A cikk első részét itt olvashatjátok.
Felvetődik a kérdés, mit tegyünk akkor, ha szülőként a gyermekünktől kapunk felűnően elterelő és következetlen válaszokat. Hány éves kortól kezdődhet az, hogy belemegyünk a játszmájába és úgy teszünk, mintha elhinnénk neki, hogy tényleg nincs semmi baj, időt hagyva neki ezzel belső konfliktusai feldolgozására?
Úgy teszünk, mintha hinnénk neki, bólogatunk és mondogatjuk, hogy „rendben, jól van”, mindeközben pedig nagyon jól tudjuk, hogy belül valami fáj neki és mi több, biztosan segítségre lenne szüksége.
S hogy honnan is? Mi is voltunk valaha gyerekek, túléltünk már számtalan olyan lelki küzdelmet, amibe még a kis tejfogaink is beletörtek volna. De nem így lett, legyűrtük őket, győztünk. Győztük! Legalábbis így emlékszünk.
– Hányan mondhatjuk el magunkról, hogy kisgyermekként a családban olyan érzelmi légkör vett körül, amiben biztonságosan, szabadon lehettünk gyengék, elesettek, kétségbeesettek?
– Hányan éreztük úgy, hogy bármire képesek vagyunk?
– Hányan tudtuk, hogy bármit tehetünk, a szüleink mindig, mindig büszkék lesznek ránk?
Azt hiszem, itt csúszik el sok minden. Annál a pontnál, amikor a három, négy éves kis poronty, azt „hazudja”, hogy minden rendben van, minden jó, megígéri, szót fogad, nem hisztizik, ő nem sír, nem. Közben pedig minden erejével igyekszik visszafojtani a zokogását. Mi pedig hagyjuk, hogy elhiggye, hogy mi hittünk neki.
Hiszünk az elkeseredett feleségnek, aki csak legyint, amikor megkérdezik, mi a baj. Esetleg kifejti, mi történt a munkahelyén, de azt már eltitkolja, hogy pontosan mit is érez és valójában miért szomorú.
Hiszünk a dühös férfinek, aki hirtelen felindulásból lemegy cigiért és csak évek után jön vissza, ha visszajön, majd beül a fotelbe, mintha mi sem történt volna, magyarázatként pedig csak annyit mond, helló.
Hiszünk a barátunknak, aki azt mondja, hogy minden a legnagyobb rendben, szépen boldogul a kihívásokkal, szereti a családját, közben pedig szeretője van és egyedül vele képes önmagának érezni magát.
Talán minden alkalommal ajtóstól kellene a házba rontanunk? Meddig hallgathatunk csendben és bólogathatunk, amikor látjuk, hogy a szeretteinknek nehéz és szenvednek a súlyok terhe alatt? Fontos a türelem és a megértés, de hol van az a határ, aminél már lépnünk, kérdeznünk kell?