„Krumplicukor, csokoládé, jaj de jó, de a virgács jó gyereknek nem való…” – ezt a dalt énekelve jöttek haza gyermekeink a bölcsödéből. Berögzült, akárcsak egy nyári sláger, azt vettem észre, már én is napestig dúdolom magamban. A kedves Mikulás, aki titokban, az éj leple alatt besurran – ráadásul a kéményen keresztül –, s teszi mindezt évszázadok óta. Titokban cselekszi meg a jót, megtanít bennünket arra, hogy miközben jót teszünk, illő szerénynek, alázatosnak maradnunk.
Egy nap, talán kettő, de igazából az egész december kicsit a jóságos télapóról is szól – ahogy annak idején, gyerekkoromban szokás volt nevezni. Babonából sosem hajtom előre a naptár lapjait, aztán decemberben rájövök, már nem lenne hova, elfogytak a lapok. Ismét itt a december, eltelt egy újabb esztendő. Persze, az összegzéssel még ráérünk, egy verset azért eleresztettem:
Egy lap maradt a naptárból mára,
Decembert hirdeti, karácsonyt várja,
Fagy is lesz, a havat tán holnapra rakta,
Ebadta esztendőt gyorsan elszalasztja.
A Mikulásról úgy vélem, egyfajta evolúciója él mindannyiunkban, jobban mondva, bennünk férfiakban, merthogy bármilyen modern világban élünk, a Mikulás az mégiscsak pasi, egy pocakos öregúr, ho–ho–ho–hó! Rekedtes hang és erős kar, mellyel elbírja azt a hatalmas puttonyt.
Gyerekkorunkban még hiszünk benne, elfogadjuk, hogy a kifényesített csizmánkba bizony ő rakta bele a csomagot.
Hogy mindez csak fikció és a Mikulás nem is létezik? Ugyan már, hisz’ minden évben türelmetlenül várjuk a nagyszakállú, piros ruhást, akinek zsákjában annyi finomság akad! És nem csak az, szén vagy a virgács, a rossz gyerekek „jutalma”. Hát én még nem láttam olyan rossz gyereket, akinek ne járt volna legalább egy tábla csoki is. Szerintem a Mikulás maga a jóság és a szeretet!
Ezt követi a lázadó tinikor, amikor ciki a Mikulás, merthogy az olyan gyerekes dolog!
Majd jön a felnőttkor, amikor mi magunk lehetünk a Mikulás, a legtökéletesebb, ha már akad egy kis pocak is, így nem kell kispárnával kitömni a jelmezünk. Először csak otthon játsszuk el, olyanok az apáknak sürgős dolguk akad, sosincsenek otthont.
– Apa, apa, hol voltál, itt járt a Mikulás és te nem voltál otthon!?
– Ezt a pechet, a pincében volt éppen dolgom…
Ugye, milyen ismerős történet? És ha az óvodában felkérést kap az ember, azt bizony nem illik visszautasítani!
De, mert semmiképp nem akarom elvenni a lányok, a hölgyek és az anyukák fontos szerepét ebben a sztoriban:
– Apa, hozhatnál haza valami kis kekszet, meg ezt-azt a boltból, munkában csatlakoztunk a „cipősdoboz akcióhoz”…
Kell ennél nagyobb alázat? – nem tudod kinek adod, s aki kapja, szintén nem tudja, kinek köszönje meg! Végtére is számtalan arca lehet a jóságnak és a szeretetnek, ami elfér akár egy cipősdobozban. Ehhez nem kell még Mikulásnak sem öltözni. Vagy éppen angyalnak, esetleg tündérnek, ahogy azt teszi az utóbbi években a Három Grácia a szerdahelyi kultúrház előtt:
Felöltözve szép ruhába a három dáma,
Kiálltak Szerdahely legszebb parkjába,
Koszorút köréjük Ádvent mester fonta,
Négy gyertyájánál népek gyűltek sorba.
(…)
S ha az évszak a városra hóembert hoz el,
A kis Jézust várja egész Dunaszerdahely!
A naptár utolsó lapja, amikor szinte egyfolytában azon jár az eszünk, hogy mit vegyünk a fa alá szeretteinknek. Akadnak viszont, akik azért nem tesznek semmit a körülöttük élőkért, mert úgy érzik, amit nyújthatnának, az túl kevés lenne. Mintha meg lenne szabva, mennyit ér a jóság és a szeretet…
Tetszenek még emlékezni, hogy a világjárvány elején, mekkora kereslete volt a fertőtlenítő kézgéleknek? Szinte egy vagyont is képesek lettünk volna kifizetni, csakhogy nem lehetett kapni. Most meg ingyen osztogatják a boltban, ha 10 euró felett vásárol az ember:
– Mennyien visszadobják, mert nekik bizony nem kell! – mondta a pénztáros hölgy, amikor emlékeztettem rá, hogy anno majdhogynem verekedtünk érte…
A szeretet és a jóság éppen olyan, mint az a bizonyos kézgél.
Ha nincs, bármit megadnánk érte, ha sok van belőle, eltaszítanánk magunktól. Vagyis, ha jó időben vagyunk, jó helyen, az apró semmiség is többet ér, mint máskor a világ összes pénze. És az esztendő utolsó „lapja” idején ez duplán, sőt triplán igaz! Valószínűleg a Télapó sem tudja, kinek mikor és éppen mire volna szüksége. Úgy van vele, ha csak tízből egyszer célt talál, neki már akkor is megérte…