Az utóbbi napok történései után mindenképp pozitív töltettel bírt a zsolnai kiruccanásunk, mondom ezt annak ellenére, hogy a vélemények között találtam kevésbé reménykeltő hozzászólást is. De miért csodálkozunk ezen? Még szép, hogy a sok mérgelődés után, sikerre éhezvén ugrunk a magasba! Már az első gólunknál mehetett a légbox, majd a másodiknál szinte kérdően nézve az égre (nocsak, mi a fene?!) feledésbe merültek ráncaink. Mi ebben a rossz? Hisz csupán sebtapaszra vágyunk, s bár nem szívesen keverném ide a szombati parlamenti választások visszhangjait, ám nem elhanyagolható tényező az sem. Ilyenkor a kis gól is bomba, a potya meg ollózás.
Szóval emberi mivoltunkat nagyban befolyásolja környezetünk hangulata, a napok sajátos rezgése. Még fel sem ocsúdtam a hazai szurkolók mérkőzés előtti kiírásának üzenetéből, amikor újabb meglepetés ért, és ezt nem tudtam másképpen felfogni, minthogy elkezdtünk egy másik stílusban futballozni. Eddig nem volt éppen jellemző a Hélderi focira ez a fajta letámadósdi, amivel szemmel láthatóan megleptük a sosonokat is. Nyomokban felfedezni véltem Hyballa gegenpressingjét, ami inkább járható út, mint a tutyimutyi rugdalós maszlag. Persze a pokolba vezető út szintén jószándékkal van kikövezve…
Hogy mi is történt valójában Zsolnán? Erre keresném most a választ, és minden bizonnyal onnan indulhatok ki, hogy egy részről a hazaiak alábecsülték aktuális formákat…
…másrészről pedig – és ez az igazi pozitívum –, fogást találtunk saját játékunkban is. Az első játékrész minden kétséget kizáróan a miénk volt, az első gólunknál a helyzetfelismeréshez kellett egy zsáknyi szerencse, míg a másodiknál Ramirez végre megcsillanthatta latinos vérmérsékletét. A hazaiak rutinosnak mondható kapusa egy az egyben verhető, az ő erőssége inkább a reflexe, de főleg mint vonalkapus viszi a prímet.
Korai lenne persze elszállni, ilyenkor kell szerénynek lenni, a földön maradni, és nem „Kisbélásan” focicsukát fényezni a szikrázó napsütésben. Bocs a hasonlatért, valahogy az egykori spílerünket látom Ericben, akiknek nagyobb volt a szíve, mint a tudása, ám…
…ahogy azt már sokszor elmondtam, a szív képes verni a technikát, mivel szívvel játszani egyet jelent a szurkolói hullámhosszon való énekléssel.
Apropó ének! Bár egy falatnyi képernyőn néztem a mérkőzést, a hangokból kiszűrődő nem éppen baráti rigmusokban felfedezni véltem a hazai fanok túláradó „vendégszeretetét”. Pont összhangban volt a koreográfiájuk mondanivalójával. De térjünk vissza a „gyepre”, amit ugye Zsolnán nem szokás műtrágyázni, nyírni meg végképp. Két szituációnál is tévedett a spori, persze a kárunkra, ezt követte később a második gólunk egy kontrából. Sőt, bőven lett volna lehetőségünk növelni az előnyünket, ám főleg Kalmár helyzeténél a tizenkilencre húzott lapot feleslegesen. Megnyugvással vonulhattunk az öltözőbe, de nem volt még itt az ideje ibolyát szedni!
Minden bizonnyal az előnyünk megtartására hívta fel a figyelmet a mester, amit sajátosan értelmezve, és beszunnyadva próbáltunk teljesíteni.
Figyelj a kipattanóra! – tanítják a diákoknál, mert a kipattanó lábdánál a csatár eleve lépéselőnyben van. Ebből lett a hazaiak „kontakt” gólja, amit a riporter szinte kiimádkozott számukra. Rövid időn belül pedig ki is egyenlített a Zsolna, ehhez is bőven asszisztált a védelmünk, név szerint Kružliak. Oda lett Buda, akarom mondani, az előnyünk, s ezt még tetézte, hogy a rikító, libazöld mezes hazaiak vérszemet kaptak.
[Ami viszont még 1:2-nél történt: bár az előbb azt mondtam, hogy az eredmény konzerválása lehetett a téma a szünetben, az edző érthetetlen cseréjére (a sérült Máté helyett csatárt behozni?) nem találok betűket a billentyűzeten.]
Féltve az egy pontot is, imára kulcsolt kezünket értékelhette a mindenható, hiszen visszaengedett minket küzdeni, s a tetemre hívott DAC-ból újra egyenrangú partner lett.
Ismét akadtak helyzeteink… Ugye mindannyian emlékszünk még a Szenyice elleni tavaszi ligarajtra? Vasárnap mi voltunk a Zsolna Szenyicéje, s az a lesajnált erdőháti csapat a következő körben elcsapta a Nagyszombatot. Ezzel pedig nyitva hagytam egy lehetséges forgatókönyvet, amihez további ötleteket várok Önöktől, és főleg a csapattól. Behúzzuk a Spartakot diplomatikusan a vonal fölé, vagy átmentjük a zsolnai játékunkat, és lesz, ami lesz?
A mester széke még mindig nincs vízszintben, viszont szerdán kupameccs, amitől szerintem ő is jobban tart, mint az alapszakasz utolsó fordulójától. A lapok ki vannak osztva, ott fekszenek az asztalon, takarásban…
Szerencsés kéz kell, pókerarc, és DAC-szív! Megint hallom, ahogy a lelátó hív!
(Roberto)