadleves, Gyuszi vadas különleges mártással, matrózbélszín, brassói borjúszeletek, borsos palacsinta…
Ahhoz, hogy a külsőleg is eléggé szocreál jellegű hotel felvehesse a versenyt a korábban ismeretlen piacgazdasággal, komoly felújításra volt szükség. Gyakorlatilag teljesen átépítették.
A hotelt – a város arculatát meghatározó Makovecz Imre világhírű építésszel is együttműködő – Ravasz Marián dunaszerdahelyi építészmérnök tervei alapján „új ruhába öltöztették”, s a szerdahelyi legendák mellé három csillagot is kapott, de talán még egy holdat is. Egy nagy szívfájdalmam mégis akadt, többé nem sétálhattam szabadon a parkban, és bekukkantani is csak lopva lehetett, ha éppen nyitva volt a kapu. Magas kerítés zárta el a kíváncsi szemek elől mindazt, miről ódákat zengtek egykoron. A Duna Szálló felújítása után az épület egy része, az étterem, a kávéház és a relaxációs medence, víz alatti masszázzsal 1998. december 25-én nyílt meg új néven:
A Bonbon hotel az Europa Tours Kft. vendéglátóipari vállalkozáshoz tartozott, akik több szállodát és vendéglőt is üzemeltettek Szlovákiában. A hotel neve, a Bonbon a létesítmény által kínált érzéseket és élményeket kívánta kifejezni a látogatóinak: a helyi gasztronómiai specialitások és a nemzetközi konyha ételeinek élvezetét, aktív pihenést, és nem utolsósorban a termálvíz jótékony hatását, valamint a relaxációs szolgáltatásokat. A Bonbon szálló felszerelését és minőségi szolgáltatásait tekintve az európai átlag alapján háromcsillagos kategóriájú szállodának felelt meg. Többek közt a recepció és az étterem kinézete is a felismerhetetlenségig megváltozott, ez már nem az a Duna szálló volt, amelyet gyerekként oly nagyon a szívembe zártam. Nem csúnyább vagy rosszabb, egyszerűen tartozott. Egy nyeregtetős emelet ráépítésével, illetve épületszárny hozzáépítésével a hotel befogadóképessége 70 szobásra bővült. A hetven szobában 124 ágy várta a vendégeket.
A létesítményhez kinti és benti medence, relaxációs medence, szauna, szépségszalon, fitnesscentrum, 250 férőhelyes étterem és kongresszusi terem, kávézó és borozó tartozott, nyári teraszán pedig 218 vendég fért el kényelmesen. Három különböző képeslapot őrzök róla a gyűjteményemben.
Az intézmény portfólióján túl gyakorlatilag ugyanazokat a lehetőségeket kínálta az érdeklődők számára, mint elődje. Tematikus konyhai hetek, zenés estek, sztárvendégekkel, bálok: hagyományos zenész-, farsangi- és szilveszteri bál. De immár húsvéti wellness-akciókat is. Az idő múlásával azonban a hagyományos hotelszolgáltatások egyre inkább a háttérbe szorultak, majd a Bonbon időszakosan be is zárt. Az üzemeltető kft. 2011-ben megszűnt, 2013-ban pedig törölték a nyilvános cégjegyzékből. Egy évtized, vagy tán több, s a csillagokat „elfújta a szél”. A hely szellemét csak itt-ott keltették fel, puccba vágva, leporolva asztalait és tányérait. Egyre jobban lepukkadt, repedezett, gyámoltalan gerendái elkorhadtak. Legendás eposz, hogy amikor a korábbi tulajdonos idején a DAC-stadionban elzárták a vizet és a gázt, a sárga-kékek, illetve az ellenfél csapatának játékosai egy-egy bajnoki mérkőzést követően a Bonbon hotelban zuhanyoztak le.
A hotel és a DAC kapcsolata évtizedes „románc” volt, ami 2014-ben, az új klubtulajdonos megjelenésével sem változott. Sőt, mielőtt még a régi stadion főtribünjét lebontották volna, a Bonbon 2017-ben a DAC főhadiszállása lett.
A régi klubházat novemberben kiürítették, a stadion régi főtribünjét 2018 januárjában kezdték bontani, de az A csapat már 2017 őszén a Bonbon hotelba költözött. Oda, ahonnan annak idején a legendás Weisz Misi bácsi is irányította a klubot. Közben ismét nagy átalakítások és több évig tartó átépítés vette kezdetét – ami gyakorlatilag a mai napig tart. Világi Oszkár, a DAC többségi tulajdonosa a Bonbonra is igényt tartott, sporthotellé alakítva a létesítményt, amelyet mintegy „háromszögű bázist” – MOL Aréna – MOL Akadémia – Bonbon hotel – kívánt fenntartani. A hotel kinézete letisztult, külsőleg a fehér szín kezdett dominálni, némi sárgával és kékkel. Külső medencéjét elbontották és végérvényesen eltűnt a hotel már amúgy is lecsupaszított szökőkútja is. Egy olyan épület kezdett körvonalazódni Dunaszerdahelyen, amely szorosan összefonódik a DAC-cal. Évtizedekkel korábban fontos döntések helyszíne, napjainkban a klub infrastruktúrájának egyik pillére. 2020 szeptemberében homlokzati felirata is helyére került, így immár hivatalosan is új nevet kapott a hotel:
„A DAC Bonbon hotel a DAC 1904 futballklub része, ezért tekinthetünk rá úgy is, mint egy sporthotelre. Wellnessrészleg, fitneszterem, társalgó, kivetítővel ellátott előadóterem, mosoda és még sok más, amit a DAC Bonbon kínál. Küldetésünk a lehető legjobb körülményeket biztosítani a csúcsteljesítményt hajszoló sportolóknak a pihenéshez és a megújuláshoz. Sportklubok mellett üzleti konferenciák, vállalati- és egyéni ügyfelek is egyaránt gyakran választják szállodánkat. Az ellenáramú úszómedence, edzőterem, fizioterápiás szoba, finn-, infra- és gőzszauna, a merülő medence mind ezt a célt szolgálják. Konyhánk ételeiben is visszaköszön elhivatottságunk a sportos életforma iránt. Nemcsak finom, de egyben egészséges és tápláló ételeket kínálunk 45 személyes éttermünkben, mely alkalmas nagyobb megbeszélések, társas események befogadására is.” – áll többek között a DAC Bonbon honlapján.
55 szoba és 7 apartman, 5 emelet. Ez a DAC Bonbon, mely a modern kor minden kényelmi igényének megfelel.
Többször jártam benne, mint azt hinnéd, így amit nem rejtenek el a kíváncsi szemek elől, magam is megtapasztalhattam. Egy ékszerdoboz luxuscsomagolásban! De mégis a régi helyeket kerestem, az emlékeimet, parkjának egykor lehulló faleveleit. Én már csak ilyen romantikus lélek maradok. Semmi sem olyan, mint régen volt, az „Ő” koráról Szerdahely is könnyezve mesélne. Igazi túlélő! Egyetlen, amit talán sajnálok, az a főbejárat előtti elbontott jellegzetes esőfogója. Amikor a városba tartok, minden egyes alkalommal előtte visz el az utam. Már csak DACból is…