Sokak számára a legfélelmetesebb helyzet lehet nagy tömeg előtt beszélni. Aki gyakorlott ebben, annak nem jelent kihívást a feladat, mások megremegnek már attól a gondolattól is, hogy minden szempár rájuk szegeződik. A fejben ilyenkor ezernyi kérdés merül fel, az idegesség pedig abnormális mértéket is ölthet. Ezt a pattanásig feszült hangulatot próbáltam megjeleníteni az alábbi versben.
Kovács Andrea: Reflektor
elcsuklik a hangom
elbotlom a lábamban
elejtem a papírjaim
nadrágomba törlöm tenyerem
hetek óta túráztatom magam
száz pozitív forgatókönyv helyett
én csak azzal az eggyel szemezek
ami alapján kudarcot vallok.
a magamfajtának a lámpa a láza.
fejemben zsongó káosz
hidegfehér reflektorfényben
tisztára mos a szégyen
pupillám törtető tempóban tágul.
(ez az én lélegzetvételem?
vagy egy néző zihál hátul?)
kérem, én még alig tudok magyarul,
eddig a busman törzsek
dialektusait tanulmányoztam
„csak kicsit beszél magyar“,
ocsúdom a kilátástalanságból.
Mit tenne most Jézus?
Mit tenne most Petőfi Sándor?