Roberto

Amikor szenteste csak nappalos vagy, az főnyeremény, hiszen estére csak hazajutsz valahogy.

A kultúrház, nekem a nagyi vágottborsó levese, nagyapám Lóri nevezetű papagája, a mindig kolbász illatú „spájz”, ahová óriási láncok által bújt el a színpad...

Volt olyan meccs, ahová disznóölésről „szökött el”.

A kérdés így karácsony előtt úgy vélem, kényes határokat feszeget, vagy már réges-rég túl is nyúlt azon a bizonyos határon?

A kedves Mikulás, aki titokban, az éj leple alatt besurran – ráadásul a kéményen keresztül –, s teszi mindezt évszázadok óta.

Sejtem, hogy páran majd félreértik, amiről valójában írni szeretnék, de vállalom.

Roberto jegyzete a DAC–Rózsahegy (1:0) mérkőzésről.

Akkor a szabadság szele sokunkat megrészegített, ma már tudjuk, vér és harc nélkül nincs valódi forradalom...

„Akkor is, most is vérbeli drukker voltam, annak idején fociztam is Vásárúton, aztán megsérült a térdem és abba kellett hagynom.”

A változás nem feltétlenül jelent egyet az elmúlással, az iskolaudvar, ahol egykor szánkóztunk, mostanra teljesen megváltozott, de attól az még iskolaudvar maradt.